Dunavölgyi Péter
Meghalt
Molnár Miklós operatőr
2016.
novemberében elhunyt Molnár Miklós a Magyar Televízió operatőre. Élete során
számtalan televíziós filmet forgatott, és televíziós műsornak volt, operatőre,
vezető – operatőre.
Az
interneten saját életrajzát közölte:
Molnár
Miklós életrajza
operatőr
(Dunavecse, 1938. február 23.)
1956-ban 18
éves voltam, és érettségi után szerettem volna a Színház- és Filmművészeti
Főiskolára menni operatőr szakra. Ám ennek az évnek a tavaszán nem indítottak
évfolyamot – így kiesett egy év. Ez alatt az idő alatt fényképészetet tanultam
Dunavecsén. Kunszentmiklóson jártam gimnáziumba, és a gimnázium fotószakkörében
tanultam meg fényképezni. Így amikor fényképész ipari tanuló lettem, akkor én
már régen tudtam fényképezni, országos fotókiállításokra küldtem képeket, képes
újságok fotópályázatain vettem részt, díjakat nyertem, tehát volt már egy kis
„nevem” – értettem a szakmát. Egy érdekes dolog, hogy ott forgatták Dunavecsén
a Szakadék című filmet Ranódi László rendezésében, és én elég
sokat kijártam nézni a forgatást – ez térített el a fotózástól az operatőri
szakma és a Színház- és Filmművészeti Főiskola felé. Két idősebb bátyám már
Pesten élt és dolgozott ekkor. Édesapám református lelkész volt Dunavecsén –
ebben az időben „egyéb” származásúnak számított. Engem is nehezen vettek fel
gimnáziumba „helyhiány” miatt, de az volt a szerencsém, hogy a közelben,
Dunaföldváron nyílt egy vadonatúj gimnázium, ahova sikerült bekerülnöm, onnan
kerültem át Kunszentmiklósra. Két idősebb bátyám példáján látszott, hogy
egyetemre is nehéz eljutni – miután jelentkeztek, a felvételi vizsgák dacára
indoklás nélkül elutasították őket. Rám is hasonló jövő várt, de abban
reménykedtem, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán nagyobb esélyem lesz,
mivel már fotóztam lapokban, megjelentek képeim, és a szakma tudott rólam. Hogy
nagyobb esélyem legyen a származásom ellensúlyozására, egy kölcsönbe kapott
amatőr kamerával készítettem egy kis, tízperces játékfilmet az akkor induló
lottólázról. Arra gondoltam, hogy ha a felvételi vizsgán ezt a filmet is meg
tudom mutatni, akkor nagyobb esélyem lesz.
|
1956-ban
okt. 22-én édesapám elhatározta, hogy Vácra utazik vonattal meglátogatni a
rokonokat. Akkoriban olvastam az újságokban, hogy a televízió kísérleti adásokat
indít, és ezeket lehet látni néhány Keravill üzletben. Én filmoperatőrnek
készültem, de nagyon érdekelt ez a technikai újdonság – távolbalátónak is
mondták annak idején a televíziót. Édesapám Budapesten keresztül ment Vácra, és
én is elkísértem, azzal az indokkal, hogy szeretném megnézni a tévét, illetve
érdekeltek a kiállítások a fővárosban. Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra,
édesapám utazott tovább, én pedig jártam a kiállításokat, mozikat – mindent,
ami érdekelt. A két bátyámnál szálltam meg – társbérletben laktak a Damjanich
utcában. Másnap, 23-ára beszéltük meg édesapámmal, hogy jön vissza, és megy
tovább Dunavecsére a csatlakozással. Kimentem elé a Nyugati pályaudvarra, és
élénken él bennem, hogy ahogy haladtunk a 6-os villamossal, azt láttuk, hogy az
Oktogonnál nagy tömeg van, és hangosan kiabálnak. Egy nagy tömeg haladt végig a
mostani Andrássy úton, és emlékszem, édesapám azt mondta, hogy itt valami
történni fog. Miután én még maradtam egy napig Budapesten, megkért, hogy nagyon
vigyázzak magamra, és ne keveredjek semmibe, mert veszélyes lehet. Miután
kikísértem édesapámat a Keleti pályaudvarra, az Uránia moziba készültem, ahol a
Hannibál tanár úr c. filmet vetítették. Nem kaptam jegyet, csak az utolsó,
nyolc körül kezdődő előadásra. Úgy terveztem, hogy a film előtt megnézem a
televíziót a Múzeum körúti Keravill üzletben, így elsétáltam oda. Egy kis
képernyőjű, kezdeti tévékészüléken valamiféle természetfilm ment, és azt
bámultam. Persze ez egy fekete-fehér kis képernyőjű készülék volt, és a mozihoz
szokott szemem elég silánynak látta, de fölvillanyozott az a lehetőség, hogy
ebből mi lehet majd egyszer, valamint az egyidejűség tudata – hogy ezt épp most
vetítik, és én ezt itt látom. Ahogy ott álltam a Múzeum körúton, az a groteszk
helyzet alakult ki, hogy a kirakat üvegében tükröződve láttam magam mögött egy
csoportot vonulni. Ahogy később megtudtam, ez volt az a csoport, ami a Rádió
felé ment, a Bródy Sándor utca felé. Ma már nagyon groteszknek tűnik, hogy én
nézek egy tévét, és mögöttem egy történelmi esemény bontakozik ki. Közben
lassan kezdődött a filmem, és siettem vissza az Uránia mozihoz, a Hannibál
tanár úrra. Elkezdődött a film, és valamikor a közepe-vége felé furcsa
történések zajlottak le a moziban – fegyverropogást, lövéseket hallottunk.
Furcsa volt, mert a Hannibál tanár úr cselekményéből nem következett, hogy
lőnének, és a jegyszedőnők ide-oda rohangáltak… Úgy tűnt, hogy valami történik.
Véget ért az előadás, és kimentünk a Rákóczi útra. Akkor már sötét volt, és
rengeteg ember volt az utcán, a villamosok pedig nem közlekedtek a Rákóczi
úton. Hallottam a beszédfoszlányokat innen-onnan, hogy valami történt a
Rádiónál és a Kossuth Lajos téren, meg valaki beszédet mondott a rádióban…
Mivel nem mentek a villamosok, gyalog kellett elmennem a Damjanich utcába, és
azon izgultam, hogy be tudok-e még jutni a házba, mivel 11-kor kapuzárás volt.
Szerencsére sikerült bejutnom, a bátyámék már izgultak, mert nem számítottak
arra, hogy ilyen sokáig elmaradok, valamint már hallottak az eseményekről. Így
telt el huszonharmadika estéje.
Másnap persze szó sem lehetett arról, hogy
visszautazzak Dunavecsére, a bátyámék sem engedtek, mert akkor már elég viharos
volt a helyzet Budapesten, így fönt rekedtem a fővárosban több hétre, és ott
laktam náluk – kevés pénzzel, azzal az egy ruhámmal, ami rajtam volt. Hetekig
kenyéren és szalonnán éltünk, nehézkes volt élelmiszert beszerezni, majd
megtudtuk a bátyám barátaitól, hogy vidékről teherautók jönnek fel
élelmiszerrel és ruhával a kórházak számára. Az volt a szándékunk, hogy egy
ilyen teherautóval visszautazom majd Dunavecsére. Így is történt aztán, ép
bőrrel megúsztam a hazafelé utat, és visszakerültem a szüleimhez.
A következő évben sikeres felvételi vizsgát tettem a
főiskolára, onnan egyenes út vezetett a televízióhoz, három évig híradózás, élő
és rögzített műsorok (ismeretterjesztő sorozatok, vetélkedők,
táncdalfesztiválok, szilveszteri műsorok) vezető operatőre voltam, számos
dokumentumfilm elkészítésében vettem részt – tizenkét évig csináltuk a
Századunk c. sorozatot. Nobel-díjasokkal készült interjúkat vehettem fel, több
mint félszáz tévéjátékot, játékfilmet csináltam.
Sokkal később végiggondoltam, hogy mi is történt
október 23-án velem. Álltam a Múzeum körúti Keravill üzlet előtt az egyik első
televíziókészüléket bámulva, s a kirakatüvegben láttam, hogy vonul a tömeg a
Rádió felé. Erős filmkép. Miért nem csatlakoztam a tömeghez, miért nem mentem
velük a Rádióhoz? Nem hiszem, hogy a mozijegy miatt. Sokkal erősebben élt
bennem a szülői intelem. Nagyon tiszteltem a szüleimet, ők pedig féltettek
engem. Emiatt az erős kötelék miatt nem disszidáltak a bátyáim sem, pedig
minden barátjuk elment külföldre.
Ez a történetem. Van még több is, de a következőt a
nyolcvanadikra tartogatom.
Molnár
Miklós „
Filmjeiből és műsoraiból: : Ördögszekér (1964), Szerencsés flótás (1966),
Kakuk Marci szerencséje (1966),
Plusz 1 fő (1966), Házassági évforduló (1970), Húszezer
mérföld szárazon és vízen (1970), Jövőbeli históriák (1970),
Az ajtó (1971),
A csodadoktor (1972),
Breuer
Marcell (1972), Szent-Györgyi Albert (1973), A látás hatalma (1973),
Mikádó (1974), A medikus (1974), Sosen lehet tudni (1974),
Uraim, beszéljenek! (1974),
Zenés TV színház (1974-1986),
Századunk (1975-1986), Ez fantasztikus! (1976),
Sakk-matt (1977), Pomádé király új ruhája (1979), Sybill (1981), Egymilliárd
évvel a világ vége előtt (1983), Éjféli látogatók (1983),
Reggelire
legjobb a puliszka (1983), Mirandolina (1984), Egy szerelem három éjszakája (1987), Micike és az Angyalok (1987),
A komáromi fiú (1988),
Hétpróbások (1988), A cár őrültje (1989),
Játékosok (1990), Szakíts helyettem (1991),
Nem válok el (1991), Hölgyek és urak (1991),
Szatírvadászat
a Tölgyfaligetben (1992), A körtvélyesi csíny (1994),
Pótvizsga (1996), Egy naiv
ember bársonyszékben (2005).
Könyv: Gyalogszerrel
Nagy-Britanniában (1980), Végjáték a Duna mentén (1982), Mengele doktor
nyomában (1987).Videóvarázs (1995), Beszélő fotográfiák (2001), Rendkívüli
emberek (fotóalbum, 2005)
Rádiójátéka: Az Alfa-4 bolygója (1970)
Molnár Miklós magyar televízió-történeti 3D- s,
televíziós felvételekkel is kísérletezett élete során.
Szent-Györgyi Albert biokémikus 1973
októberében látogatott Magyarországra, és sűrű programjába iktatta, hogy
interjút adjon a Magyar Televíziónak. A portréfilm két napos forgatásának
befejeztével, Molnár Miklós kérésére az akkor 80 éves tudós örömmel
vállalkozott még egy rövid, újszerű interjúra, háromdimenziós felvételre. A
térhatású rögzítésnek akkor még csak az elve létezett, a technikai megoldást
ezért gyakorlatilag rögtönözte az operatőr. A 3D felvétel fekete-fehér filmre
készült, két 16 mm-es filmfelvevő géppel. Ezután 35 évre doboza került,
vetítéskor ugyanis nem volt még lehetőség, a térhatás megjelenítésére.
Tizenöt évvel később Molnár Miklós újabb térhatású
felvételeket készített, ezúttal színesben. Terve továbbra is az volt, hogy
archiválási céllal készítsen 3D filmeket, amelyeket valamikor a távoli jövőben,
háromdimenziós vevőkészüléken vissza lehet majd nézni. Takács Mari, a Magyar
Televízió népszerű tévébemondója volt az, aki 1988 októberében elsőként
vállalta a különleges feladatot. Az akkor 50 éves Takács Mari komolyan vette a
felkérést, és alaposan felkészült a felvételre. A jövő tévénézőinek szóló
üzenetét két kamerával rögzítették egycolos videoszalagra, a felvételek pedig a
tervnek megfelelően az Archívumba kerültek.
Nagy örömmel ült le a filmrestauráló műhelyünkben 2008 őszén, ahol ezeket a felvételeket restauráltuk
Molnár Miklós és Kis Sándor vezető restaurátorral
Az eredményt annak
idején sajtótájékoztató keretében mutattuk be.
Erről az MTV így számolt be:
Az MTV Híradó honlapján megjelent
hír:
Budapest, 2009.09.16.
Különleges sajtóvetítésen mutatta be
a Magyar Televízió Archívuma a hazai televíziózás első és máig egyedüli
háromdimeziós felvételeit. A két térhatású filmen Szent-Györgyi Albert és
Takács Mari szólítja meg az utókort.
A háromdimenzuós televíziózás ma még
ugyan álom, de a szakemberek már évtizedek óta álmodoznak róla, Molnár Miklós Balázs Béla-díjas operatőrnek elsőként sikerült előállítania
térhatású tévéfelvételeket a Magyar Televízióban. Először 1973-ban forgatott egy háromdimenziós
interjút a Nobel-díjas Szent-Györgyi Alberttel, majd 15 év múlva, 1988-ban
Takács Mari bemondóval rögzített egy szívhez szóló üzenetet a jövő nézői
számára.
A sajtótájékoztatóról készült ez a tudósítás is:
„mikor a hős lelép a képernyőről,
Magyar Nemzet, 2009.02.19.
Írta: Varga
Klára
A
Magyar Televízió székházában sajtótájékoztatón mutatták be Molnár Miklós
fotóművész és operatőr két, több évtizede készült háromdimenziós felvételét,
amelyet a múlt év szeptembere és decembere között az MTV archívumában
felújítottak és korrigálta.
A 3D-s tévézés még mindig csak álom, bár hírek szerint
a Sony cég hamarosan olyan berendezésekkel jelentkezik a piacon, amelyek
térhatásúvá varázsolják a képernyőn láthatókat. Molnár Miklós 1973-ban az
akkor éppen itthon tartózkodó, nyolcvanesztendős Szentgyörgyi
Alberttel még fekete - fehérben készítette első, hatperces 3D-s
felvételét, a második, ötperces filmanyagot Takács Marikával forgatta
1988-ban. A közkedvelt bemondó a jövő tévénézőinek üzent, azoknak, akik már
vörös-zöld vagy füstszínű szemüveg nélkül is élvezhetik majd a térhatású
képeket.
Molnár Miklós a sajtótájékoztatón elmondta, hogy ő
több ilyen filmen is szerette volna megörökíteni azokat a jelentős figurákat,
akiket személyesen már nem ismerhet a 3D-s generáció, de a hetvenes években a
döntéshozók fölöslegesnek tartották, hogy a távoli jövő számára forgassanak
filmeket, míg a nyolcvanas években akadtak már olyan tévés vezetők, akiket meg
lehetett győzni a kísérlet értelmes voltáról. A filmek az archívumba kerültek,
ahová néha beballagott Molnár Miklós, hogy Dunavölgyi Pétert, az
archívum vezetőjét megkérdezze, jól vannak-e. Hiszen vetítésükre nem volt
lehetőség.
A térhatást Molnár Miklós úgy érte el, hogy egyszerre
két kamera vette a képeket, modellezve az emberi látást, ugyanis, mint mondta,
a bal és a jobb szemünk nem ugyanazt látja, s a kétfajta látás összeadódásából
születik meg bennünk az a térhatás, ahogyant érzékeljük magunk körül a
valóságot. Az eredmény, amelyet az MTV vetítőtermében egyelőre füstszínű szemüvegen
át tekinthettek meg az újságírók, meghökkentő időutazás volt egyszerre a
múltba és a jövőbe. Szentgyörgyi Albert felemelt keze kinyúlt a térbe, Takács
Marikának a film elején behoztak egy széket, amelyet mintha vászon elé helyeztek
volna. Visszatértek az évek, amikor még éltek hírességeink, s azok az idők is
visszaköszöntek, amikor a múlt század elején még csodálattal nézték a megelevenedő
képkockákat elődeink. Van abban valami borzongató, valami szokni - való, ha a
hős lelép a képernyőről, s beül velünk a szobánkba. Hozzá kell tennünk azt is,
hogy mivel a 3D-s tévés technika még nem tökéletes, kissé babszemek,
karikaturisztikusak a figurák, Nobel-díjas tudósunk keze hatalmas, messze
kinyúlik a képből, Takács Marika fehér blúzán a fodrok fenyegetően merednek a
nézőre. Molnár Miklós számára viszont olyan nagy, egész életen át tartó
szerelem a 3D és a jövő generációk emlékezete, hogy 2005-ben kiadott egy
térbeli fotóalbumot is, amelyben 72 hírességet örökített meg.”
Forrás:
2016. november 29.