Tudománykép a televízióban

Dunavölgyi Péter

 

Domján Dénes, az ELTE biológus szakon szerzett diplomája után 1970-ben már a Magyar Televíziónál dolgozik. Sorozatot készít Magyarország környezetvédelméről, szerkesztője a Szojuz-Apolló űrkísérlet élő közvetítésének. Együtt dolgozhat a legkiválóbb magyar ismeretterjesztőkkel: Benedek István professzorral, dr. Czeizel Endre genetikussal, a fizikus Marx György professzorral, Venetiáner Pállal, Juhász Árpáddal, Vida Gáborral, Csaba Györggyel és még sok más kiemelkedő tudományos kutatóval, köztük Nobel díjasokkal is. 1985-ben megnyerte a műsorigazgató posztjára kiírt pályázatot. Három évig dolgozott a Műsorigazgatóságon: szerkesztette és karbantartja a Magyar Televízió műsorstruktúráját, vezeti a heti műsorüléseket. Két, egymást követő cikluson át a párizsi székhelyű Nemzetközi Rádió- és Televízió Egyetem alelnöki posztjára is megválasztották. 1997-ben kilép a politikai harcok célpontjává vált Magyar Televízióból, ahol 27 évig dolgozott. A Jel-Kép 1988/4.számában publikálta a „Tudománykép a televízióban” című cikkét.

 

Alábbiakban a cikk szöveghű változata olvasható.

 

 

Domján Dénes

 

„Tudománykép a televízióban”

 

 

Milyen típusú műsorok, hogyan tájékoztattak minket a ma tudományáról, tudósairól? A műsorok készítésénél megfelelően használták-e fel a szűkös erőforrásokat? A felmerülő nehézségek esetén milyen lehetséges megoldásokkal számolhatunk? Melyek a rádió

és a televízió legfőbb céljai a közművelődés területén? Ezekre a kérdésekre próbál a szerző válaszolni az 1970 és 1985 közötti televíziózás tudományról szóló műsorainak elemzése alapján.

 

 

 

 


Mozaikkép - rejtett jelentéssel

 

A televíziós műsorok tömegkommunikációs elemzésében gyakran használt módszer a tartalomelemzés. Egyes televíziós adások vagy sorozatok szereplőiről, a szereplők tu­lajdonságairól, a leggyakoribb helyzetekről értékes következtetések vonhatók le na­gyobb mennyiségű adat elemzése alapján. Ilyen, ma már klasszikusnak számító külföl­di elemzés „Az erőszak szerepe a televízió­ban" című vizsgálat, de számos hazai példát is említhetnénk.

Az alábbiakban az 1970 és 1985 közötti másfél évtized magyar televíziózásának tu­dományról szóló műsorait elemeztem ezzel a módszerrel. Az említett időszakban, mi­ként ma is, a televízióban több műhely fog­lalkozott a tudománnyal. Hogy csak a leg­fontosabbakat említsem: a Híradó, a Hét, az akkori közművelődési főszerkesztőség, a filmfőszerkesztőség és az Iskola Televízió. E műhelyek alkotói saját szempontjaik alap­ján, sajátos érdekektől vezérelve, leggyako­ribb műsoraik belső törvényszerűségeinek megfelelően látták, tükröztették a tudo­mányt.

Ebből a sokszínűségből, e sokféle megkö­zelítésből állt össze a televíziós mozaikkép a magyar és a nemzetközi tudományról. Mi­ként a mozaikképet sem szerencsés közelről tanulmányozni, úgy a műsorfolyam napi át­élése sem nyújt elegendő információt ahhoz, hogy a tudományról szóló műsorok fonto-sabb jellegzetességeit felismerhessük. Másfél évtized anyagának tanulmányozása, statisz­tikai elemzése azonban már kirajzolhatja a mozaikkép legmarkánsabb vonásait.

 

A hírözöntől a hírek káoszáig

 

Ha a tudományról szóló műsorokat, bele­értve a hír-, egyedi és sorozatműsorokat, mennyiség szerint vetjük egybe, akkor az első szembeötlő eredmény az, hogy a műsor­perceket alapul véve, a nézőnek körülbelül másfélszer akkora esélye van arra, hogy a tudományról hírműsorban kapjon informá­ciót, mint hogy az összefüggéseket jobban feltáró egyedi vagy sorozatműsor keretében kapja meg ugyanezt. Az egy-egy tudomány­terület struktúráját, logikáját visszaadó so­rozat- vagy egyedi műsorral szemben lénye­gesen nagyobb az esélye annak, hogy a néző tájékozódáshoz nem kötött, összefüggések­be nem helyezett tudományos hírrel vagy rövidfilmmel találja szembe magát. Ez a for­ma kevésbé alkalmas arra, hogy növelje a tájékozódás biztonságát a világban. A hír­özön miatt meglehetősen zűrzavaros képe alakulhat ki a tudomány világáról, amely­ben a régebben szerzett ismeretei is bizony­talanokká, kérdésessé válnak az újabb, eset­leg a régiekkel nem egyező vagy azoknak ellentmondani látszó információk fényében.


 

A tudományos megújulás perifériáján

 

Ha most az elemzést csak a hir-, illetve a rövidfilmműsorok területén visszük tovább, és a filmhírek, hírek származási helyét te­kintjük, akkor a tudománykép újabb lénye­ges vonásához jutunk. Minden tíz hírből nyolc fejlett tőkés országból származik, egy a Szovjetunióból, a maradék egy hír pedig Magyarországról, illetve valamely szocialis­ta országból.

E jelenség több okra is visszavezethető. Egyrészt vitathatatlan tény, hogy a tudomá­nyos innovációk központja a hetvenes­nyolcvanas években a fejlett tőkés országok­ban alakult ki. Ehhez képest hazánk, törté­nelmi okok miatt, a perifériára került. A modernizációs törekvések viszont szüksé­gessé tették az állandó igazodást a központ irányába. Ezt az igazodást a tévé által felmu­tatott tudománykép megkönnyítette, így az arányok eltolódása nem ítélhető meg egyér­telmű negatívumként. Elég nagy gond vi­szont a feldolgozási mód és a színvonal kü­lönbsége. A nyugati országok többsége felis­merte, hogy a tudományos kutatások elő­nyös színben való feltüntetése komoly rek­lám az adott területnek, sőt, az egész ország­nak is, éppen ezért nem sajnáltak tekintélyes anyagi forrásokat áldozni egy-egy tudomá­nyos film készítésére. A szocialista orszá­gokban, az NDK-t és a Szovjetuniót kivéve, mindez sokkal szerényebb mértékben folyt. A hosszú beszerzési idő miatt a szocialista filmhírek nem kis részét, különösen a Szov­jetunióból beérkező filmhíreket, az elavult­ság jellemzi.

A végeredmény: a fejlett nyugati országok tudománya és technikája szemkápráztatóan modern megjelenésben kerül elénk, míg a szocialista országok híranyagai — még ko­moly tudományos eredmény esetében is — csak szerényebb, adott esetben unalmasabb formában jelennek meg a képernyőn. így a tudomány nemzetközi haladásáról sok te­kintetben a valóságosnál rosszabb kép ala­kul ki. (Ez alól csak akkor sikerült „kibúj­ni", ha az átlagos körülményeket messze meghaladó technikai-gazdasági lehetősége­ket kapott a magyar televízió stábja, például a Szojuz- Apolló űrkísérlet vagy a szovjet

—magyar űrutazás közvetítése esetében. Az eredmény nem is maradt el.)

Ez kifelé, Magyarország határain túl is rontja az összképet. Mint egy számítástech­nikával foglalkozó üzletkötő elmondotta: „Nehezebb szoftvert eladni egy olyan or­szágból, amelynek külföldön ismert képé­ben még a nosztalgikus, romantikus, agrár elemek — például puszta, ménes, gulyás stb. — dominálnak, a korszerű elemek pedig hiányoznak. Ki hiszi el, hogy ez az ország használható szoftvert tud készítem, ráadásul Nyugatra?"

 

Az egyenlőtlenek versenye: amikor a látványosság verseng a gondolati igényességgel.

 

Ami a gondolati tartalom képi megjeleníté­sét illeti, a hazai tudomány egyenlőtlen felté­telek mellett veszi fel a versenyt a külföldről származó tudományos műsorokkal. A kül­földről származó műsorok legtöbbje — eb­ben persze már szerepet játszk az átvétel válogató tevékenysége is — kitűnik látvá­nyosságával, képi vonzerejével. Ezzel szem­ben a nálunk készült műsorok gyakori hely­színe a stúdió. A megjelenés többnyire egy­szerű, iskolás. Igaz, a gondolati tartalom sokszor igényesebb, mint a nagy látványos­sággal felvonultatott, de sekélyes külföldi tudósításoké. Újabb ellentmondás forrása, hogy a látványosan megvalósított hír jellegű műsorokban a mondanivaló — már csak a terjedelmi korlátok miatt is — eleve a felüle­tesség szintjén mozog, emiatt könnyebben befogadható. A sorozatműsorok ismeret­szintje és logikája ehhez képest igen magas. Megértésük, követésük — az előbbiekhez viszonyítva — nagyobb szellemi erőfeszítést és odafigyelést igényel.

A hír jellegű műsorok számbeli fölénye tovább erősíti azt a társadalmi elvárást, mi­szerint a modern tudományt egyre többen csak felületes, sűrített formában igénylik. Ha azt ennél bonyolultabb formában adják elő, a várható nehézségek miatt egyre töb­ben elfordulnak tőle. Pedig, mint tudjuk, a tudományban „nincs királyi út". E fokozó­dó nyomás egyre inkább elbátortalanítja azokat, akik mondanivalójukat nem akar­ják rövidített, torzított formában közreadni továbbá csökken azoknak a nézőknek a tá­bora is, akik az átlagosnál többet szeretné­nek megtudni arról, hogy mi is az a napja­inkban sokat emlegetett biotechnológia vagy a basic programozási nyelv. (A problé­ma egyik lehetséges megoldása: növelni kell az olyan, a hétköznapi jelenségekből kiindu­ló, de az összefüggések átfogóbb, magasabb szintjére vezető, szemléletében is tudomá­nyosabb adások számát, amelyek szinte ké­zenfogva vezetik el a nézőt a bonyolultabb összefüggésekig.)

 

 

Az egyre kevésbé ábrázolható tudomány.

 

Áttérve most már a tartalmasabb, tartósabb hatásokat is kiváltani képes sorozatműso­rok elemzésére, legelőször is az tűnik szem­be, hogy a sorozatok között többségben vannak az egy-egy tudományterület ismeret­anyagát leíró, ezeket ismertető műsorok. Mennyiségüket tekintve a második helyen vannak azok a sorozatműsorok, amelyek valamilyen tudományos problémát és ennek társadalmi kölcsönhatásait együttesen mu­tatják be. Harmadik helyen vannak a — hazai és egyetemes — tudománytörténeti sorozatok. Műsoridejüket tekintve az össze­sítésben a negyedik helyen állnak a magyar tudósokról készített portréműsorok. Végül a sorozatműsorok utolsó csoportja külföldi vagy hazai tudományos expedíciókat mutat be.

Ez a megoszlás erősen valószínűsíti, hogy a tudomány a nézők fejében elsősorban mint ismeret, mint a gondolkodási folyamat vég­eredménye rögzül. Az ismeretek egy része sokszor szinte a társadalomtól „függetle­nül", igen elvontan jelenik meg. Máskor vi­szont, különösen az „élővilág csodáit" be­mutató sorozatok, a nézői ismeretszintet még a nagy rendszerezők — Brehm és Linné — szintjén tartják, lényegében mintegy év­századdal korábbi színvonalon. A legtöbb friss eredményt hozó új ágazatok, például a részecskefizika, a kozmogónia, a molekulá­ris biológia, a genetika eredményei, tény­anyaga és logikája sajnos a televízió számára egyre inkább ábrázolhatatlan, a televíziós felvételtechnika számára nem hálás tudo­mányterületek vagy igényes feldolgozásuk­hoz hallatlanul drága trükktechnika szüksé­ges. Emiatt egy sereg tudományterület egyre inkább eltűnt a televíziós ismeretterjesztés­ből. Még szerencse, hogy a hetvenes évtized végére a műszaki tudományok több területe a társadalmi érdeklődés középpontjába ke­rült, s emiatt az arányok módosultak (ener­giaprobléma, számítástechnika, mikroelekt­ronika, űrkutatás).

 

 

A dicsőített tudás - de vajon létezhet-e pénz, eszköz és kutatóműhelyek nélkül?

 

A magyar televízióban a sorozatműsorok többsége személyhez, tudóshoz, előadóhoz kötötten jelent meg. Főleg a hazai gyártású sorozatműsorokra és portréülmekre jellem­ző ez a megvalósítási forma. Ennélfogva a hazai tudománynépszerűsítő személyiségek hatása nagyon erős volt ebben az időszak­ban. A nagy, emlékezetes televíziós előadó­személyiségek közül a magyar kultúrát Be­nedek István polihisztorságával, humanitá­sával, Marx György a „gyorsuló idő" gon­dolatával, Czeizel Endre pedig a genetika fogalmának népszerűsítésével gazdagította. (A magam részéről tisztelettel hajtok fejet sok más tudósunk önzetlen, segítőkész mun­kája előtt is.)

 

Külön említést érdemel Kardos István Magyar tudósok című portrésorozata. E so­rozat már csak azért is szerencsés, mert az előadásokban viszonylag kevés lehetőség van arra, hogy a tudósok emberi vonásai is érvényesüljenek, kifejezésre jussanak. Már­pedig, ha számításba vesszük a tudósportrék esetleges minta- és ideálteremtő vonatkozá­sait, akkor ezek a hatások döntőek. A fiatal nemzedéknek nem elegendő csupán a tudás­anyagot elsajátítania, hanem meg kell tanul­nia az emberi viselkedés, és ami korunkban különösen fontos, a tudásanyaggal való hu­mánus, társadalomközpontú bánásmód tör­vényszerűségeit is. Mint egy e témával fog­lalkozó szerző megállapítja: „Idejében, ko­rán kell érzékennyé tenni a szakbarbárokat, hogy képesek legyenek a tudománnyal kap­csolatban emberekre, fájdalomra, szabad­ságra és szépségre gondolni. Mikor már kö­zépkorúak és őszülnek, s végre megvan a hatalmuk a döntéshozatalra, már késő. Az álokoskodás és a számítás addigra már telje­sen uralja őket, nehézkes agyuk megfelelő lebenyei már a használat hiánya miatt elsor­vadtak."

 

Bár a Magyar tudósok sorozat egyes adá­sai viszonylag kevéssé nézett helyeken jelen­tek meg a televízióban, társadalmi hatásuk, különösen az értelmiség körében, érzékelhe­tő volt. A portrésorozat sok hasznos, pozitív vonással gazdagítolta a magyar tudós televí­zióból megismert alakját, néhányan közülük szinte fogalom értékűvé váltak. (Mint példá­ul Szent-Györgyi Albert a róla készült port­réflimben.)

Nem hallgathatjuk el viszont az ily mó­don kialakult tudós- és tudománykép hiá­nyosságait sem. Viszonylag kevés kísérlet történt a tudomány társadalmi hátterének érzékeltetésére. Annak bemutatására, hogy a mai tudományos eredmények mennyire függnek az információkhoz, anyagokhoz, eszközökhöz, pénzhez való hozzájutástól.

A televíziós tudománykép következetlen­ségei hozzájárulhattak néhány széles körben elterjedt tévhit további megalapozásához. Ezekből kettőt emelek ki:

 

1.Ma is igen sokan osztják azt a nézetet, hogy Magyarország szellemi kapacitások­ban rendkívül gazdag ország. Kitűnő televí­ziós előadóink és külföldi Nobel-díjasaink révén e nézet újra és újra megalapozódni látszik, miközben érthetetlen, hogy e tudo­mányos potenciálnak miért nincs megfelelő társadalmi hatása. Ha több műsor készülne a tudomány társadalmi környezetének be­mutatásáról, arról, hogy a tudomány csak társadalmi infrastruktúrával együtt hatásos, akkor e látszólagos ellentmondás kevésbé volna érthetetlen, és valósabb képet lehetne adni a tudomány világáról.

 

2.Miközben a gondolkodás hitele éppen a televízió által nőtt meg, a közvélemény jelentős része - a kutatási folyamatból elő­térbe helyezve a gondolkodási mozzanatot, nem ismerve a metodika nehézségeit - az „első szóra" hajlamos volt elhinni, hogy a magányos, zseniális kutató otthoni labora­tóriumában képes megtalálni a rák gyógy­módját, nagy apparátus nélkül, pusztán a gondolkodás erejével. Egyes jószándékú, de a tudományban járatlan televíziósok, felis­merve a tudományban is jelenlevő bürokra­tizmust, az össztüzet a tudománynak erre a vonására zúdították. Ma - visszagondolva a csodaszerek, a csodaeljárások televíziós népszerűsítése körüli szenvedélyes, ma már mindenki előtt ismeretes eredményű vitáira - egy biztosan megállapítható: akkoriban jó nagyokat léptünk előre a tudomány „fél­reismertetésének" irányába.

 

Az előretörés irányai és a haladó tudománykép

 

Bárhonnan is közelitjük a televízió által köz­vetített tudományképet, megkerülhetetlenül központi helyzetben van egy kérdés: meny­nyiben a korszerű, a haladó tudományt tük­rözte a magyar televízió?

 

Ha azt állítjuk, hogy az 1970-es évek tu­dományos trendjeiből a vezető irányok a genetika, a biológiai szabályozás, a számí­tástechnika, a mikroelektronika s az űrkuta­tás, és ezzel szemben a leíró állat- és növény­rendszertani, tudománytörténeti, csillagá­szati ágak kevésbé azok, akkor az elsőként említett tudományterületekről szóló soroza­tok összesített percszáma, összehasonlítva az utóbb említettekével, túlsúlyba kerül. Ki­rajzolódik az a kép, hogy a televízió műsora­iban ebben az időszakban végig jelen volt egy kemény, haladó, trendkövető mag. Kor­szerűség tekintetében az adott időszak mű­sorai közül kiemelkedett a TV Szabadegye­tem természettudományi adássorozatának negyvenkét adása, amely az akkori legkor­szerűbb szemlélet, az anyag fejlődéstörténe­te alapján épült fel. Ezzel a mérleg teljesen a korszerű tartalmak irányába billen át, és ez döntő részben a főszerkesztőként ott tevé­kenykedő Sylvester András éleslátását dicsé­ri.

 

Képmás és valóság

 

Igen nagy a jelentősége annak a kérdésnek, hogy a televízió műsorai alapján a nézők előtt kirajzolódik-e a magyar tudománynak a vizsgált időszakban megtett útja. Mennyi­ben tükröztek objektív tendenciákat a tele­vízió műsorai? Talán erre a kérdésre a legne­hezebb válaszolni. Ugyanis elég nehéz olyan mutatókat keresni, amelyek a magyar tudo­mány útját jelzik. A magam részéről az ab­ban az időszakban meglehetősen erős szabá­lyozó szerepet betöltő Országos Távlati Tudományos Kutatási Terv, az OTTKT ráfor-dításarányait vettem megközelítési alapnak. Az OTTKT 1972-ben kelt dokumentuma alapján 1971 és 1975 között a biológiai sza­bályozás, a szilárdtestkutatás, valamint a biológiailag aktív vegyületek kutatása élve­zett elsőbbséget. Ugyanebben az időszakban a televízió három nagy sorozatban is érintet­te a kérdéses témákat.

 

Az 1972-ben készült agykutatási sorozat­ban a nézők bepillantást nyerhettek a bioló­giai szabályozás, a bioreguláció területére. Az 1973-ban készült környezetvédelmi soro­zat, számos példán keresztül tárgyalta a bio­lógiailag aktív anyagok támadáspontját az élő szervezetek és szervezetrendszerek eseté­ben. A szilárdtestíizikai sorozat pedig bemu­tatta az összes fontosabb hazai műhely ku­tatásait.

 

A hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére - főleg az energetikai és mikroelekt­ronikai szerkezetváltás következtében - az OTTKT ráfordításarányai kissé megváltoz­tak, jelezve a prioritásokban is bekövetke­zett hangsúlyeltolódásokat.  

 

Az új szemléletben az energia és a vele kapcsolatban álló anyaggazdálkodás került az élre. Ekkorra bontakozik ki az elektroni­kai ipar kiépítésének szükségszerűsége is, ami szintén megjelenik az irányelvekben. A biotechnológia, az élelmiszer és a bio­massza kutatásához kötött prioritások a „biológiai irányzat" továbbélését jelzik a ha­zai természettudományos kutatásokban, természetesen, az új helyzetnek megfelelő, másfajta értelmezésben. 

 

Ami a televízió műsorait illeti, meg kell állapítani, hogy mind az energiakérdésben, mind pedig az elektronikában „későn kap­csolt", egy idő után viszont egymást követ­ték a műsorok ezeken a területeken. 

 

 

A televíziós ismeretterjesztésben három korszak különíthető el világosan:

 

- A hetvenes évek elejére az ismeretter­jesztés súlypontja áttevődött a biológia leg­újabb irányzatainak, „áttöréseinek" a mole­kuláris biológiának és a genetikának az is­mertetésére. Ekkor kerültek közforgalomba - főleg a tévé révén a „gén", a „DNS" és a „genetika" fogalmai. Úgy hiszem, ezek megfelelően alátámasztották a magyar tu­domány egy területének fontossá válását, amelyet egyébként jelzett a Szegedi Biológiai Központ létrehozása is. Továbbá magyará­zatul is szolgáltak a hetvenes években kibon­takozó iparszerű, mezőgazdasági termelési rendszerek elterjedésére, amelynek számos biológiai, genetikai alapon nyugvó eljárásá­val sokan találkozhattunk a mindennapi gyakorlatban. 

 

 

A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején a televíziós ismeretterjesztésben két másik központ kristályosodott ki: az energiakérdés és a mikroelektronika — ezeknek szintén megvoltak a valós társadal­mi alapjai.  

 

Közben, mintegy a tudomány gyakor­lati elköteleződésének ellenpontjaként, a ter­mészettudományok összefüggő rendszere mint az általános műveltség fontos része je­lent meg - a közművelődési határozat szel­lemében - a Magyar Televízió Szabadegye­teme természettudományos előadás - soroza­taként.          

 

Mindezeket figyelembe véve megkockáz­tatható, hogy az adott időszakban a televí­zió tudományos ismeretterjesztő műsorai szoros kapcsolatot mutattak a hazai termé­szettudományok fontosabb vonulataival. Természetesen, ha az 1970 és 1985 között sugárzásra került összes fontosabb hazai és import sorozatműsor teljes választékát fi­gyelembe vesszük, akkor további, a hazai televíziós tudománynépszerűsítés adottsá­gaiból, értékorientációiból adódó egyéb tö­rekvésekkel is találkozhatunk. így a hazai tudománynépszerüsítésben jellegzetes, sike­res „vonal" az orvos-egészségügyi ismeret­terjesztés (Benedek István - Czeizel Endre), a tudománytörténeti adások és sorozatok rendszere, továbbá a hetvenes évek közepe óta felbukkanó űrkutatási irányzat. Szeretném ugyanakkor felhívni a figyel­met még egy sajátos jelenségre, mégpedig az előrejelző műsorok megjelenésére tevékeny­ségünkben. Mai szemmel nézve mind az 1973-ban készült környezetvédelmi sorozat, mind pedig az 1981-ben készült szívinfark­tus sorozat - a „közellenség" - jó néhány évvel „megelőzték korukat". Igazából csak a nyolcvanas évek közepén kerültek ezek a témák a közfigyelem, majd az állami intéz­kedések szintjére. Ez arra a lehetőségre mu­tat, hogy a televíziós műsorok egyes esetekben képesek összegyűjteni, felerősíteni azo­kat a finom, de fokozatosan felhalmozódó feszültségeket, amelyek igazi társadalmi problémákat okozó mivoltukban esetleg csak évek múlva jelennek meg. Ez a jelenség is a televíziós műsorkészítés objektív folya­matokkal szoros kapcsolatot tartó jellegét húzza alá.

 

 

Fehér foltok

 

 

Természetesen a televíziós műsorpolitika számára fontosnak számító célok elérését csak bizonyos áldozatok, hátrányok vállalá­sa mellett lehetett elérni. Ez legfőképpen a televízió sugallta tudománykép hiányossá­gaiban mutatkozik meg, amennyiben az egyes tudományos ágazatok jelenlétét vizs­gáljuk. Az persze nem állítható fel követel­ményként, hogy az ismeretterjesztő tevé­kenység egyenlő mértékben foglalkozzon minden egyes tudományterülettel. Ez már csak az erőforrások korlátozott volta miatt sem valósítható meg. Az a kérdés azonban feltehető, hogy a szűkös erőforrások fel­használása megfelelő irányokban történt-e? A „progressziókövető", illetve az „objektív" tendenciák jelenléte miatt úgy gondolom, hogy a Magyar Televízió szűkös kereteiből alapvetően jó beruházásokat eszközölt. A felsorolt irányvonalat áttekintve soknak tartom ugyan a tudománytörténeti jellegű adások arányát, amely múltba fordulásával tovább erősíti a televíziós tudománykép egyébként is elméleti jellegét. Számos fontos tudományterület viszont hosszú időkre szin­te jeltelenül eltűnik. így ritkán és kevés adás foglalkozik a kémia és a rajta nyugvó vegy­iparjelentőségének érzékeltetésével, sajnála­tosan csökkent a modern atomfizikai adá­sok részaránya, és a Tv Szabadegyetem adásait kivéve hiányzik, egy fontos tudo­mányterület, a földtudományok képviselete.

Pozitívumként értékelhető a tantárgy-központú bemutatás helyett az egyre gyak­rabban előforduló, több tudományterületet átfogó, egységes megközelítés, kevés viszont a tudomány már létező alkalmazásainak is­mertetése.

Összefoglalva a tudományról tükrözött televíziós kép leglényegesebb vonásait, a kö­vetkezők emelhetők ki:

- többségben van a tudományról szóló rövid hír, mint a rendszerszerű ismeret;

- a hír jellegű információk elsősorban a fejlett tőkés országok tudományát mutatják be, s kisebb részben a Szovjetunióét, a szoci­alista országokét és Magyarországét;

- a hazai tudomány elsősorban sorozat­műsorokban jelenik meg, személyhez kötöt­ten, mint a gondolkodás terméke és az isme­ret része, a szervezeti háttér többnyire nem látható;

- a tudománykép hiányos, kevésbé gya­korlatias, sok leíró, elméleti és múltba for­duló elemet tartalmaz.

 

A tudós személyiségéről kialakított televí­ziós kép jellegzetességei:

a tudós főleg mint a tudományterület kiváló ismerője jelenik meg, személyi és szer­vezeti kapcsolatok nélkül;

személyiségében inkább elméleti, mint gyakorlati, ritkábban közéleti, s legritkáb­ban politikai magatartására jellemző voná­sai kerülnek az előtérbe;

személyiségének nem a tudománnyal kapcsolatos jellegzetességei általában a hát­térben maradnak.

 

A műsorkészítés iránytűje

 

A televízió műsorpolitikai törekvéseinek egyik alapvető szándéka az volt, hogy a tu­dományt mint a műveltségkép fontos részét népszerűsítse. E tevékenységet kezdettől fogva két dolog jellemezte: egyrészt megkí­sérelte követni a tudomány nemzetközi és hazai útját, másrészt megkísérelte csökken­teni azt a szakadékot, amely a tudományos ismeretek gyors előretörése és az iskolából megszerezhető, a valóságtól egyre inkább elszakadó ismerethalmaz között keletkezett.

 

Sokan kezdettől fogva úgy gondolták, hogy a televízió ideális eszköz nagy tömegek hiányos ismeretanyagának gyors, egységes bővítésére. (Ezzel szemben az eredmények inkább azt mutatják, hogy a televíziós adá­sok nyomán a meglevő ismeretkülönbségek újratermelődnek magasabb szinten. E kér­dés elemzése és az állítás bizonyítása azon­ban már egy másik, önálló dolgozat kereteit igényli.) Az ismeretek bővítésének szándéka magyarázza, hogy a sorozatok és egyedi adások nagy száma az iskolarendszerű oktatásban még nem tanított, de a gyakorlatban már fontossá vált egyes tudományterületek ismeretanyagának bemutatására vállalko­zott. Az MTA munkabizottsága által 1974-ben kidolgozott koncepció - a korszerű általános műveltség modellje - keretet és határozott célokat adott a lényegében eddig is ezen az alapon folyó tevékenység bővítésé­re. Az MSZMP közművelődési határozatá­nak szellemében jöttek létre a „Tv Szabad­egyeteme", illetve a „Mindenki iskolája" el­nevezésű nagyméretű, szinte az egész évet átfogó sorozatműsorok, melyekhez kiadott írásos kísérőanyagok, valamint országos, az előadás-sorozatok alatt működő konzultá­ciós központok munkája is csatlakozott. A rádió és a televízió közművelődési szere­pét vizsgáló munkacsoport a következő mó­don fogalmazza meg a főbb célokat:

- a tudomány - népszerűsítésnek alapvető feladata, hogy olyan ismereteket sugározzon általános iskolai műveltséggel nem rendel­kező társadalmi csoportok számára, ame­lyek a mindennapi életben történő eligazo­dást követve vagy közvetlenül segítik:

- a folytonos művelődés gondolatának jegyében a legszélesebb közönségrétegekhez kell eljuttatni azokat az új kulturális tartal­makat, amelyeket az iskolai oktatás nem tud nyújtani;

- a fokozódó társadalmi munkamegosz­tás korában — az elkülönülő szakmák kö­zötti közvetítéssel - az egységes szemlélet kialakítására kell törekedni;

- közreműködni kell bizonyos szűkebb társadalmi csoportok szakképzési feladatai­nak ellátásában.

 

A funkciók oldaláról közelítve a szem­pontrendszer a következő:

 

- legfontosabb feladat a tájékoztatás, az új információk közvetítése a kultúra és a tudomány legjelentősebb eseményeiről (eb­ben az időszakos rendszerességgel jelentkező magazinműsoroknak van elsődleges szere­pük);

 

- a tájékoztatáson túl, mint a tapasztala­tok mutatják, van mód a részletesebb isme­retek kifejtésére is (ezt a célt szolgálják a különböző sorozatműsorok);

- jelentős a televíziónak az a tevékenysé­ge is, hogy kultúrtörténeti, dokumentumér­tékű alkotásokkal mutatja be a hazai kultú­ra és tudomány kiemelkedő alakjait.

 

Ma, mintegy másfél évtized távlatából, mindenképpen figyelemre méltó, hogy mértékadó személyek dicsérőleg emlegetik ennek az időszaknak a televíziós teljesítmé­nyeit, mintegy a televíziós ismeretterjesztés aranykorát emlegetve, melynek alapgondo­lata az volt, hogy a televízió (és a rádió) tudományt érintő műsorpolitikájának a korszerű általános műveltség szerkezetével összhangban kell kibontakoznia.