Dunavölgyi Péter

Domokos Lajos: "Az emberben nem csupán a saját tudása testesül meg, hanem azoké is, akik valaha tanították, és segítőkészen dolgoztak együtt vele"

 

Már kabai általános iskolás korában novellákkal próbálkozott. Másodikos debreceni gimnazista, amikor másodmagával „elintézi” hogy a Hajdú-bihari Naplóban saját rovatuk legyen a diákoknak. Két év múlva a lap újságíró gyakornokként alkalmazza. 1977-ben a TV Híradó debreceni tudósítója lett, majd négy évre rá Matúz Józsefné főszerkesztő rábízta a szerkesztőség tudósítói osztályának vezetését. 1986 és 1989 között minisztériumi sajtófőnök. 1993-ban másodmagával Teleschola néven televíziós magániskolát alapít, ahol majdnem húsz év alatt több százan szereztek államilag elismert bizonyítványt. 1994-től nyolc éven át a MÁV kommunikációs vezetője volt. Több egyetemen tanított pr-ismereteket, forgatókönyv- és szövegíróként rendszeresen közreműködik természetfilmek készítésében. A Press & pr, A médiatevékenység, a szervezeti és az üzleti kommunikáció alapjai című szakkönyvét sok felsőfokú tanulmányokat folytató diák forgatja. Beszélgetés Domokos Lajos újságíróval.

 

Dunavölgyi Péter: A Boráros téren, az irodádban találkozunk 2014 egy napsütötte őszi délelőttjén. Közel negyven éve ismerjük egymást. Előbb kollégák voltunk a TV Híradónál, később, rövid időre csak távolról kísértem figyelemmel a munkádat a MÁV-nál, de közben – immár több mint húsz éve – tanítani hívtál az iskoládba. Először két éve váltottunk szót arról, hogy üljünk le beszélgetni az életutadról. Kabán születtél 1951-ben, majd ott végezted el az általános iskolát. Milyen volt Kaba az ötvenes években?

 

Domokos Lajos: Kaba akkoriban egy csaknem 7 ezres lélekszámú község volt, erős mezőgazdasági kultúrával és a politikai rendszertől független, a protestantizmusban gyökerező életszemlélettel, hagyományokkal, mentalitással. Ezt a mentalitást – függetlenül attól, hogy vallásos családba született-e valaki, vagy sem –, óhatatlanul magába szívta az ember.

 

DP: Akkor már volt ott cukorgyár?

 

DL: Á, dehogy, az sokkal később épült. Már a TV Híradó tudósítójaként számolhattam be az építéséről 1979 táján...

 

DP: Nem volt ipar egyáltalán?

 

DL: Kimondottan mezőgazdasági település volt, az egyesüléseket követően már csak két termelőszövetkezettel. Idővel aztán a falu teljes 6400 hektárnyi határát egy téesz égisze alatt művelték meg. Mert mondanom sem kell, az országban zajló változásokkal együtt változott a falu élete. A korábban erős paraszti világ rétegződését a módosabb gazdák nagyméretű, cseréptetős házai, illetve a jóval több kisebb és nádtetős ház tükrözték. A Rákosi-, illetve a Kádár-rendszer azzal vetett véget a rétegződésnek, hogy az emberek többségét bekényszerítették a téeszekbe, sokan pedig a városi gyárakba mentek dolgozni. Nagyszüleim téesztagok lettek. Főként apai nagyapám viselte ezt nehezen. Többszöri próbálkozás után, végül 1961-ben aláíratták vele a belépési nyilatkozatot, de hamarosan agyvérzést kapott. Előtte ugyanis azzal fenyegették meg, hogy ha nem ír alá, akkor a fiát, vagyis édesapámat kirúgják a tanácstól, ahol akkor már vezetőként dolgozott. Sokan megszenvendték ezt az időszakot, de aztán – ahogy a Kabáról a nyolcvanas évek második felében készült dokumentumfilmemben mondja az egyik idős parasztember: „Kegyetlenül nehéz volt, de alighanem ez volt az útja, ez volt egyszerre sok ember szegénységből való kiemelésének az útja.” Mert a hatvanas évek második felétől már megmutatkoztak a közös gazdálkodás előnyei. Új házak sokasága épült, a téeszben sorra alakultak az ipari tevékenységet folytató melléküzemágak: gumiabroncs-futózó, villamos járműjavító, fafeldolgozó, húsüzem, dobozüzem, villástargonca-javító, varroda, vetőmaggyártó, szalmafeltáró, miközben szó szerint világszínvonalra emelték a növénytermesztési és az állattenyésztési tevékenységet. Emellett a falu családjainak legalább a fele a téesz gesztorálásával háztáji állattenyésztéssel is növelhette a bevételeit. Mindenkinek volt munkája, jövedelme, s erre jött rá később az általad is említett cukorgyár, amit persze mára már felszámoltak, mint ahogyan megsemmisült a termelőszövetkezet is. A mára várossá avanzsált település határát féltucatnyi nagygazda uralja. Amint a helyi lap – amelynek pár évvel ezelőtti talpra állításához szintén segítséget nyújtottam – áprilisban beszámolt róla: a város hatoda mélyszegénységben él, akik azonban az újság szerint hálásak az Európai Uniónak, a Mezőgazdasági és Vidékfejlesztési Hivatallal szerződött segélyszervezeteknek, így a Gyermekétkeztetési Alapítványnak a fejenként és áruféleségenként kiosztott 1-2 kilós segélycsomagért.

 

DP: Ezek szerint a nagyszülők részéről egyfajta paraszti háttered volt, apukád viszont már elsőgenerációs értelmiségi volt…

 

DL: Valahogy így. Sok százezernyi paraszt-, illetve munkásszármazású fiatalhoz hasonlóan a Rákosi-rendszer emelte ki az addigi környezetéből. Egyébként a kiemelkedést már saját erejéből is megkezdte, hiszen kitanulta az asztalosságot; 1944-ben tett segédvizsgát. Idővel a mamám szintén irodista lett, könyvelőként dolgozott. Éppen a múlt héten voltam nála otthon, és megtaláltam édesapám egyik önéletrajzát. Valamikor a ’60-as években vetette papírra. Mellesleg gyönyörű írása volt. Megtudtam belőle, hogy bármilyen iskolába is járt, mindig kitűnő tanuló volt. Elvégezte a tanácsakadémiát, vagyis az akkori közigazgatási vezetőképzőt. Az önéletrajzából az is kiderült, hogy szeretett volna egyetemre menni, de mert családi ház építésébe fogott, a tanulásba már nem tudott időt és energiát fektetni. Minthogy eredeti szakmáját tekintve asztalos volt, az anyagi körülményeink miatt ő maga készítette az összes ajtót, ablakot és minden bútort, ami felemésztette az összes szabadidejét. Mindegyik mestermunka volt a maga nemében. Annak idején nekem többször is említette, hogy jogász szeretett volna lenni. Bár nem tanulhatott egyetemen, betéve tudta a közigazgatással kapcsolatos jogszabályokat. Ennek köszönhetően nagyon sok falubelit látott el szakszerű tanácsokkal.

 

Szóval ebben a környezetben nőttem fel, és a kabai általános iskolában tanultam, ahol az oktatás magas színvonalon folyt. A történelemtanárom, az egyik későbbi igazgató, Sári Gusztáv például történelem tankönyvszerző is volt. Nyilas Viktor, egy korábbi igazgató tökéletesen beszélt oroszul. Emlékszem, egyszer, egy nyári táborban elámultam azon, hogy oroszul olvassa Victor Hugo: Nyomorultak-ját. A tanári karban kivétel nélkül felkészült, elhivatott pedagógusok voltak. Rengeteget köszönhetek nekik. Nemcsak a szigorúan vett tananyagot sajátíttatták el, hanem emberi tartásra neveltek. Élénk volt a sportélet is. Én a helyi sportegyesület úszó szakosztályának voltam tagja, amit a kabai fürdő vezetője, Végh Antal mozgatott. Mivel a járási és a megyei versenyeken elég jó eredményeket értem el, a DVSC, a Debreceni Vasutas Sport Klub, népszerű nevén a Loki úszó szakosztálya leigazolt. Az edző Rentka László (1) fantáziát látott bennem. Az ő nevét nagyon sokan ismerik a magyar úszósportban. A hatvanas években olimpikonok is kikerültek a keze alól. Még Kabán jártam a 7. és a 8. osztályba, de a kicsengetés után minden második nap az állomásra rohantam, hogy Debrecenbe menjek edzésre. A csaknem 2 kilométeres futás az állomásig volt a bemelegítés. A vonaton tanultam, aztán a nagyerdei uszodában kétórányi küzdelem a vízben, vagy ha nem ott, akkor tornatermi edzés. Aztán ismét tanulás a debreceni nagyállomás kultúrvárótermében, vonatozás, levezetésként pedig, este 9 óra tájban, a kabai állomásról futás hazáig. Már gimnazista voltam, amikor az úszást abba kellett hagynom, mert gyakran begyulladt a homloküregem. Előtte azonban olykor, az országos ifjúsági bajnokság döntőjébe is bejutottam. Később pedig, amikor sorkatona voltam, parancsba adták, hogy indulnom kell a hadseregbajnokságon, ahol – némi edzés után – három számban is érmes lettem úgy, hogy nem egészen fair módon, a Honvéd folyamatos edzésben lévő vízilabdázóit is benevezték. A sportsikerért azonban hiába kaptam egy hét jutalomszabadságot, az esztelen megerőltetéstől olyan lázrohamaim voltak, hogy egész idő alatt az ágyat nyomtam.

 

DP: Lajos, most kell megkérdeznem, hogy én kivel is beszélgetek? Én Domokos Lajosnak ismerlek meg már több évtizede, viszont a 2014-ben elindított „Bekiáltás” blogodon Kabai Domokos Lajosként jegyzed az írásaidat. Hogy van ez?

 

DL: A Hajdú-bihari Naplónál kezdtem a pályámat. Ott voltam újságíró gyakornok. Írtan novellákat, kisebb tárcákat is. Ezek egy részét Kabai Domokos néven jegyeztem. Valamikor a Magyar Újságíró Szövetségben is bejelentettem ezt a nevet. Ha megvan még az a kartoték, akkor ott az írói név rovatban ez a név olvasható. Van abban némi nosztalgia, hogy visszanyúltam ehhez a névhez, meg természetesen a gyökereim vállalása is.

DP: A debreceni Fazekas Mihály Gimnázium következett, (1966-1970), s életrajzodban meglepve olvastam, hogy francia tagozatos voltál. Orosz tudásodat jól ismertem eddig is, de a francia most meglepett.

 

DL: A francia tudásom már erősen megkopott. De az igaz, hogy a gimnáziumban francia tagozatos osztályba jártam. Ezt nem én akartam így. Orosz tagozatra jelentkeztem, aminek az volt az előzménye, hogy Kabán igazán kitűnő orosz tanárom volt. Azt hiszem, ukrajnai származásúként úgy kerülhetett Magyarországra, hogy a második világháború alatt megismerkedett az akkor katonatiszt férjével, Fábián Istvánnal, aki az én időmben éneket tanított és kórust vezetett az iskolában. Tehát Fábián Istvánné ismerte fel, hogy van affinitásom az idegen nyelvekhez, ezért külön foglalkozott velem. Orosz nyelvi versenyekre is benevezett. Megnyertem a járási fordulót, a megyein pedig harmadik, vagy negyedik lettem. Ebből automatikusan adódott, hogy a gimnáziumba orosz tagozatra jelentkezem.

 

Azért az egyes szám első személy, mert szüleim ebbe nem szóltak bele. Odafigyeltek rám, nem könnyen, de igyekeztek előteremteni azt a pénzt, ami a továbbtanuláshoz, a tőlük való különéléshez kellett, de a sorsom alakításával kapcsolatos döntéseimbe nem szóltak bele. Nemrég a mamámmal beszélgettünk erről. Sajnálkozott, hogy mennyire nem irányították pályámat, s hogy mennyire nem gondoltak arra, hogy egyengetni kellene előttem az utat. Mondtam neki, ne bánkódjék ezen. Mindent egybe vetve jó volt ez így, mert hamar önálló lettem.

 

Visszatérve a gimnáziumra: az orosz tagozatos osztályban angolt is lehetett tanulni. Persze, sokakkal ellentétben, akkor nem tudtam, hogy mennyire fontos lesz az angol a mai világban. Viszont a debreceni gyerekek szülei annál inkább, ezért igen sokan akarták orosz-angol tagozatra benyomni a gyereküket. Nekünk természetesen nem voltak debreceni kapcsolataink. Úgyhogy a nyelvi versenyeken elért eredményeim miatt felvettek az orosz tagozatra, de mert nyilván másnak kellett a hely, engem, a senki által nem protezsált kabai gyereket a tanév megkezdésekor egy tollvonással átraktak a francia tagozatra. Ott egy fiatal, fantasztikusan agilis francia nyelvtanárnő, Szelevényi Árpádné tanított. A tudást, amit tőle kaptam francia nyelvterületen utazva többször hasznosítottam. Nagyjából megértem a francia TV 5 híradóinak szövegét is. Amikor pedig a Mezzo tévécsatornán operákat nézek, jó érzéssel tölt el, hogy simán olvasom a dalok szövegének francia feliratát.

 

DP: Középiskola alatt kialakult már valamiféle érdeklődés, vonzalom az újságírás, illetve az irodalom felé?

 

DL: Ez egészen korán, még az általános iskola felső tagozatában kezdődött. Élénken él az emlékeztemben, amikor az irodalomtanárunk feladta, hogy írjunk fogalmazást az órán a kurucokról. Én egy tábortűz melletti életképbe helyeztem valamilyen beszélgetést a harcokról, az emberek sorsáról. Mivel hamarabb végeztem, kivittem a füzetemet Gingi néninek, Kovács Tiborné magyar tanárnak. Ő beleolvasott, majd szinte extatikus állapotba került, és kirohant az osztályból. Pár perc múlva visszajött az igazgatóval. Gingi néni közölte, hogy megbeszélte az igazgató elvtárssal – mert akkor ez a megszólítás járta –, hogy Domokos Lajos igazgatói dicséretet kap a mai fogalmazásáért.

 

A gimnáziumban is próbálkoztam az írással. Például színdarabot írtam a középiskola drámai versenyére, meg hasonlók. Talán másodikos lehettem, amikor egy KISZ-táborban megismerkedtem egy másik debreceni gimnázium diákjával, Nagy Jánossal, aki később Juhani Nagy János (2) néven szerzett nevet a sajtóban. Megszakításokkal, de korai haláláig ápoltuk a kapcsolatot. A hajdúböszörményi táborban kitaláltuk, hogy tábori újságot szerkesztünk. Volt stencilgép, tehát tudtunk sokszorosítani, szereztünk társakat is, akik szintén írtak a napi hírlevélbe. Aztán a sikeren felbuzdulva a fejünkbe vettük, hogy diákrovatot kellene működtetnünk a megyei lapban, a Hajdú-bihari Naplóban. Annyira azért már voltunk fineszesek, hogy tudtuk, ha beállítunk a Naplóhoz, úgy rúgnak ki, hogy a lábunk sem éri a földet...

 

DP: …ekkor még alig voltatok 16 évesek!

 

DL: Talán a 16-ot sem töltöttük be, ezért bementünk a megyei KISZ-bizottságra, ahol előadtuk, hogy a gimnazisták életével foglalkozó diákfórumot akarunk indítani a megyei lapban, amihez kérjük a KISZ-bizottság támogatását. Nekik persze fogalmuk sem volt, hogy mivel jár a dolog, de nagyon lelkesek lettek, és odaszóltak telefon a főszerkesztőnek, hogy itt van két fiatalember egy ragyogó ötlettel. Kérik Pallás Imre főszerkesztő (3) elvtársat, hogy fogadja a gimnazistákat. Mindenesetre a megyei KISZ-bizottság támogatja az ötletüket. Mi rögtön át is ballagtunk a Naplóhoz.

 

Addigra a főszerkesztő szinte önkívületbe került, és szó szerint idegesen rohangált az első emeleti a folyosón. Mi arra nyitottunk be a folyosót a lépcsőháztól elválasztó üvegezett fal ajtaján, hogy Bényei József kulturális rovatvezetőnek (4) – egyébként a fiatalok nagy mentorának – magyarázta: a KISZ tudatlan kölyköket szabadít rá, s neki kell ezt is elviselnie. Mikor a folyosói ajtón beléptünk, Bényei József ránk nézett, hallgatta egy darabig, amit előadtunk, majd azt mondta a főszerkesztőnek, hogy mindent egybe vetve meg lehetne próbálni… Pallás főszerkesztő erre megadta magát, majd közölte: rendben van, adok két hasábot minden hét egy meghatározott napján. De négy egymás utáni számra való szöveget előre adjunk le. Az ugyanis nem járja, hogy elindítunk egy rovatot és az már a második héten megszűnik. Ebben maradtunk.

 

Legyen elég annyi, hogy ezt követően még jó tíz évig működött az a rovat, persze idővel már nélkülünk. Persze konfliktusok ebből is adódtak. Én ugyan albérletben éltem, de a kollégista társaim elmondása alapján cikket írtam a diákkollégiumban uralkodó önkényről. Nagy volt a felháborodás, a kollégium vezetői ki akartak rúgatni a gimnáziumból, de jellemző Nábrádi Mihály igazgatóra, a helyettesére, Halász Imrére, egyébként kiváló történelemtanáromra és Tóth Gyuláné osztályfőnökömre, hogy megvédtek. Annál inkább, mert a kollégiumban lefolytatott vizsgálat igazolta a cikkben leírtakat. Ráadásul ezt követően az osztályfőnököm, aki az irodalmat és a nyelvtant is tanította, közölte az osztály előtt: a jövőben Domokos Lajosnak nem kell nyelvtanból felelnie, mert ő az újságban hetente műveli azt, amit mások szabályok bemagolásával úgy-ahogy igyekeznek megtanulni. Szóval, ebben a tantestületben is volt tartás, fel lehetett rá nézni, s ennek megfelelően rám kivétel nélkül minden tanárom nagy hatással volt.

 

DP: Amit az újságírói pályán való indulásodról mondtál, azért is nagyon érdekes, mert a Hajdú-bihari Napló, bizony az ország egyik legjobb, legpatinásabb vidéki lapja volt, sok már nem élő, de sok ma is aktívan dolgozó újságíró kezdett ott.

 

DL: Nagyon erős lap volt, tiszteletet parancsoló hagyományokkal. Az íráskészségre, a pontosságra, a különböző műfajokban való jártasság megszerzésére nagy gondot fordítottak. Amikor az első körben nem vettek fel az egyetemre, ami akkoriban eléggé megszokott dolog volt, az említett Bényei József azonnal szólt, hogy menjek a szerkesztőségbe gyakornoknak. Természetesen a híroldal szerkesztése volt az első feladatom, de idővel a belpolitikai rovatban a különféle szakterületek művelőihez is beosztottak, hogy elsajátítsam az információgyűjtés és –rendszerezés fogásait, az interjúkészítést, a riportok szerkesztésének csínját-bínját, vagy hogy jártasságot szerezzek a közéleti ügyekben, megtanuljam a közigazgatás, az egyházak, az egészségügy, a fegyveres testületek kérdéseinek, vagy épp a bűnügyek kezelésének újságírói módszereit. Később, amikor már operatőrökkel dolgoztam együtt, annak is nagy hasznát vettem, hogy a lapnál hetente egyszer-kétszer fotósokkal kellett menni riportútra. Tőlük szinte észrevétlenül sajátítottam el, hogy ne csak szövegben, hanem képben is gondolkodjam. Minthogy gyakran laboráltam velük a képeket, bevezettek a képkompozíciók alakításának tudományába is. És akkor még nem beszéltem az olyan helyzetekről, amelyekben például a nagyszerű fotóriporter, Kalmár István emlékeztetett: amikor az író-újságíró Sarkadi Imrével járt itt, akkor ő mit csinált, hogyan viselkedett, mit kérdezett.

 

Szóval fantasztikus emberek vettek körül ott, akik közül többen irodalommal, költészettel is foglalkoztak. Ők egyszerűen nem tűrték a pongyola fogalmazást, és megosztották az érdeklődő kezdőkkel olyan a fogásokat, amelyekkel erőteljesebbé, kifejezőbbé lehetett tenni a mondatokat. E tekintetben sokat köszönhetek Bartha Gábornak, a szociográfiai érzékenységgel megáldott-megvert riporternek, vagy Magyari Vilmos olvasószerkesztőnek. Hozzá a gépírónők a magyar nyelvtan alkalmazásának valóságos mesterei voltak. Az ő hozzáértő, magyarázattal is kiegészített korrigálásukra mindig számíthatott az ember, amikor a hírrovatba kerülő szövegeket diktálta nekik.

 

A rovatban ennél drasztikusabban szoktattak rá a pontosságra. Ha elkövettél egy apróbb hibát, mondjuk „y” helyett tévesen pontos i-vel írtad valakinek a nevét, akkor be kellett fizetned a rovatkasszába 100 forintot. Hogy érzékeltessem, mekkora összeg volt ez: az első gyakornoki fizetésem 600 forint volt. Ehhez képest az első hónapban 300 forintot kellett beraknom a közös perselybe. Elkeseredve néztem, hogy a többiek elpiálják az általam befizetett büntetéspénzt. Mindenki boldog volt, mert ők már nemigen fizettek, úgyhogy általában üres volt a rovatkassza. De én is gyorsan tanultam ám! A második hónapban 200-at, a harmadikban 100 forintot fizettem, azután soha egy fillért sem, miközben persze viszonylag hamar emelték a fizetésemet is. Mivel nem vettek fel az egyetemre, behívtak katonának. Leszolgáltam a két évet. Onnan azért írogattam a Néphadsereg című lapnak, néha a saját lapomnak, amennyire erre egyáltalán lehetőség adódott a katonaságnál. Leszerelés után pedig visszamentem a Naplóhoz. Amúgy, egyrészt fizikumomnak köszönhetően, ami miatt könnyedén teljesítettem minden erőpróbát, másrészt mert a parancsnokom idővel már egyfajta helyetteseként bízta rám a 100-120 fős egység mindennapjainak, kiképzésének, vezényléseinek szervezését, őrmesterként szereltem le, ami a sorkatonák által elérhető legmagasabb rangot jelentette.

 

DP: Aztán rövidesen a Magyar Újságírók Szövetségének (MÚOSZ) Újságíró Iskolájába vettek fel (1974-1976) gazdaság-politikai szakra…

 

DL: Igen a leszerelést követő évben jelentkezhettem a MÚOSZ iskolába.

 

DP: Simán felvettek? Kérdezem ezt azért, mert a Magyar Nemzeti Levéltárban nemrég olvastam ebből az időből egy levélváltást az egyik üzemi lap főszerkesztője és a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának vezetője között. Az egyik legjobb gyakornokuk felvételét visszautasította Ibos Ferenc, a MÚOSZ oktatási igazgatója. A Tájékoztatási Hivatal vezetőjének közbelépésére vették csak a fel a kolléganőt, aki ma is igen magas szinten műveli a szakmát, sőt világviszonylatban elismert kulturális szakember. Szóval, ez hogy ment nálad?

 

DL: Az újságíróképzés formája, tematikája gyakran változott. A nagypolitika változásait követte. 1956 után – az újságíró szakosoknak a felkelésben való részvétele miatt – megszüntették az egyetemi képzést. Amikor ez nálam esedékessé vált, kétéves volt az oktatás. Viszont az a reformszemlélet hatotta át, ami az 1968-as gazdasági reformban gyökerezett. Bár a 70-es évek elejére a gazdasági reformok tekintetében megkezdődött a visszarendeződés, de az újságíróképzésben elindított folyamatok még nem álltak le, sőt alighanem 1974 táján érhettek be. Ennek következtében egy hihetetlenül szabad szellemű újságíró iskolába járhattam, ahova nagyon nehéz volt bekerülni.

 

Először is gyakornoki időt kellett igazolni, ami nekem megvolt. A jelentkezési laphoz különféle műfajokban írt cikkeket kellett mellékelni. Ez számomra nem jelentett gondot. A szerkesztőség a felvételire felkészítő újságíróként a rovatvezetőmet, a jó tollú publicista Nagy Zsuzsát rendelte, aki mint hivatalos tútor, szerény tiszteletdíjban részesült ezért, ami mutatja, hogy mennyire odafigyeltek az utánpótlás felkészítésére. A felvételi vizsgán a gazdaság, a belpolitika és a külpolitika minden fontosabb kérdésében jártasnak kellett lenni. A felkészültséget írásbeli teszteken, illetve ott megadott témákban, három újságírói műfajban, külön segédeszköz igénybevételének lehetősége nélkül készítendő cikkeken keresztül mérték le. Ha ezen a szűrőn megfeleltél, akkor jött a néhány héttel későbbi szóbeli megmérettetés, ahol a felkészítő-nevelő újságíróval együtt kellett megjelenned. Bizony, ha te lebőgtél a bizottság előtt, akkor ő is égett. Nekem az írásbeli feladataim nagyon jó sikerültek, ezért a szóbeli már csak egy szinte kollegiális beszélgetésből állt.

 

Bár a belpolitikai rovatban dolgoztam, elértem, hogy gazdaságpolitikai szakra járhassak, mert nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mi zajlik ezen a területen. A döntésemet nem is bántam meg. Fantasztikus emberek tanítottak. Közülük hadd emeljem ki Varga Györgyöt, a Figyelő főszerkesztőjét, aki például olyan statisztikai elemzéseket végeztetett velünk, amiből az a következtetés adódott, hogy a szocialista világrendszer – gazdasági okok miatt – össze fog omlani. Annyira meghökkentő volt mindez 1975 táján, hogy az ember nem is igen hitte el. Egyébként az újságíró iskola keretében a Marxista–Leninista Esti Egyetemet is el kellett végezni. Ez lényegében az oktatás része volt.

 

DP: A mai olvasó kedvéért mondjuk el, hogy e MLEE három alap szakból, három tantárgyból tevődött össze: filozófia, politikai gazdaságtan (kapitalista majd szocialista) és munkásmozgalom történet.

 

DL: Pontosan. Nekünk szerencsére nem az MLEE brosúráiból kellett tanulnunk, és nem is átlagos tanárok tanítottak. A Magyar Tudományos Akadémia társadalomkutatói voltak az oktatóink. Ennek következtében a magyar nyelven is hozzáférhető eredeti művek egy-egy fontosabb részének feldolgozására épült a tanítás. Így a filozófus Fehér Márta irányításával tanulmányoztuk Platon és Arisztotelész írásait, Marx és Engels: A német ideológiáját, foglalkoztunk Tőkei Ferencnek az ázsiai termelési módról írt kötetével, Camus, Marcuse és mások írásaival. Nehéz, többségünk számára sok tekintetben nehezen feldolgozható szövegek. Mégis felszabadító érzésként éltem meg a világnak ilyen módon való felfedezését.

 

Egy másik példa: a sajtótörténet tárgy keretében például az 1890-es-években zajlott nagy országos vasutas sztrájkok sajtóbeli tükröződését kellett feldolgoznom. Ennek aztán hasznát vettem később, amikor a MÁV kommunikációs vezetőjeként az 1990-es évek vasutas sztrájkjainak kommunikációs kezelése volt az egyik feladatom. Ami viszont ennél is fontosabb: miközben egypárti rendszerben éltünk, az újságíró iskolai sajtótörténet tanárunk, Márkus László, az MTA sajtótudományi bizottságának tagja, a magyar sajtótörténetet feldolgozó hatalmas monográfia-sorozat szerkesztő bizottságának tagja, a Kiegyezés utáni többpártrendszert tükröző sajtójának a sztrájkokkal kapcsolatos eltérő megközelítéseit dolgoztatta fel velünk, amivel arra is ráirányította a figyelmet, hogy másfajta társadalmi-politikai rendszerek is léteznek ahhoz képest, mint amibe szocializálódtunk.

 

Még két zseniális oktatót meg kell említsek. A kor tipográfiai lapszerkesztési kézikönyveinek szerzői Radics Vilmos és Ritter Aladár szintén tanítottak. Az előadásaikat tartalmazó jegyzetfüzetemet évtizedeken át forgattam, amikor kereset-kiegészítésként üzemi, vagy városi lapokat szerkesztettem, tördeltem, vagy kommunikációs vezetőként nyomdákkal kellett tárgyalnom.

 

DP: A Napló ezalatt támogatta tanulmányaidat, s neked csak tanulnod kellett?

 

DL: Nem egészen. Részben a szerkesztőségi feladatoknak is eleget kellett tenni. A hónap egy hetét Pesten töltöttem. A kiadó fizette a szállásköltséget, és a fizetésemet teljes egészében megkaptam. Ugyanakkor a szerkesztőségben közölték, ne álmodjak arról, hogy egy héten keresztül lógázhatom a lábam Budapesten. Persze, dehogy lógáztam! Reggeltől estig bent voltam az iskolában! De így, vagy úgy, Budapestről hetenként két írást is haza kellett vinnem. A tanulás mellett interjú, vagy riport készítésére már nem maradt volna idő, ezért az írói vénámra alapoztam. Útban Debrecenből Budapestre, vagy a fővárosban utazva-járkálva életképekre vadásztam, amelyekből aztán kisebb novellaszerű történeteket írtam az újság számára.

 

DP: Közben sikerült bejutnod a debreceni egyetemre is.

 

DL: Mikor belerázódtam az újságíró iskolai életbe, ismét jelentkeztem az egyetemre. Az újságíró iskola mellett hivatalosan is lehetőség volt egy egyetemi szakot felvenni. Középiskolai orosz nyelv- és irodalomtanári szakra jelentkeztem. Ez kézenfekvő volt, mert ekkor már viszonylag jól beszéltem oroszul. Ebben a jó általános iskolai alapok mellett az is szerepet játszott, hogy gimnazista koromban kijutottam Észtországba. Akkoriban esélyem nem volt, hogy külföldre menjek. Nem csak az ország zártsága miatt, hanem azért sem, mert ezt nem tudták volna finanszírozni a szüleim. Viszont 1968-ban olvastam egy felhívást a Hajdú-bihari Naplóban, amely szerint a Kossuth Lajos Tudományegyetem KISZ Bizottsága építő tábort szervez a Szovjetunióba, Észtországba.

 

Bár még csak gimnazista voltam, az újságcikkel beballagtam az egyetemi KISZ-bizottságra. Mondtam, hogy jelentkezem az építőtáborba. Persze, hogy elképedtek. „Fiatalember maga még 18 éves sincs! Meg nem is egyetemista!” Ez így igaz – válaszoltam, de sportolok, jó fizikumú vagyok, ezért mindenesetre itt hagyom a címem. Ha mégsem lenne teljes a létszám, én szívesen megyek. És így történt! Jó pár héttel később felhívtak, elintézték az útlevelet, még valamennyi költőpénzt is adtak, és utazhattam a csoporttal. Összesen öt hetet töltöttem akkor a Szovjetunióban. Jórészt az észtországi építőtáborban, de vagy két napot Kijevben és ötöt Leningrádban, ahol én minden nap az Ermitázs termeit jártam, és alaposan, többször is megnéztem azoknak az alkotóknak képeit, szobrait, akikkel Balogh Józsefné, a gimnáziumi művészettörténeti önképzőköri tanárom ismertetett meg az előző években.

 

Az észtek persze akkor sem igazán tudtak oroszul. De volt ott egy lány, aki egyébként németül, és angolul is beszélt, oroszul szintén jól tudott. Aztán levelezni kezdtünk. Heti három-négy levél jött és ment. Ekkora mennyiséget csak úgy tudtam időben feldolgozni, hogy nem egyszer a gimnáziumi órák alatt is szótáraztam. Úgyhogy több levelet elkoboztak tőlem a tanárok. De ennek köszönhetően elég jó szintre hoztam az orosz tudásomat. Nem volt hát kérdés, hogy az egyetemen orosz szakra iratkozom be. Annál kevésbé, mert a nyelvet az újságnál elég gyakran használtam, ha a Szovjetunióból érkezett hozzánk tanulmányútra egy-egy újságíró, vagy ha szovjet delegáció érkezéséről kellett tudósítani, esetleg tagjaikkal, például a megyébe érkező űrhajósokkal interjút készíteni. Az oroszt a seregben is használtam. Ha a közeli városban lévő szovjet alakulathoz mentek a tisztjeink, akkor magukkal vittek tolmácsolni. Első lépcsős, vagyis háború esetén azonnal bevetendő ezredben voltam sorkatona. Mint ilyen, az alakulatunk részt vett az 1968-es csehszlovákiai úgymond baráti segítségnyújtásban, majd az én időmben a Varsói Szerződés első olyan hadgyakorlatán, amit a megszállás után Csehszlovákia területén tartottak. Én abba az egységbe kerültem, amely Prága utcáin díszszemlézett. A tiszteknek viszont külön programokat is szerveztek, amelyeken szintén közreműködtem tolmácsként. Ezt megelőzően viszont hozzájárultak, hogy a kiutazást megelőző, a Gödöllői-dombságban rendezett előgyakorlatokon én az orosz katonai szókincset magolhassam. Ekkor már túl voltam az első, a MÚOSZ és a Szovjet Újságíró Szövetség által a moszkvai Lomonoszov Egyetem újságíró tanszékén szervezett egyhónapos nemzetközi szemináriumon is, ahol a sokféle témát felölelő előadások oroszul folytak, ráadásul minden nap nyelvi órán is részt kellett venni úgy, hogy egy csoportban legfeljebb két azonos nemzetiségű újságíró volt, tehát rá voltál kényszerítve arra, hogy oroszul beszélj. Ennek következtében a tanulmányok részeként kötelező, az egyetemi gyakorló gimnáziumi hospitálásom, azaz a tanítási gyakorlat nem okozott gondot. Sőt, a sok személyes élménnyel gazdagított orosz óráimat nagyon is kedvelték a gimnazisták, ami nagy szó volt. Az igazgató mindjárt fel is ajánlotta, hogy a diploma kézhez vétele után szívesen látna tanárként. De hát én elsősorban mindig újságírónak tartottam magam, úgyhogy udvariasan elhárítottam a felkérést. Mostanában mégis hasznát veszem a nyelvtanári végzettségemnek, mert van néhány tanítványom, akiket orosz nyelvre tanítok. Azt hiszem, ők is élvezik az óráimat, mert annak köszönhetően, hogy híradós időszakomban többször is helyettesítettem a nyári szabadságát itthon töltő moszkvai tudósítót, s hogy vagy tíz éve szinte minden nap nézek orosz televíziót, és egy vastag füzetbe folyamatosan jegyzem az új kifejezéseket, lényegében az életszerű , sőt a kifejezetten mai nyelvhasználattal ismertetem meg őket, és a tanultakat mindig kulturális, történelmi és politikai megközelítésben helyezem el.

 

DP: Visszatérve az életúthoz: tehát tanulsz, dolgozol a Hajdú-bihari Naplónál, majd elérkezünk 1977-hez, amikor feltűnsz a TV Híradó debreceni tudósítói irodájában. Ki hívott? Hogy történt a kiválasztás?

 

DL: Mint ahogy eddig, szinte véletlenül keveredtem ebbe is. Megbecsült munkatársa voltam a Naplónak, és én is nagyon szerettem ott dolgozni. A napi penzum mellett sok szociográfiai riportot írtam, néha egyfajta oknyomozó újságírást műveltem, bár akkor még nem létezett ez a kifejezés. Mai napig büszke vagyok ezekre az írásokra. De 1977 nyarán átmentem a Darabos utcába, a TV Híradónak a Református Kollégium háta mögötti, akkori debreceni tudósítói irodájába. Tóth Károly (5) újságíró, szerkesztő-riporter, Zoltai Károly (6) operatőr, Szatmári Ferenc (7) gyártásvezető, Vámos Nóra szerkesztőségi titkár, műsorszervező, dolgozott ott akkor. Épp csak benéztem hozzájuk, ami természetes volt akkoriban, mert a helyi újságírók tartották egymással a kapcsolatot. Annyira, hogy például a mai Piac utcán, a Szabadság Étteremben, ahol anno Krúdy Gyula is megfordult, volt egy újságírói asztal. Ha délben odamentél, biztosan találkoztál egy-két újságíró kollégával. Ráadásul Krúdy-fogások is szerepeltek az étlapon. Sokat dolgoztunk akkor is, de valahogy mégsem volt ilyen feszült az életünk, mint most, ezért sort tudtunk keríteni az egymással való kapcsolattartásra.

 

Nos, benyitottam Tóth Karcsiék irodájába. Útközben eszembe jutott, hogy az utóbbi időben többször láttam Karcsit Moszkvából tudósítani. Szinte tréfának szántam, amikor azt mondtam neki: addig jössz-mész, amíg Moszkvában fognak. Erre ő komolyan: annyira így van ez, hogy rövidesen csomagolunk. Négy évre tudósítónak küldenek ki. És ki lesz az utódod Debrecenben? – kérdeztem tőle. Mondta, hogy van vagy hét jelölt. Matúz Józsefné (8) a TV Híradó főszerkesztője választ közülük valamikor a közeljövőben, amikor Debrecenbe jön. Engem érdekelne ez a dolog, mert az újságírásnak ezt a területét nem műveltem még – jegyeztem meg. El lehetne intézni, hogy nyolcadikként velem is beszéljen Matúzné? Karcsi természetesen azt válaszolta, hogy ő ebbe nem akar beleavatkozni, de azt megengedte, hogy az irodából telefonon felhívjam a nagyhatalmú főszerkesztőnőt.

 

A szokásos „Bele sem gondolok, mit cselekszem, de lássuk, mi jön ki belőle!” – elszántságommal azonnal felhívtam a híradó titkárságát. Mázsár Éva, a titkárnő vette fel a telefont. Bemutatkoztam és elmondtam, hogy Matúzné elvtársnővel szeretnék beszélni a debreceni tudósítói állás ügyében. Mázsár Éva hümmögött, de azért kapcsolta a főnökét, akinek szinte elő se tudtam vezetni a kérésemet, máris felcsattant: „Mit képzel maga, ki maga, s hogy jön ahhoz, hogy csak így rám telefonál. És egyáltalán támogatja magát a megyei pártbizottság?” Hát azt nem tudom – nyögtem ki. „Akkor meg miről beszélünk itt?” – kérdezte ő, s azt hiszem, levágta a telefonkagylót. Én persze ennyitől még nem rendültem meg. Azon nyomban felhívtam a megyei pártbizottságot, s az ideológiai titkárt kértem, akit helyi újságíróként természetesen ismertem, bár nem volt vele különösebb kapcsolatom. De mert a Hajdú-bihari Napló, mint minden más megyei napilap, az érintett megye pártbizottság lapja volt, ebből következően az ideológiai titkár ismerte azokat, akik ott dolgoztak.

 

DP: Gondolom, elsősorban az írásaikon keresztül, lényegében hivatalból...

 

DL: Igen. Ez volt az ismeretség alapja. E tekintetben néha volt probléma a cikkeimmel, mert időnként bekerültek a Szabad Európa Rádió (9) sajtószemléjébe. Az egyik riportom különösen kiverte a biztosítékot, mert az állítólag a párt egyházpolitikájával ment szembe. Aztán az országban először írtam cikket –- a járási rendőrkapitány és a megyei ideggondozó vezetőjének segítségével, hiszen az adatokat tőlük kaptam – a magyarországi kábítószer-fogyasztásról és ennek a fiatalokra való hatásáról „Szipózók” címmel.

 

DP: Tehát az akkor „hivatalosan nem létező” kábítószer-fogyasztásról írtál?

 

DL: Jó szándékkal. Viszont már a rendszerváltás után, az egykori rovatvezetőm, Nagy Zsuzsa által írt, a lap történetével foglalkozó monográfiából tudtam meg, hogy ezért a cikkért a pártközpont el akart távolíttatni a pályáról. Jellemző, hogy mennyire védte a munkatársait a szerkesztőség, s hogy mennyire kiálltak értem, hogy erről én mit sem sejtettem akkoriban.

 

DP: Az MSZMP központjának instrukcióiról annyit, hogy a rendszerváltás előtti évtizedekben az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője úgynevezett főszerkesztői értekezleteket tartott. Egyik héten a központi, országos lapok főszerkesztői részére. Ezen a Magyar Rádiót és a Magyar Televíziót az elnök, vagy helyettese képviselte. A másik héten pedig a vidéki lapok főszerkesztői számára tartottak „eligazítást”. Itt elmondták, milyen témával és hogyan kell foglalkozni, milyen témával nem lehet foglalkozni, és az előző két hét dicsérendő és problémás, esetleg büntetendő megjelenéseiről is tárgyaltak. Egy megjegyzés még ehhez: mint tudod, évek óta kutatok a Magyar Nemzeti Levéltárban, s egy iratállományt senki nem tud előadni, az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya főszerkesztői értekezleteinek jegyzőkönyveit, pedig az osztály és minden más terület jegyzőkönyvei megvannak.

 

DL: Talán ott nem is készültek írásos dokumentumok. Én, minthogy nem voltam főszerkesztő, ezeken az értekezleteken nem vehettem részt. Viszont jóval később, a nyolcvanas évek első felében, miután Budapestre kerültem, a TV Híradó tudósítói osztályának vezetőjeként havonta egyszer, vagy kétszer a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának a kormányülések utáni eligazításán vettem részt. Kifejezett utasítások nem voltak, inkább csak ajánlások, amiket persze figyelembe kellett venni.

 

DP : Térjünk vissza Matúznéhoz, és TV Híradóhoz történő jelentkezésedhez!

 

DL: Magyar Józsefnek hívták az MSZMP megyei ideológiai titkárát, és azt kérdeztem tőle a telefonban, hogy tudna e fogadni, egy bizonyos értelemben magánügyben. Kérdezte, hogy hol vagyok. Mondtam: a szomszédban. Akkor menjek most! – indítványozta, és tíz perc nem sok, annyi sem telt belé, már a szobájában voltam. Előadtam neki, hogy megürül a Híradó tudósítói posztja. Erről egyébként maga is tudott. Engem érdekelne az állás, de Matúz Józsefné főszerkesztő azt kérdezte tőlem, hogy támogat-e a pártbizottság. Nos, támogat? – tettem fel a kérdést a megyei ideológiai titkárnak. Azt válaszolta: „Támogatni senkit nem támogatunk, de ha téged választanának, akkor nem vétózzuk meg!”

 

Nem tudom, hogy volt-e vétójoguk, vagy sem. Azt hiszem, hogy nem, de ha akarják, nyilván keresztbe tudtak volna tenni. Viszont már mentem is vissza a híradó Darabos utcai irodájába. Ismét hívtam Matúzné titkárságát. A titkárnő bekapcsolt a főszerkesztőhöz, aki méltatlankodott ugyan, hogy már megint zavarom, de hagyta, hogy elmondjam neki, hogy mit intéztem a pártbizottságon. A válasza rövid volt: „Nem tudom, hogy akarok-e egyáltalán találkozni magával, de ha, igen, majd üzenek!” Nem szaporítom a szót, néhány héttel később Tóth Karcsin keresztül kaptam egy üzenetet: „Rózsika – mert neki már Rózsika volt – azt üzeni, hogy utolsóként hajlandó beszélni veled is, amikor eljön Debrecenbe.” Így került sor életem talán legkeményebb beszélgetésére, vizsgáztatására. A végén nem mondott se igent, sem nemet. Nem sokkal később viszont szóltak, hogy készítsek egy próbaanyagot Zoltai Károly operatőrrel. (Évekkel később, Nyíregyházán, egy színházi előadást követően sétálva, Matúzné elmondta: amikor másodszor is telefonáltam neki, s beszámoltam, hogy mit intéztem a pártbizottságon, ő már eldöntötte: ha csak képernyőre nem engedhetően ronda az arcom, nekem ad lehetőséget, mert ha valaki a nagyhatalmú pártbizottságon is ilyen határozottan képes intézni a dolgokat, abban van fantázia.)

 

Közben Tóth Karcsi kiutazott Moszkvába, én pedig elkezdtem dolgozni a Híradónak. De nem kötöttek velem szerződést. Külsősként, szabadúszóként foglalkoztattak, miközben az állásomat fenntartották a Naplónál, sőt azt ígérték, hogy ha maradok, akkor rovatvezetői állást kínálnak. Azokban a hónapokban meglehetősen sokat kerestem, hiszen a Naplónál kaptam a fizetésemet, a Híradónál meg szépen fizettek a tudósítások után. A stáb teljesítménye ugyanis nem csökkent a szerkesztőváltás miatt. Ez azért volt fontos a többieknek is, mert a Híradónál részben teljesítménybérben dolgoztunk. Az alapfizetésünkért havonta bizonyos számú tudósításunknak adásba kellett kerülnie, de az azon felüliek külön pénzt jelentettek a stáb mindegyik tagjának. Ezen kívül az átlagosnál jobb minőséget három kategória – elismert, dicsért, kiváló – szerint, külön is premizálták.

 

DP: Matúznénak az volt az elve, hogy meghatározott egy minimum elvárható normát a hónapra minden munkaterületen, s azt mondta, hogy aki szabadidejében többet akar dolgozni, az nála tegye, ne pedig máshová maszekoljon.

 

DL: Azért tegyük hozzá: volt csökkentett értékű kategória is. Az ilyen riport a fontossága miatt adásba került ugyan, de ha az adás szerkesztője, illetve a szerkesztőbizottság úgy ítélte meg, hogy a kidolgozottsága nem felel meg a szokásos követelményeknek, akkor valamennyit levontak a prémiumból. Megjegyzem, a Tiszántúlról négy év alatt küldött nagyjából 600 tudósításunk közül egy sem kapott csökkentett értékelést, de ezt az első napokban még nem lehetett tudni.

 

A stáb többi tagja természetesen félt a személyi váltástól, hiszen a megbízhatóan magas színvonalon dolgozó Tóth Károly vezetésével sok tudósításuk került adásba, s ennek megfelelően jól kerestek. Mindenki tartott tőlem, hiszen a televíziózásban járatlan voltam, nagy kérdés volt milyen gyorsan sajátítom el a szakmai fogásokat, s egyáltalán elsajátítom-e. De nagyon gyorsan összeszoktunk. Már az első hónapban is sikerült némi prémiumra szert tenni a fizetésen felül, így szívesen tanítgattak. Főleg az operatőrnek, Zoltai Károlynak köszönhetek sokat, és segítőkészek voltak a tudósítói osztály budapesti részlegén dolgozó szerkesztők is, akik a távollétünkben bennünket képviseltek az akkor még filmre készült, Budapestre vonattal, vagy autóbusszal aznapi adásra szánt tudósítások vágásakor. Erre a helyzetre is igaz volt tehát, amit egész addigi pályámon megéltem: az emberben nem csupán a saját tudása testesül meg, hanem azoké is, akik valaha tanították, és segítőkészen dolgoztak együtt vele.

 

DP: Ekkor te már gyakorlott újságíró voltál, viszont abból a szempontból is új szituációba kerültél, hogy a híradóriporter, a tudósító csupán 0:30–1:20 perces időben gondolkodhat. Ez átlagosan 10–20 sor szövegterjedelmet jelenthet. Ennyiben kell elmondanod azt, amit akár több flekkben is megírhatsz egy újságban. Hogy birkóztál meg ezzel?

 

DL: Nekem ez nem okozott gondot. A Naplónál főleg a gyakornokok írták a híreket; lényegében önállóan, heti váltásban szerkesztették a lap utolsó, híroldalát. Ebből következően azokban az években elég nagy jártasságra tettem szert abban, hogy szükség esetén tömören fejezzem ki magam. Azt is hamar megszoktam, hogy a képek figyelembe vételével írjam a szövegeket. Ehhez jó előiskola volt a gimnázium, ahol – mint említettem – művészettörténeti önképzőkörbe jártam. Aztán, a megyei lap szerkesztőségében – erről szintén volt már szó – szorosan együttműködtem a fotósokkal – Kalmár Istvánnal, Iklódy Jánossal, Süli Andrással. Balogh P. Lászlótól, az MTI debreceni fotóriporterétől is sokat tanultam. Szóval, mire a híradóhoz kerültem, már volt egyfajta képi látásmódom, aminek csiszolását az is segítette, hogy rendszeresen fotóztam, a képeket magam laboráltam. A híradós stábbal együtt dolgozva, azt hiszem, gyorsan megértettem azt is, hogy amit képben megmutatunk, arról nem kell beszélni. A szöveg és a kép együtt alkotja a tudósítást. Tegyük hozzá, hogy abban az időben a híradós tudósítás alapvetően írott műfaj volt. Ugyanúgy megírtuk a szöveget, mintha egy újságnak dolgoznánk, aztán rámondtunk magnóra. Egyszerűen nem volt szükség arra, hogy rögtönözve beszéljünk. Ez, vagyis az írott újságíráshoz szokott, a szavakat újból és újból pontosítani akaró gondolkodásmód, sajnos, most is jellemzi a beszédemet.

 

DP: Visszatekintve erre a korra, volt viszont egy komoly korlát. A felvételi technika a 16/2-es film volt, szigorú nyersanyag-normával, amit ha túlléptünk, annak egy szorzószámmal meghatározott összegét levonták a fizetésünkből.

 

DL: Szövegalámondás esetén az adásba került tudósítás műsoridejéhez képest háromszoros, interjú esetében négyszeres túlforgatást engedélyeztek. Ha ennél több filmet használtunk fel, akkor azt a hó végén a prémiumunk egy része bánta. Nem lehetett tehát felkészületlenül dolgozni, mert az a stáb minden tagjának zsebére ment. A videó-rögzítés világában ez a helyzet nehezen képzelhető el. Viszont ennek is megvoltak a maga előnyei. Mindenekelőtt az, hogy mindent igyekeztünk megtervezni. A tudósítások készítésének folyamata a témajavaslatok megírásával kezdődött. A négy–öt mondatos, munkacímmel, a feldolgozás módjára utaló megjegyzésekkel ellátott javaslatokat a megelőző hét szerdáján, telexen küldtük Budapestre, ahol egy formanyomtatványra, az úgynevezett diszpozíciós lapra gépelték.

 

DP: Azt is mondjuk el, hogy Matúzné ebben is rafinált volt. Minden héten csütörtök reggel az asztalán, illetve a szerkesztőbizottság asztalán kellett, hogy legyenek a budapesti szerkesztők és a vidéki tudósítói irodák témajavaslatai. Azért csütörtökön, mert ebből pontosan le tudta szűrni, hogy a szerkesztői, rovatvezetői mindenről informáltak-e. Ezt úgy tudta ellenőrizni, hogy az MTI pénteken este adta ki az úgynevezett „kőnyomatoson” a következő heti várható eseményeket, ezt vetette össze a Matúzné a budapesti és a vidéki híradós munkatársak ajánlataival!

 

DL: Igen, ez hétről-hétre így történt. Emlékeim szerint a vidékiek témajavaslat-feladási határideje szerda dél volt. Még azt is meg kellett jelölni, hogy hány órakor és melyik autóbusz-, vagy vasúti pályaudvarra, hány órakor érkezik a tudósítás laborálatlan filmanyaga, illetve a szöveg magnószalagra rögzített változata és a hangi atmoszféra. Csütörtökön aztán a pesti és vidéki témajavaslatok megmérkőztek egymással a három kiadásban rendelkezésre álló műsorpercekért. (Persze, később ezekhez a témákhoz hozzájöttek a váratlan események, amelyek forgatásáról a napi adás szerkesztője döntött. Viszont, amiről előre lehetett tudni, azzal kapcsolatban mindenre igyekeztünk felkészülni.)

 

A vidéki tudósítói iroda legkésőbb pénteken délelőtt megkapta, hogy mit fogadtak el a javaslatai közül, s ezt követően megkezdhettük a forgatás konkrét tartalmi és technikai előkészületeit. Nem egyszer forgattunk nagyobb rendezvényeken, üzemekben, vagyis olyan helyeken, ahol a kevéssé érzékeny filmtechnika miatt külön világosításra volt szükség. Ilyenkor a Csokonai Színház világosítóit foglalkoztattuk. Olykor előfordult, hogy az áramszolgáltatótól, a TITÁSZ-tól kellett rendelnünk műszaki közreműködést. Esetenként légiforgatást egyeztettünk. Ha olykor át kellett lépnünk Románia, vagy a Szovjetunió határát – minthogy a debreceni tudósítói irodához tartozott Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár-Bereg mellett a Partium és a Kárpátalja is –, akkor el kellett végezni az ehhez szükséges papírmunkát.

 

Az adott forgatási nap kávézással kezdődött. Ez alatt megbeszéltük a stáb tagjaival, hogy ki, miként képzeli el a téma feldolgozását. Addigra én – a műsorszervező kolléganő segítségével – már minden előre hozzáférhető adatot megszereztem, nem egy esetben egy egész könyvet is elolvastam, hogy képben legyek. Ha mondjuk, egy Móricz-évfordulóval kapcsolatos eseményen forgattunk, akkor azon a héten elolvastam egy Móricz monográfiát, vagy annak legalább egy részét. Ilyen előzmények után, az indulás előtti megbeszélésen előálltam a majdani tudósítás lehetséges nyitómondatával, majd megkérdeztem az operatőrtől, Zoltai Károlytól, vagy a később az örökébe lépett Végh Lászlótól: „Tudnál ehhez valamilyen jó indító képet komponálni?” És akkor az operatőr megtette a javaslatot, amibe olykor a stáb más tagjai is beleszóltak. Előfordult azonban az is, hogy az operatőr azt mondta: „Nem lenne rossz az a mondat, de a képi ötletemhez nem passzol. Találj ki egy ilyen, meg ilyen képsorhoz valami ütős mondatot!” A lényeg, hogy mire elindultunk, már volt forgatási koncepciónk, felvázoltuk, milyen főbb részekből állhatna a tudósítás, s mindezt a hangot rögzítő gyártásvezetővel és a világosítókkal is megosztottuk. Persze, ha kellett, akkor a helyszínen változtattunk az elképzelésünkön.

 

DP: Az elmondottakból az is következik, hogy szinte folyamatosan úton voltatok…

 

DL: Rengeteget utaztunk. A négy év alatt sok ezer kilométert megtettünk, ami eléggé fárasztó volt a szolgálati Volga gépkocsiban. Gyakran menet közben, a térdemen írtam a szöveget, aztán mondjuk, megálltunk egy kukoricás mellett, kerestünk egy széltől védett helyet és ott vettük fel a hangot, hogy Záhonyban, Nyíregyházán, vagy Debrecenben még elérjük azt a gyorsvonatot, amely az adás előtt legalább három órával Budapestre ér. Szóval, hajtós négy év volt!

 

DP: Mennyire próbáltak a megyei állami és pártvezetők, hogy úgy mondjam megmondani, hogy…

 

DL: A híradó tudósítóinak helyben nagy volt az ázsiója. Debrecenben például hamarosan meghívott egy beszélgetésre a megyei pártbizottság első titkára, Sikula György. (10) Azt indítványozta: „Domokos elvtárs, a kapcsolatainkat mostantól szorosabbra fűzhetnénk. Nem akarok én ennek hivatalos jelleget adni – ehhez persze nem is lett volna joga –, de adatok Önnek egy belépőt a DVSC nagyerdei stadionjának díszpáholyába. Járjon ki velünk a meccsekre!” Azt válaszoltam: „Az a helyet, hogy én a sportot mindig műveltem, nem pedig néztem. Nem tudom elképzelni, hogy leüljek egy stadion nézőterére, és meccset nézzek. Ha időm van rá, akkor ténylegesen sportolok”. Nem akartam én gúnyolódni vele, nem volt semmilyen hátsó szándékom. Egyszerűen, ahogy szoktam, kimondtam, amit gondoltam, anélkül, hogy felmértem volna, hogy kinek mondom, amit mondok. Ha úgy teszik, tulajdonképpen hülye voltam, amit azzal tetőztem, hogy hozzátettem: „Amúgy van nekem újságíró igazolványom. Azzal bármikor bemehetek a sajtópáholyba, akkor meg minek egy másik igazolvány.” Láttam rajta a meglepetést, de nem adta fel: „És vadászni nem szokott?” „No, azt meg végképp nem!” – feleltem. Ezzel aztán véget is ért a beszélgetésünk. Soha többé nem beszéltünk négyszemközt, nekem megrendelést, témajavaslatot soha nem javasoltak a pártbizottságról. Így azt mondhatom, hogy szabadon dolgoztunk. Persze ismerte az ember a kereteket, mert alapvetően egy zárt országban éltünk. Többségünk, akik a Kádár-rendszerben szocializálódtunk, nem is érzékelte, hogy mennyire zárt világ volt az. Nehéz ezt innen, 2014-ből megértenie valakinek. Még egy olyan vidéki városban, mint Debrecen sem kerülhettek a látóterünkbe az ellenzéki mozgalmak, az ellenzéki csoportok. Budapest talán – főként az értelmiség egy szűk csoportja, vagy az akkori egyetemisták egy része számára – másfajta élményekben részesítette az ott élőket. De nagyon nagy tömegeket ott sem érintett meg olyasfajta elégedetlenség, ami gyökeres társadalmi változások nyílt követelésébe torkollhatott volna.

 

Ennek ellenére valamelyik titkosszolgálat engem is megkörnyékezett. Beszéltem már erről diákjaimnak, sőt televízióban is, de talán érdemes megemlíteni, hogy érzékelhető legyen: nem mindig úgy történt a beszervezés, ahogyan ezt mai fejjel sokan képzelik. Talán gondoltuk, hogy vannak titkosszolgálatok, de a működésükről semmit nem tudtunk. A III/III, meg a hasonló kifejezéseket soha nem hallottuk. 1951-ben születtem, a Kádár rendszerben szocializálódtam. 1956-ban; a forradalom alatt még óvodás voltam. A faluban voltak ugyan kisebb zavargások, de aztán később ezekről nem beszélt senki. Egy nagyon monolit információs közegben éltünk. Azt hittük ugyan, hogy tájékozottak vagyunk, de a rendszerváltozást követően kellett rájönnünk, hogy éppen a dolgok lényegéről, a hatalom működésének belső mechanizmusairól nem voltak ismereteink. Nagy többségünknek semmilyen összehasonlítási alapja nem volt. Ilyennel csak azok rendelkeztek, akik Budapesten, nagyon bennfentes értelmiségi körökben mozogtak, vagy rendszeresen Nyugatra jártak, vagy tartósan ott éltek, dolgoztak. Emiatt, azt hiszem, hogy akiket beszerveztek, azok többsége egyszerűen belecsúszott egy olyan helyzetbe, amiből aztán nem volt kiút.

 

Az én történetem a négyéves debreceni híradó tudósítói periódusom végére esett. Az egyik délelőtt bejött a Darabos utcai szerkesztőségbe egy öltönyös, nyakkendős úr. Ebben nem volt semmi különös. A szerkesztőség ajtaja nyitva volt, ha ott tartózkodtunk. Érdekünk volt, hogy sokan bejárjanak, s információkkal lássanak el bennünket. Az illető bemutatkozott, elmondta, hogy a rendőrségnél dolgozik. Még ettől sem lepődtem meg, hiszen már a Naplónál megszoktam, hogy megfordultak a szerkesztőségben rendőrök, nyomozók, ügyvédek Király Ferencnél, az első rovatvezetőmnél, aki egyébként a lap egyik bűnügyi újságírója is volt. Például nem egyszer arra mentem be, hogy a hajnali akasztásról jövet – akkor még volt halálbüntetés Magyarországon – hozzá ültek be kávézni azok, akik az ügy nyomozásában részt vettek, ezért kötelezően ott voltak annak az embernek a kivégzésén, akit lényegében ők juttattak bitófára. Nyilván azért ültek le beszélgetni a szerkesztőségbe, hogy kiszakadva saját környezetükből valamiképpen oldják azt a lelki terhet, amit a kivégzés látványa okozott. Szóval, ilyen okok miatt nem volt abban semmi meglepő, ha egy civil ruhába öltözött rendőrtiszt bejön a Darabos utcai irodánkba. Lényegtelen témákról váltottunk szót, megivott egy kávét, majd elment azzal, hogy ha legközelebb erre jár, ismét benéz. Két vagy három hét múlva megismétlődött a helyzet. Amikor azonban harmadjára jött, azt kérdezte tőlem, jól tudja-e, hogy járatos vagyok a Kossuth Egyetemen. Mondtam neki: többé-kevésbé. „Akkor – vette vissza a szót –, ha hallasz valami furcsaságot, valamit, ami szemben áll az ország rendjével, a szocializmussal, majd mond el nekem, ha megint bejövök.”

 

No, akkor nagyon meghökkentem! Dehogy gondoltam arra, hogy lényegében egy beszervezési kísérlet részese vagyok. Annyira naiv és tudatlan voltam, hogy meg sem fordult a fejemben ilyesmi. Csakhogy Kabán, egy kultúráját tekintve merev, protestáns erkölcsiségen alapuló közösségben nevelkedve, elképedtem attól, hogy valaki arra akar rávenni: mószeroljak be másokat a hátuk mögött. Nem szóltam, nem voltam képes semmit szólni. Fel kellett dolgoznom magamban, hogy mi is történik itt. Amikor néhány nap múlva ismét jött az illető, azzal fogadtam: „Bár még itt látsz, de valójában már Budapesten vagyok, hamarosan ott fogok dolgozni.” Ezt követően soha többé nem láttam. Később viszont, amikor kezdték kiteregetni a III/III-as ügyeket, sokszor elgondolkodtam azon, hogy ha továbbra is Debrecenben maradok, vajon nem teremtettek volna-e olyan szituációt, amivel belesodortak volna valami elkerülhetetlenbe…

 

DP: Megnézted azóta, hogy van-e, maradt-e „dokumentációja” a beszervezési kísérletnek?

 

DL: Nem. Nem érdekel. Egy biztos, nem írtam alá semmit, nem mondtam senkire terhelőt. Azt pedig el akartam kerülni, hogy iratokat megismerve olyan kollégákban kelljen csalódnom, akik esetleg rólam jelentettek. Sajnos, így is viszontláttam egy-két ilyen nevet a nyilvánosságra került listákon. De épp saját tapasztalataim miatt is azt gondolom, nem törhetek pálcát senki fölött.

 

DP: Akkor tehát éppen jól jött, hogy Tóth Karcsi visszatért Moszkvából.

 

DL: Valóban, Tóth Karcsi Debrecenbe jött vissza Moszkvából, én pedig mentem volna a Hajdú-bihari Naplóhoz. Mert ez volt a megállapodás. Aztán mégis jött egy telefon Budapestről, hogy Matúzné kéret, utazzak Budapestre, egy beszélgetésre. Rózsika, mert akkor már én is így hívhattam, megkérdezte, hogy most mit is fogok csinálni? Mondtam neki: ahogy megbeszéltük, megyek vissza a Naplóhoz. Erre ő: „Miért mennél vissza? Tamás György, a vidéki tudósítói osztály vezetője, azaz eddigi főnököd, átmegy a Kereskedelmi Igazgatóságra. Vannak, akik a helyére pályáznak, de én előbb téged próbálnálak ki ebben a beosztásban! Ha nem megy, akkor sincs semmi baj, mert neked itt mindig lesz állásod, de előbb próbáld meg ezt!”

 

Eleve azt gondoltam, hogy a külsősökkel együtt negyven-ötven munkatársból álló részleg irányítása túlságosan nagy falat egy harmincon alig túl lévő embernek. Igaz, akkor már műsorvezetőként is kipróbáltak, s talán nem buktam nagyot, egyszer-egyszer adást is szerkeszthettem, de például az idő tájt költöztünk nagyobb debreceni lakásba. Feleségem ugyan pesti, de jól érezte magát a városban, hallani sem akart arról, hogy visszaköltözzön. Gondolkodási időt kértem Matúznétól. Aztán hosszas lelki tusa után igent mondtam.

 

Ezt követően három évig ingáztam. Anyósoméknál laktam, péntek délután visszautaztam Debrecenbe, és hétfő hajnalban az első munkásvonattal indultam vissza a fővárosba. Sokszor volt társam a vonaton Oltványi Ottó, aki az MTI debreceni tudósítójából lett a hírügynökség egyik budapesti vezetője. A feleségem két év után megunta a különélést, de újabb évbe telt mire el lehetett intézni a felköltözést. Mindenekelőtt betelepülési engedélyt kellett szerezni. Mert akkor vidéki csak a Fővárosi Tanács elnökének külön engedélyével vásárolhatott budapesti lakást. Nekem az engedélyt Matúzné kezdeményezésére, Nagy Richárd (11), a Magyar Televízió elnöke intézte el, Szépvölgyi Zoltánnál (12), a Fővárosi Tanács elnökénél. A debreceni OTP-lakásunkat egy budapestire cserélhettük, természetesen tetemes ráfizetéssel.

 

DP: Felköltöztél tehát Budapestre, és nagy lelkesedéssel kezdted átszervezni a TVH tudósítói hálózatának napi tevékenységét. Mivel voltál elégedetlen, milyen változtatásokat kezdeményeztél?

 

DL: Missziónak tekintettem a feladatot. Tudom, nagyon patetikus ez a kifejezés, de tényleg azzal vettem rá magam a Budapestre való költözésre, hogy a vidéket fogom képviselni a fővárosban. Amikor aztán már sikerült megideologizálnom a váltást, ment minden, mint a karikacsapás. Szakmailag pontosan tudtam, hogy hol tart a tudósítói osztály, hiszen négy éve ennek a szervezetnek a tagjaként dolgoztam. Az elődeim, Sényi Imre (13), Tamás György (14) és akik velük dolgoztak – László Zsuzsa (15) , Dávid Márta (16), Bessenyei Györgyi, Koren György – nagyon jó szisztémát alakítottak ki, nyilván nem függetlenül Matúz Józsefnétől. Ezen nem kellett alapvetően változtatni, inkább meg kellett szilárdítani azt, ami addigra kialakult, illetve kiterjeszteni a működést olyan területekre, amelyek híradós fehér foltnak számítottak az országban.

 

A szabályozással kezdtem, mert saját bőrömön tapasztaltam, hogy részletes működési szabályok hiányában, milyen sok időbe telt, amíg átláttam ennek a bonyolult rendszernek a munkafolyamatait. Előtte azért elolvastam néhány könyvet, többek között a tőkés vállalatok szervezéséről, mert 1981-ben már lehetett ilyen könyveket kapni Magyarországon. Persze tudtam, hogy ez nem tőkés vállalat, de a korszerű szervezetszervezési alapokat csak innen-onnan szemezgetve lehetett elsajátítani. Ilyen alapokra építve megírtam egy tervezetet arról, miként kellene az osztály szervezetét és működési rendjét pontosítani. A dokumentumot megbeszéltem a budapesti kollégákkal, majd kiküldtem mindegyik vidéki irodába. Majd’ két éven keresztül dolgoztunk a szabályzaton. Többször átírtuk, módosítottuk, értekezleteken megbeszéltük. Végül minden részleg, minden munkatársának feladatkörét, egymáshoz kapcsolódását rögzítettük, illetve sok mellékletet csatolunk hozzá. Minden olyan iratot, amit használtunk – az utalványozástól, a diszpozíciós nyomtatványon, az ügyeleti beosztási rend formáján, a tudósítások belső értékelési követelményein, a gépkocsi-használat módján, a napidíj-elszámoláson át a külföldi utakhoz szükséges engedélyek kitöltéséig – belefűztünk. Az volt a lényeg, hogy mire közösen átbeszéltünk mindent, addigra mindenki magáévá tette, ami a szabályzatban szerepelt. Ettől kezdve, ha egy új kolléga került a tudósítói osztályra, akármilyen beosztásba, először ezt a dokumentációt adtam át neki, hogy tájékozódjék, hova is került, s mit, milyen feltételek mellett kell megoldania. Később, különösen a Teleschola Televíziós Iskola első néhány évfolyamán, ahol sok olyan hallgató volt, akik helyi stúdiót akartak alapítani, tananyag is volt ez a szabályzat, és a fontosabb részeit fénymásolatban megkapták a diákjaim.

 

Némi iróniával, a legnagyobb tettem alighanem az volt, hogy a tudósítói osztály budapesti részlegének szereztem egy három szobából álló irodát a Magyar televízió épületének negyedik emeletén. Történt ez akkor, amikor például Ipper Pálnak (17), a TV Híradó főmunkatársának, a legendás kommentátornak még íróasztala sem volt az épületben. Igaz, nem lakott messze a televíziótól, ezért a szövegei egy részét otthon írta meg, de az adás előtti órákban még ő is a híradó archívuma előtti kanyarban, az archív kartonokat tartalmazó vasszekrények tetején javítgatta a súgópapírt, vagy a kéziratot. Ehhez képest intéztem el magunknak a külön irodát, amit új irodabútorokkal sikerült berendeztetnem. A pesti kollégák nagyon utálhattak ezért…

 

A tudósítói osztályvezetői öt évemre esett a szolnoki és a zalaegerszegi szerkesztőség létrehozása. Megerősítettük a külsős tudósítói hálózatot. Fontosnak tartottam, hogy a külsősök folyamatosan, legalább havonta egyszer kapjanak forgatási lehetőséget. Amikor átvettem az osztály irányítását, a híradó akkori napi három kiadásának – az 1-es csatornán a 19:30-as első kiadás, a 2-es csatornán a 21 óra körüli második kiadás, majd ismét az 1-es csatornán az adászáró híradó – átlagában a vidéki anyagok aránya 30 százalék volt. Két év múlva a vidéki tudósításaink aránya 50 százalék lett. Természetesen ezek jó része nem a fő híradóban jelent meg.

 

Emellett talán havonta egyszer kommentátorként, illetve hetente adásszerkesztőként is dolgoztam. A nyolcvanas évek közepéhez közeledve a híradóban sok nyugati formai elemet kipróbáltunk. Részben onnan voltak információink, hogy Matúzné többeket nyugati szerkesztőségekbe küldött, akik aztán beszámoltak róla, hogy az USA-ban, vagy Nyugat-Németországban milyen módon híradóznak. Ezek nyomán egy-egy új elemet kipróbálhattunk. Én általában Kaplár Józseffel (18) dolgoztam párban. Amikor én szerkesztettem, ő volt a kommentátor (egyre inkább műsorvezető), másik alkalommal fordítva. Így egymás keze alá dolgozva kísérletezhettünk. Matúzné azonban csak ahhoz járult hozzá, hogy egy adásban egy elemet változtassunk meg. Egyszer könyörögve kértük: engedje meg, hogy minden új módszert egy adásban ötvözhessünk. A válasza kategorikus „Nem!” volt. Meg is indokolta: „Nekem nem az a dolgom, hogy ránk omlasszam a falat, hanem az, hogy elvigyelek benneteket odáig, ahol aztán nyomunk egyet azon a falon, de csak úgy, hogy egy kicsit mozduljon meg, különben maga alá temet.”

 

A végén az lett belőle, hogy ezek a módszerek az Aczél Endre-féle híradóban állhattak össze egységes egésszé. Talán emlékszel rá, akkor jelent meg az aranyföldgömbös híradó főcím is. De úgy emlékszem, hogy ezt még Matúzné kezdte el csináltatni a Presser Gábor által írt zenével. Az egyik értekezlet után a u-matic vágószobában láttam variációkat belőle más főcímjavaslatokkal együtt. Ahogy hallottuk, az elnök Nagy Richárd és több vezető is piszkálta Matúznét, hogy újítson a főcímen. Az a régi főcím a beforduló kamerával, bármilyen markáns volt is, avítt hatást kölcsönzött a műsornak. Rózsika viszont azt gondolhatta, hogy nem lehet már sok ideje a főszerkesztői székben, ezért lényegében azzal a főcímmel akarja befejezni, amivel kezdte. De hogy a főnökség lássa: dolgozik az ügyön, megrendelte az új változatokat, viszont esze ágában sem volt lecserélni azt a szimbólumot, amivel negyedszázadon át eggyé forrt a neve. Az én emlékezetem legalábbis így őrzi mindezt.

 

Hamarosan aztán Matúzné nyugdíjba vonult. Ellenben a magyar médiatörténetbe úgy írta be a nevét, ahogyan Gogol az orosz irodaloméba. Amiként Belinszkij kijelentette az egyébként ukrán Gogolról, hogy a Köpönyegéből bújt elő minden későbbi valamire való orosz író, úgy én azt szoktam mondani Matúz Józsefnéről: az ő híradójából bújt elő minden későbbi magyar híradós. Persze egészen addig, amíg Magyarországon a bulvár maga alá nem temette ezt a műsortípust.

 

DP: A történetben elérkeztünk 1985 augusztusának végére. Egy késő nyári péntek délután Kornidesz Mihály tv-elnök hívatta Matúznét és közölte vele, hogy a következő év elejével, tehát 1986. január 1-vel, felkérte Aczél Endrét (19), az MTI londoni tudósítóját a TV Híradó főszerkesztőjének. Rövidesen az is kiderült, hogy a két helyettese Sándor István, A HÉT főszerkesztő-helyettese és a Népszabadság külpolitikai rovatvezetői székéből visszatérő Elek János lesz. Milyen elképzelésekkel vártad az új főszerkesztő érkezését, s miért nem volt hosszú távú a közös munkátok?

 

DL: Aczél Endrét a tudósításai alapján nagyon tiszteltem, de a kinevezéséig személyes kapcsolatunk nem volt. Miután átvette a híradó vezetését, sort kerítettem arra, hogy megismertessem a vidéki tudósítói osztály munkájával. Összességében szimpatikus embernek találtam, nem mintha túlzott érdeklődést mutatott volna a tevékenységünk iránt. Neki nagy tervei voltak, amelynek részleteibe csak egy-egy érintett személyt, vagy kört avatott be. Ez érthető volt abban a helyzetben, mert az átalakítás időszakában sem veszélyeztethette az adások elkészítését. Mindenekelőtt az addig zömmel kül–, illetve belpolitikai szakkommentátorokra épülő híradót műsorvezetőssé változtatta. Ebben az a mai felfogás tükröződött, hogy a műsort egy vagy két arccal kell azonosítani; újságírói véleménynek lényegében nincs helye benne, mert a cél, hogy minél több hírt tálaljunk a néző elé, aki elég felnőtt ahhoz, hogy megítélje a látottakat, a hallottakat.

 

Mint korábban elmondtam, ezekre az elvekre építve már Matúzné időszakában is kísérleteztünk. Az első perctől nyilvánvaló volt, hogy ezentúl legfeljebb 2-3 ember kerül képernyőre, s hogy nem leszek közöttük. Bár azt hiszem, nagyjából erre az időszakra tanultam meg, mit is kellene tennem ahhoz, hogy jó műsorvezető legyek, egyáltalán nem zavart, hogy nem fogok ilyen lehetőséget kapni. Mindig is a szerkesztői vénámat tartottam erősebbnek. Ezért voltak kidolgozottak nem csak a riportjaim, de a televíziós tudósításaim kéziratai is, ezért szerkesztettem a pályám során féltucatnyi újságot, könyveket, raktam össze film forgatókönyveket stb. Aczél Bandi viszont körvonalazta, hogy növelni akarja a híradók számát; vasárnap reggeli hosszabb, könnyedebb hírmagazint is tervezett. Ennek megfelelően további lehetőségeket kapok a szerkesztésben. Ez önmagában egyezett volna a szándékaimmal, csakhogy a tudósítói osztály vezetője is voltam, és az volt az érzésem, hogy le akarják építeni ezt a területet; nem tartják fontosnak a vidéki Magyarország történéseit. Ha épp nem vagyok a tudósítói osztály vezetője, akkor továbbra is a Híradónál maradok, mert nagyon szerettem ezt a munkát, de lelkileg nem tudtam volna elviselni azt a terhet, hogy felmondjak azoknak a kollégáknak, akiket részben a kezdeményezésemre vettek fel, vagy a régieknek, akikkel majd egy évtizeden át együtt dolgoztam. Aztán ez a folyamat jóval később zajlott le, mint ahogy ezt akkor gondoltam, de a távozásomnak ez volt a fő oka.

 

DP: Igen, sokkal később, 1997-ben, amikor Rudi Zoltán volt a főszerkesztő, én is részben ezért hagytam ott a Híradót. Ez egybeesett a TV2 és az RTL indulásával, s minthogy nekik akkor egyetlen tudósítójuk sem volt, jelentősen segítette ez a döntése a konkurenciát!

 

DL: Én viszont azt feltételeztem, hogy a vidéki tudósítói irodákat már Aczél Endre időszakában bezárják, és ebben nem akartam részt venni. Ráadásul éppen akkor a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztériumba kerestek sajtófőnököt. Vidéki újságíróként, tudósítóként eléggé járatos voltam a mezőgazdaságban, erjesztője voltam az akkor még csupán csírájában létező magánlovas világnak, sőt lovaglással foglalkozó könyvön dolgoztam. A miniszter Váncsa Jenő (20) akkor már több jelöltet elutasított, engem viszont elfogadott. Akkor bementem Aczél Bandihoz, és mondtam neki, hogy ki fog kérni a MÉM. „Miért, mi bajod neked velem?” – kérdezte. Mondtam, hogy vele semmi, de nem akarok részt venni a tudósítói osztály felszámolásában. E fölött azzal siklott át, hogy „Te már többet keresel, mint én, s még többet is fogsz keresni, mert annyi lesz itt munka!” A keresetet tekintve lehet, hogy igaza volt, viszont akkoriban már éjjel-nappal a Szabadság téri épületben dolgoztam, a családomat alig láttam. Úgyhogy, bár lelkileg nagyon megviselt a döntésem, de néhány nívódíjjal a tarsolyomban és sok televíziós újságírói ismerettel a fejemben 1986 nyarán elköszöntem a televíziótól. Ami pedig Aczél Endrét illeti, életem egyik fontos mozzanatának tekintem, hogy közelről ismerhettem egy ilyen rendkívüli újságírót, s hogy valamennyi ideig dolgozhattam is vele.

 

DP: Jön egy harmadik korszak, amikor sűrű váltogatások után – Budapest Kiadó Kft. ügyvezetője, Heti Budapest főszerkesztője (1989-1991), Útlevél című idegenforgalmi szaklap szerkesztője (1991) Boom című folyóirat vezető szerkesztője, majd az Üzlet című lap egyik vezető szerkesztője (1991-1993) – képletesen két lábra álltál. Aztán 1994–2002 között voltál a MÁV sajtófőnöke, és közben megszervezted a Teleschola Televíziós Iskolát.

 

DL: Az útkeresés a rendszerváltozás forgatagát tükrözte. Akkoriban minden mozgott, a sokféle próbálkozás mögött a piacgazdaságra, a többpártrendszerre, a plurális médiarendszerre való átállás húzódott meg. Ehhez viszont jó alapot teremtett a MÉM-be való átigazolásom. Mert volt abban némi tudatosság is, hogy mai kifejezéssel a public relations, azaz a pr-területre váltottam. Úgy voltam vele, a médiában már minden fontosabb területen kipróbáltam magam, át kellene nézni a másik oldalra, az ismét csak mai kifejezéssel, a kommunikációs szakmák szervezeti kommunikációs részére is. A minisztériumi sajtófőnöki beosztás ennek volt az előszobája. 1987-ben ugyanis azt kértem Váncsa Jenő minisztertől, hogy küldjön ki az NSZK-ba, Németországnak az akkori nyugati felébe Bonnba, az akkori fővárosba, és még valamelyik nyugat-európai országba, ahol nekünk mezőgazdasági attasénk van. Szeretném tanulmányozni, miként művelik a kommunikációt a világ nyugati felén. Így találkozhattam az NSZK-ban és Dániában egy hét alatt, tizenegynéhány mezőgazdasági szervezet, közte a mezőgazdasági minisztériumok sajtófőnökével. A módszerem az volt, hogy készítettem idehaza egy tesztlapot, és mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket tettem fel. A válaszokat itthon összesítve írtam az asztalfiókomnak egy tanulmányt, amit a későbbiekben valóságos kézikönyvként használhattam.

 

Három tanulságos évet töltöttem a minisztériumban, ahol rálátásom lett a főhatósági, a jogszabály-alkotási tevékenységre is, aztán – ahogy említetted – az akkor még Fővárosi Tanács elnökének kérésére átvettem a Heti Budapest főszerkesztését, amihez gyorsan egy kiadót is kellett alapítani. Ez volt a főváros talán első kft.-je, emiatt féltucatnyi jogász és pénzügyes töprengett azon, miként is kell létrehozni egy ilyen társaságot. Ott éltem meg a közigazgatási rendszerváltást, így Demszky Gábor égisze alatt szintén dolgoztam valameddig, de az idő tájt akkora volt a politikai pártok közötti, a kiadót és a lapot egyaránt érintő húzd meg, ereszd meg, hogy egy idő után otthagytam a fővárost, az általad is említett lapok szerkesztésében vettem részt, illetve végigjártam a magánvállalkozás minden stációját. Tanácsadóként több politikai párt választási kampányában részt vettem, de idővel rájöttem, hogy ez nem az én világom. Mint a piacról élő vállalkozó, mindent elvállaltam, aminek csak egy kis köze volt a kommunikációs tevékenységhez. Voltam én vidéki nyomda budapesti képviselője, gyorsfagyasztott élelmiszerekkel kereskedő cég marketingese, meg a jó ég tudja, mi minden, de nem bántam meg, mert sok mindent tanultam a piac működéséről. 1994-ben aztán felkértek, hogy legyek a MÁV sajtóirodájának vezetője. Előttem gyors egymásutánban három-négy ember váltotta egymást. Jónevű újságírók, sőt egykori híradós kolléga, de azt hiszem, nehezen viselhették azt a légkört, azokat a kötöttségeket, ami az akkor még erősen félkatonai szervezetet és az ebből eredő mentalitást jellemezte.

 

DP: Elég hosszú ideig voltál ott.

 

DL: Kevés híján nyolc évet töltöttem a MÁV-nál. A sajtóirodából kommunikációs igazgatóságot szerveztem. Két kormányt – a Horn-kormányt és az első Orbán-kormányt –, öt minisztert, öt MÁV-elnököt, három vezérigazgatót szolgáltam ki, és ha jól emlékszem, 12 vasutas sztrájk kommunikációjának kezelésében vettem részt. Üzemi lapot alapítottam, negyedéves MÁV videó-híradó, a dolgozók észrevételeit gyűjtő belső hangposta és a szolgálati telefonokról hallgatható rádió létrehozását, a katonai jellegű egyenruhák helyett polgáribb formaöltözék tervezését, több ezres országos vasutasnapok megszervezését kezdeményeztem. Megerősítettük a vidéki igazgatóságok kommunikációs tevékenységét, megsokszoroztuk a sajtóközlemények számát, sok sajtótájékoztatót szerveztünk, több mint száz újságíróval tartottunk kapcsolatot. A munkánkat rendszeresen végzett sajtóelemzésekre, közvélemény-kutatásokra alapoztuk. A kommunikációs szempontok beépültek a társaság stratégiai és éves terveibe, egy-egy vezérigazgatói értekezlet vasútszakmai előterjesztéseihez kapcsolódva kötelezően javaslatot kellett tenni a kommunikációs aspektusokra is. Sok mindenről beszélhetnék még, de meg kell említenem legalább egyet: fájdalmas érzések közepette én szerveztem meg az egyik sztrájk során elhunyt Sipos István vezérigazgató 1999 januári országos temetését is. Nagyon közel álltunk egymáshoz!

 

Egyébként a MÁV-hoz nem ő hívott, hanem az 1994-ben vezérigazgatónak kinevezett Rigó Zoltán, aki – s itt jön be a képbe a televíziós tudósítói múlt – tiszántúli tudósítói koromban a MÁV záhonyi üzemigazgatója volt. Többször forgattunk a vasúti átrakóban, s igen jó munkakapcsolatban álltunk. Ahogy nekem később elmesélték, amikor bedobták neki a nevemet azoké között, akiket előzetesen megkerestek a sajtófőnöki pozícióval kapcsolatban, izgatottan visszakérdezett, hogy tényleg vállalnám-e. Így kezdődött, s hamarosan előttem volt a munkaszerződés. Én viszont nem írtam alá. Azt mondtam: először körbenézek, két hét után írok egy kommunikációs stratégiai tervet, ezt egyeztetjük az illetékes vezetőkkel, s ha egyetértünk abban, hogy mi lesz a feladat, megköthetjük a szerződést is, amelynek ez lesz a melléklete. Vagyis a megbízás arra vonatkozik, hogy a koncepcióban szereplő feladatokat oldjam meg. Ez aztán jó szolgálatot tett nekem többször is. Bár hivatalosan a kormányzat képviselői, de még az elnök sem szólhat bele a vasúttársaság operatív működtetésébe, de ez Magyarország! Valójában szoros ellenőrzés alatt dolgoztunk, és amikor jött a nem tudom hányadik elnök, aztán jött az új kormány, és váltakoztak a miniszterek, és kérdőre vontak, hogy ezt vagy azt miért csinálom, akkor én elővettem a munkaszerződésem mellékletét, és mondtam, hogy erre szerződtem. Ezzel viszont nem lehetett mit kezdeni.

 

Igazán nem panaszkodhatom, mert a munkámat megbecsülték. Államvasúti igazgatóvá léptettek elő, ami – amint erről Sipos István, az akkori vezérigazgató felvilágosított – a katonai rendfokozatok között a vezérőrnagyinak felel meg. 2000-ben a Vasút Szolgálatáért Érdemérem Arany fokozatával tüntettek ki. De ennél többet jelent, hogy az egykori vasúti vezetők egy szűkebb csoportja minden évben meghív a találkozójára, vagy hogy az utcán még ma is megállít olykor egy-egy vasutas, aki tudja, hogy én nem ismerhetem, de különféle rendezvények moderátoraként, vagy a televízióban látott akkoriban, s fontosnak tartja, hogy elmondja: amit akkor csináltunk, arra ma is emlékszenek az elkötelezett régi vasutasok. Tavaly pedig Pécsről kaptam meg az ottani vasúti igazgatóság történetét gondosan feldolgozó monográfiát. Először annak örültem, hogy azok az arculati elemek, amelyeket az irányításommal, Kelemen Benő grafikus bevonásával dolgoztunk ki, még mindig hibátlanul tükröződnek a kiadvány küllemén. Aztán amikor belelapoztam, vagy hét helyen találtam szembe magamat a saját nevemmel. Mindig olyan összefüggésben, hogy egy-egy kezdeményezésemnek milyen megtermékenyítő hatása volt a pécsi igazgatóság társadalmi és sajtókapcsolatainak fejlesztésére, illetve a dolgozókkal folytatott belső párbeszéd alakítására.

 

DP: Említetted a beszélgetésünk elején, hogy MÚOSZ Újságíró Iskolán a sajtótörténet tárgyból, dolgozatokat kellett írnod az 1890-es évekbeli országos vasutas sztrájkok történetéből, feldolgozva a különböző eszmeiségű, pártkötődésű lapokat. Gondolom ennek most hasznát vetted?

 

DL: Abszolút! Jól tudtam hasznosítani ezeket az ismereteket. Elő is vettem az akkori dolgozatomat. Természetesen, amikor már benne voltam, sokkal jobban tudtam, mit kellett volna korábban megnéznem, de így is nagy hasznomra vált, kiindulási alapnak nem volt rossz.

 

DP: 1992-ben, több üggyel párhuzamosan, ismét új tevékenységbe kezdtél. Akkor már szaporodtak a városi televíziók, s sokat beszélgettünk közösen arról, hogy mennyire hiányzik a szakmai oktatás, főleg vidéken. Erős Péterrel együtt megalapítottad a Teleschola Televíziós Iskolát, s hívtál engem is tanítani. Hogyan született meg az iskola gondolata?

 

DL: Ebben az Erős Péteré (21) a fő érdem. Péter korábban híradó-operatőr volt. Amikor debreceni tudósítóként dolgoztam, helyettesítőként többször dolgozott velem. Lassan fél szavakból is értettük egymást, azt hiszem, emberileg is közel kerültünk. Annyira így volt ez, hogy amikor már egyikünk sem volt a Híradónál, a nyolcvanas évek végétől, egy nagyobb társasággal, minden év első szerdáján felültünk egy autóbuszra és felmentünk a Tátrába, és ott egy hetet eltöltöttünk, síeltünk, szánkóztunk.

 

DP: Igen, és Péter, amíg ti a sportnak hódoltatok, gyakran sétált az erdőben, meg a Csorba tó körül…

 

DL: Ez borzasztó, hogy te mi mindent tudsz rólunk! De ha már szóba került: vidám hangulatban töltöttük azokat az egy heteket. Restitől restiig, cukrászdától cukrászdáig jártunk, süteményeket ettünk, meg mindenféle káposztás, kolbászos, csülkös reggeliket és vacsorákat nagy élvezettel. És közben Péter az ötleteivel traktált bennünket. Szerintem, naponta van egy-egy ötlete ma is, csak legyen, aki megvalósítsa őket! Egyszer azzal állt elő, hogy a budapesti Múzeum utcában székelő Országos Műszaki Információs Központ és Könyvtárnak (OMIKK) van egy komplett, akkor nagyon korszerűnek számított, felvételi és utómunka u-matic stúdiója. Ő ott gyakran dolgozott, de ritkán vette igénybe más. Péter szerint lehetne ide tanfolyamot szervezni. Péter tudta, hogy én nagyon alapos vagyok, talán túlságosan is, s arra gondolt, hogy az ötletet velem együtt valóra lehet váltani. Csakhogy mindjárt beleütköztünk abba, hogy hivatalosan filmes képzést lehetett indítani, videóst, televízióst nem. El kellett érni, hogy a minisztérium módosítsa a jogszabályt. Ehhez viszont létre kellett hozni az általános mozgóképgyártási oktatás egyes szakjainak képzési dokumentációját.

 

A korábbi televíziós kollégákat vontam be a tantervek előkészítésébe. Én fogtam át a televíziós újságírással, a szerkesztéssel, a társadalomtudományi alapokkal kapcsolatos tudnivalókat, Erős Péter az operatőri képzés tematikáját állította össze, Halász Márta megírta a vágás, te Dunavölgyi Péter a gyártási és szerzői jogi, Dimitrov Györgyné a videó-technikai, Novák Endre a hangtecnikai tematikát. Ezekből aztán én állítottam össze egy egységes tantervet. Mivel akkor még magán cég ilyen tanfolyamot nem indíthatott, az OMIKK-ot bevettük és közösen kezdeményeztük a jogszabályváltozást a minisztériumnál, amely szakértőt jelölt ki. Summa summarum másfél éves egyeztetés-sorozat után jelent meg a jogszabály módosítása és 1993-ban megkezdődhetett a tanítás. Három szak tematikáját dolgoztuk ki: szerkesztő-riporteri, videó-operatőri, videó-vágói, az utolsó években behoztuk a hangtechnikusi szakot is. Az iskola sajátossága volt, hogy minden diák tanulta minden szak elméletét, így mindenkinek rálátása lett minden szakterületre. A gyakorlatokat viszont szakonként szerveztük, de esetenként előfordult, hogy a különféle szakterületek képviselői stábokban dolgoztak együtt.

 

DP: Ez az első magániskola volt a televíziós szakmában Magyarországon.

 

DL: Igen, ami államilag elismert vizsgabizonyítványt adott. Ha jól emlékszem a Komlósi Stúdió már korábban indult, vagy nagyjából velünk egy időben, de ők mindmáig nem adnak államilag elismert vizsgabizonyítványt. Mi úgy gondoltuk, hogy szándékosan állami felügyelet alatt fogunk tevékenykedni, mert ez lesz az értékünk. Más kérdés, hogy az iskola tizenhetedik éve táján egyre nehézkesebbé vált az állam szervezeteivel való együttműködés. Újabb és újabb felügyeletek, bizottságok jöttek létre, újabb és újabb átgondolatlan előírásoknak kellett eleget tenni. Mindennek többlet költségeit egyre kevésbé lehetett a hallgatókra terhelni, mert egyszerűen nem tudták volna kifizetni. Úgyhogy a második évtizedünk végéhez érve, már nem hirdettünk meg újabb felvételit.

 

DP: De az iskola mögötti közel húsz sikeres volt.

 

DL: Körülbelül 1200-an iratkoztak be hozzánk ez idő alatt, a végzettek száma ennek fele. A nagyjából 50 százalékos lemorzsolódásban főleg anyagi okok, kisebb részben pályamódosítás állt. Viszont a végzettek 70-80 százaléka éveken át dolgozott a szakmájában, vagy dolgozik ma is. Sőt, sok olyan egykori diákunk tevékenykedik valamelyik televíziónál, aki valamilyen ok miatt nem tette le az állami vizsgát, de két, három, vagy éppen négy féléven keresztül tanult nálunk.

 

Igyekeztünk minél nagyobb követelményeket támasztani. A felvételi elbeszélgetésen eleve tesztet kellett kitölteniük a jelentkezőknek, amit aztán közösen beszéltünk meg. Az volt a célunk, hogy mérjék fel, mire vállalkoznak, kapjanak képet arról, hogy milyen ismeretanyagot kell elsajátítaniuk, s milyen szellemiséget kell magukévá tenniük, majd ezt követően felelősen döntsenek. Egyébként mindig azzal kezdtem, hogy ez egy fizetős iskola, de nekünk nincs szükségünk az Önök pénzére. Valójában, kizárólag a diákok tandíjbefizetéseiből tartottuk fenn az iskolát, mégis fontosnak tartottam, hogy figyelmeztessek: nálunk csak valódi teljesítménnyel szerezhető meg a végbizonyítvány. Ráadásul minden tantárgyból, minden félévben írásbeli vizsgát kellett tenni, a szaknak megfelelő fő tárgyból szóban is. Emellett, ha egy tanár a félév alatt úgy ítélte meg, hogy az adott évfolyamnál az írásbeli mellett szóbeli vizsga is szükséges, akkor ezt is beiktattuk. Éppen Te, Dunavölgyi Péter, többször kezdeményeztél ilyen külön szóbeliket. Az oktatás végén, iskolán belüli záróvizsgát is szerveztünk. Csak az juthatott állami vizsgabizottság elé, aki túljutott a belső záróvizsgán, illetve a kötelezően beadott fotósorozatát, vizsgafilmjét úgy ítélte meg az iskola vezetése, hogy megfelel az előírásoknak.

 

A Teleschola inspirált egy több átdolgozást, bővítést megért jegyzet megírására, amelynek eddigi utolsó változata Press & pr, A médiatevékenység, a szervezeti és az üzleti kommunikáció alapjai címen jelent meg. Igazán most tudnám megírni belőle a hibátlan és még gyakorlatiasabb változatot, de erre már aligha kerül sor! Tanáraink közül többen is írtak jegyzetet. Erős Péter Győrbe ment helyi tévét igazgatni. Kiválása után az operatőri oktatásba a főiskoláról bekapcsolódott Vagyóczky Tibor az operatőri mesterséggel kapcsolatban jelentetett meg szakkönyvet, Nemes Károly kifejezetten nekünk írt egy filmtörténeti jegyzetet, és idővel Te magad, Dunavölgyi Péter is előálltál egy gyártásszervezési kézikönyvvel. Gyakorlatvezető tanáraink szintén jó nevű tévéhíradósok, filmesek voltak. Tanított nálunk az operatőr Kereki Sándor, Réz Dániel, Nagy Géza, a vágó Czeilik Mária, a szerkesztő Varga Sándor, az utolsó időszakban a hangtechnika mindentudója, Erdélyi Gábor. Idővel már olyan egykori diákjaink is bekapcsolódtak a tanításba, mint Kertai Gábor, vagy Varga András, és akkor még nem említettem a politológiai-szociológiai alapismereteket, egy időben a művészettörténeti, vagy a pr-ismereteket oktató egyetemi tanárokat. Az első években a diákokkal való eszmecserére kértük fel magát Matúz Józsefnét, egykori híradós főszerkesztőmet, Illés Györgyöt, a magyar operatőrök doyenjét és más hírességeket.

 

Sok diákunk ma is tartja a kapcsolatot velünk, s főként egymással. Néhányan saját produkciójukba hívnak szerkesztőnek, forgatókönyv-, vagy szövegírónak. Tavaly egy három részből álló természetfilmes projektben vettem részt. A középsőnek én voltam a szerkesztője. Ugyanezzel a csapattal most adtunk át egy 26 perces, ökogazdálkodással foglalkozó filmet, és már megírtam az 50 perces változat forgatókönyv-vázlatát. A forgatáskor gyakran tapasztalom, hogy a stáb tagjai között egykori telescholások vannak. Egy ilyen alkalommal megkérdeztem Karácsony Sándortól, aki annak idején Berettyóújfaluból jött a Telescholába, s mára kiváló természetfilmessé vált, hogy van ez? Azt válaszolta: ha teheti azért hív egykori telescholásokat, mert róluk tudja, hogy mit tanítottak nekik, azonos szakmai nyelven beszél velük, s nincsenek közöttük időrabló értelmezési viták.

 

DP: Volt egy osztály, ahol a szerkesztő-riporter hallgatók döntő többsége részt vett az akkor a NAP TV-ben indított Riporter kerestetik vetélkedőn, sőt a hallgatónk Barabás Éva – aki ma már az RTL egyik húzó arca –, nyerte meg a versenyt.

 

DL: Talán ő a legismertebb volt hallgatónk. Azon a versenyen az első és másodéves diákjaink közül tízegynéhányan vettek részt. Az utolsó fordulókig hatan jutottak el. Elfogultság nélkül mondhatom: nyugodtan lehetett volna telescholás-döntő. Végül Barabás Éva nyert, aki hallatlanul tehetséges riporter és műsorvezető alkat volt már akkor is, amikor hozzánk jött tanulni. Most is őrzöm azt a dísztányért, amit emlékbe kaptam annak az osztálynak a diákjaitól. Felirata: „Domokos Lajosnak, mesterünknek, aki elindított bennünket a képernyő felé. Szeretettel kedvenc Telescholás csapata. 1997.”

 

 A végzett diákok közül többen lettek budapesti kerületi illetve más városi és községi televíziók alapítói, illetve vezetői, de vannak olyanok is, akik átnyergeltek a pr-szakterületre, vagy a filművészeti egyetemen tanultak tovább. Még nem is oly rég, ha egy este a magyar televíziós csatornákon futó műsorok alkotói között nem láttam négy-öt egykori telescholás nevét, szinte már sértve éreztem magam.

 

DP: Térjünk át más témára! Többször találkoztunk az elmúlt években a Nemzeti Média Kerekasztal rendezvényein, amit én bizony egy igen gyenge formációnak éreztem, nem is tudom létezik-e még. Én két-három ülés után már el sem mentem a rendezvényekre. Ahogy láttam, csak a politika egyik oldalához tartózók jelentek csak meg, a kerekasztal jobboldali fele hiányzott. Meglepett, hogy te elvállaltad az ügyvivőséget. Megérte?

 

DL: Azért nem volt egészen féloldalas a kerekasztal. Például, mások között, a részt vett a munkájában a Magyar Katolikus Újságírók Szövetségének delegáltja is. Természetesen engem akkor felkértek a részvételre, minthogy az iskola révén folyamatos kapcsolatom volt a médiával. Egyúttal az akkor még liberális Magyar Hírlapban, de főként a Népszabadság Fórum rovatában, illetve szakfolyóiratokban évente néhány médiával foglalkozó szakcikket, tanulmányt közöltek tőlem. Az volt a véleményem, hogy a magyar média egyrészt politikai, másrészt belső szakmai és személyi okokból zsákutcába került. A médiaelit aprópénzre váltotta a befolyását a különféle pártoknál. Bár azt hitték, hogy őket nem fogják bedarálni, de végül ebben is tévedtek, miközben méltatlanul színvonaltalanná váltak a magyar újságok és műsorok. Miután én ezt különféle fórumokon – s ami ennél is fontosabb, a diákjaimnak – rendszeresen szóvá tettem, nem tehettem meg, hogy visszautasítom, ha felkérnek egy olyan munkában való részvételre, amelynek célja e rettenetes züllés megállítása. Sokat küszködtünk, nagyon sok koncepciót dolgoztunk ki, voltunk bent a Parlamentben, parlamenti bizottságok előtt, benne voltunk az MSZP puccsszerűen előterjesztett médiatörvény-tervezetének – az SZDSZ-es Pető Iván segítségével történő – megfúrásában. Az a tervezet egyébként csaknem megegyezett a ma érvényben lévő fideszes médiatörvénnyel, amit végül ugyanolyan puccsszerűen terjesztettek a parlament elé és fogadtak el, mint, ahogyan azt a szocialisták akarták. Amúgy a média kerekasztal mára tényleg kimúlt.

 

DP: Most már nyugdíjban vagy, időnként látlak az Echo Tv vitaműsorában, aztán rendszeresen publikálsz a saját „Bekiáltás” nevű blogodba és élvezed a szabadabb nyugdíjas életet.

 

DL: Az Echo Tévében való szereplésre három-négy éve azzal kértek fel, hogy a Visszhang című vitaműsorban kvázi baloldali véleményt kellene megjeleníteni egy-egy téma kapcsán. Nekem nincs pártkötődésem, ténylegesen baloldali pártot sem látok a magyar politikai közegben, saját felkészültségemmel, szereplési készségemmel is voltak fenntartásaim, de ráálltam. Két évig havonta szerepeltem, bár gondolom, sok vizet nem zavartam ezzel. Aztán szóvá tettem, hogy nem tudok azonosulni néhány vezető munkatárs más műsorokban, illetve lapokban tett szélsőséges kijelentéseivel, ezért két évig szüneteltek a meghívások. A nyáron aztán ismét megcsörrent a telefonom… Már csak oroszt tanítok magántanítványaimnak. A felsőoktatás anyagi megrendülésével egyetemi oktatásra egy ideje már nem kérnek fel. Volt tanítványaimnak köszönhetően élvezhetem a munkát egy-egy film készítésében. Tömegesen írom a jegyzeteket a Bekiáltás blogba, amit akkor hoztam létre, amikor 2013 végén azt tapasztaltam, hogy nagyon veszélyes folyamatok alakulnak ki Ukrajnában, de erről a magyar sajtó nem vesz tudomást. Minthogy lényegében naponta nézem az orosz állami tévé műsorait, arra gondoltam, hogy egyszerűen közreadom az ott elhangzottakat, emellett mindenféle közéleti témában is megnyilatkozhatok. Kiderült, az ukrán–orosz téma iránt olyan nagy az érdeklődés, hogy az első bejegyzéseimet olykor 11 ezren is olvasták, ami egy teljesen ismeretlen blog esetében nem rossz eredmény. Mostanában 1500-4000 közötti az ukrajnai témák olvasottsága. Szinte minden írásomat átveszi az Index vagy/és a Mandiner. Persze ezért nem fizetnek sem ők, sem az orosz kormány, még ha néhány kommentelő esetenként ezt feltételezi is.

 

DP: Ezek szép számok, pláne ha egy-egy napilap eladott példányszámához hasonlítom.

 

DL: Igyekszem tárgyszerűen írni. Az a kiindulópontom: én nem tudom, mi történik, de ezt, meg ezt mondják az orosz televízióban. Néha összehasonlító elemzéseket készítek arról, hogy az Euronews, a CNN, a BBC mit állít, viszont az orosz állami tévé, vagy az Izvesztyija, esetleg a Kommerszant című újság mást közölt. Nem tudom, kinek van igaza, de tessék összevetni a különböző forrásokat. A médiánkból ez a gondolkodásmód végzetesen hiányzik. Pedig e nélkül sem az egyén, sem az ország nem képes helyesen betájolni a helyzetét. Egyéként békepárti vagyok, és azt gondolom, hogy a mienkétől eltérő kultúrák nem kritizálhatók érvényesen – főleg nem ellenségesen – más kultúrákon belülről. Dühít, ha kettős mércét alkalmaz valaki, mert az álszentek kettős mércéje az egymás elleni háborúságot alapozza meg. Az a véleményem, hogy ha valamiért elítéljük Oroszországot, akkor ugyanazért az Amerikai Egyesült Államok magatartását is szóvá kell tenni, és megfordítva, függetlenül attól, hogy nekem közvetlen családtagjaim is élnek az USA-ban, illetve Kanadában, illetve eléggé otthonosan mozgok az orosz kultúrában.

 

DP: Lányod Amerikában él, kicsit rokon szakmával a fotózással kezdte, majd ott szerzett egyetemi diplomát. Fiad szintén kacérkodott az operatőri szakmával, elvégezte a Telescholát is, végül belsőépítész lett. Elégedett vagy velük?

 

DL: Természetesen, bár nem az a fontos, hogy én elégedett vagyok-e velük, hanem az, hogy ők legyenek békében önmagukkal. A lányom először csak azért ment az USA-ba, hogy az angol tudását tökéletesítse. Az egyéves bébi-csőszségből két év lett, közben elvégzett egy fotós tanfolyamot, aztán férjhez ment egy nagyszerű fickóhoz. Álmomban sem kívánhatnék nála jobb vőt. Közben a lányom egyetemre is beiratkozott. A fiamnak irigylésre méltóan sajátos látásmódja van, ami az általa mindmáig készített fotókon és filmfelvételeken is átsugárzik. Sopronban kapott építőművész diplomát, épületek külső és belső tervezésével foglalkozik. Sajnos, jobbára külföldi megrendelésre dolgozik, mert bár Magyarországon állítólag dübörög a gazdaság, de a magas-építőiparban mégis kevés a megbízás.

 

DP: Azért azt mondjuk el, hogy a fiad évekkel ezelőtt az egyik tervéért Ifjúsági Prima Primissima díjat kapott.

 

DL: A diplomamunkájára kapta a díjat, aminek talán jobban örültem, mint ő maga. Amikor tavaly a feleségemmel az egyetemi diplomakiosztó ünnepség apropóján New York-ba utaztunk, és a lányom makettekkel, tervrajzokkal, látványtervekkel prezentálta csak nekünk a saját diplomamunkáját, elképedtem. Mert bár beszéltünk róla, hogy mit tanul, addig az eltérő kifejezések miatt nem igazán értettem ennek lényegét. Úgy a prezentáció felénél tarthatott, amikor megszólaltam: „Te ugyanazt csinálod, mint az öcséd!” Hát ez az! – válaszolta. Én innen New Yorkból ugyanígy voltam vele: sokáig nem értettem, mit is tanul az öcsém Sopronban. Aztán amikor már egyetemre jártam, rá kellett jönnöm, hogy más-más úton, más-más országban, de a végén lényegében ugyanoda értünk!

 

DP: Köszönöm a beszélgetést!

 

A beszélgetőtárs, és aki lejegyezte az elhangzottakat: Dunavölgyi Péter

 

Budapest, 2014. szeptember

Lábjegyzetek:

(1) Rentka László – úszóedző (1918–2014) Hosszú évtizedekig Debrecen úszóéletének ikonikus alakja volt. Generációk sorát, gyermekek ezreit tanította meg úszni. Munkájáért számos kitüntetést kapott, köztük a Belügyminisztérium által adományozott Toldi Miklós díjat (1993) és Debrecen város legmagasabb sport kitüntetését, a Hajós Alfréd díjat 1996-ban.

 

(2) Juhani Nagy János - (Nagy János) , Debrecen, 1953. május 3. – 2007. augusztus 11.) író, újságíró. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen, magyar–német–finnugor szakon szerzett diplomát. Pályafutását a Hajdú-bihari Napló munkatársaként kezdte, majd a Pálfy József által vezetett Magyarország főmunkatársa lett. 1990-ben a Pesti Hírlapnak volt alapító főszerkesztő-helyettese, de dolgozott a  Magyar Rádió nyíregyházi stúdiójánál is.

 

(3) Pallás Imre – újságíró, (Debrecen, 1921 – Debrecen, 1977. jan. 6.) Földműves családból származott.  A II. világháborúban katona volt, hadifogságba esett a Szovjetunióban. Hazatérése után tisztviselő, majd a Hajdú-Bihar megyei pártbizottságon, később a derecskei járási pártbizottságon politikai munkatársként dolgozott. 1950-ben került a Debreceni Néplaphoz, itt újságíró, rovatvezető volt. Közben az ELTE-n tanári diplomát szerzett és újságírói munkája mellett a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetemen tanított. A Hajdú-bihari Naplónál egy ideig párttitkár, 1957-től a lap főszerkesztője haláláig. Az ő irányításával került ki hazánk sajtótörténetében az első ofszetnyomású napilap.

 

(4) Bényei József – újságíró, író, költő, színházigazgató (Tiszaladány, 1934. július 7. – ) 1954-1958 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar-történelem szakos hallgatója. 1960-1964 között elvégezte az ELTE BTK könyvtár szakát. 1970-1974 között a Politikai Főiskola diákja. 1958-1959 között a Hajdú-Bihar Megyei könyvtárban könyvtáros. 1959-1962 között a megyei tanácsnál népművelő. 1962-1976 között a Hajdú-bihari Napló munkatársa, rovatvezetője. 1975 óta tagja a MÚOSZ választmányának, 1989-1997 között valamint 1998-2004 között elnökségének. 1976-1979 között a debreceni Csokonai Színház igazgatójaként tevékenykedett. 1979-1990 között a Hajdú-Bihari Napló főszerkesztője volt. Több verseskötet, monográfia , antológia szerzője.

 

(5) Tóth Károly - újságíró, vezető szerkesztő (Baktalórántháza, 1946. szeptember 28.) Tanulmányok: Bessenyei György Tanárképző Főiskola. Munkahelyek: Magyar Rádió Nyíregyházi stúdiója – külső munkatárs, Magyar Rádió Nyíregyházi Stúdiója – szerkesztő, riporter, Magyar Televízió Híradó Debreceni tudósító iroda, Magyar Televízió Debreceni Körzeti Stúdiója. Magyar Újságírók Szövetsége. 1964-ben gimnazistaként került bemondónak az MR Nyíregyházi Stúdiójába, majd külsősként ott dolgozott 1970-ig, amikor újságírói státuszba vették. Közben 1967-ben megnyerte a MTV Riporter kerestetik vetélkedőjét. 1974-ben , az akkor szerveződő tévéhíradós tudósítói hálózat debreceni irodájának vezetésére kérték fel. Innen került 1977-ben Moszkvába. Négy évet dolgozott Moszkvában az MTV tudósítójaként. Hazatérve ismét a Híradó debreceni irodáját vezette. Tudósítói munkája mellett az MTV számos műsorában dolgozott, valamint szerkesztette és vezette a Híradót. 1994-től bekapcsolódott az MTV Debreceni Körzeti Stúdiójának létrehozásába, és annak alapító főszerkesztője (stúdióvezetője) lett. 1999-ben rovatvezetőnek, majd 2002-ben vezető szerkesztőnek nevezték ki. Ebből a beosztásából ment nyugdíjba 2007-ben. A Magyar Televíziónál eltöltött évtizedek alatt számos állami kitüntetésben, szakmai elismerésben / nívódíjak, Miskolci Fesztivál díj, stb./ részesült. Az MTV újságírójaként aktívan bekapcsolódott a MÚOSZ tevékenységébe .A szövetség 2004-es, majd 2007-es küldöttgyűlésén a szervezet alelnökének választották. Jelenleg a MUOSZ elnöke.

 

(6) Zoltai Károly - tudósító operatőr, ( Debrecen, 1933. november 16.)  Tanulmányok: Gépipari Technikum, Operatőr-rendező tanfolyam. Munkahelyek: 1949-1954  Építőipari Vállalat  segédmunkás, gépkezelő, norma-elszámoló, technikus. Országos Talajjavító és Talajvédelmi Vállalat időelemző, technológus, 1969-1974 Debrecen Megyei Városi Tanács VB  laborvezető, stúdióvezető, Dokumentációs Filmstúdiója, 1972-1974  TV -Híradó debreceni külső tudósító operatőr, 1974-1996 Magyar Televízió Híradó    tudósító operatőr , 1979-1983  Moszkva akkreditált operatőr, 1992-1995 Moszkva akkreditált operatőr. 1996. április 15-től nyugdíjas. Kezdetben fotózással, majd filmezéssel foglalkozott. Később a Hajdú Filmstúdió külső munkatársa volt majd megszervezte  a debreceni  a dokumentációs filmstúdiót, melynek alapítója. A szervezések során került kapcsolatba a Magyar Televízió Híradóval, melynek először külső, majd főállású  tudósító - operatőre lett. Kétszer négy évet dolgozott a TV Híradó moszkvai tudósítói irodájában. Nyugdíjazása után a Debreceni Városi Televízió archív tárát gondozza és a korábbi Debrecen és környékét bemutató filmeket dolgozza fel. 1950-es évek közepétől rendszeren publikál fotókat és írásokat a  helyi és országos lapokban.

 

(7) Szatmári Ferenc – gyártásvezető (Budapest, 1949.02.25 - ?) Tanulmányok: I. László Gimnázium 1967, MTV Gyártásvezetői tanfolyam 1974, Munkahelyek: 1970-1987 MTV. 1970-ben került a Magyar Televízióhoz. A katonai szolgálat után először gépkocsivezetőként kapott munkát a Szállitási Főosztályon. 1971-ben került át a Híradó Főszerkesztőségre, itt sikerült a gyártásvezető munkával megismerkednie. Először felvételvezetőként tanulta ki a szakma alapjait. 1974-ben elvégezte az MTV Gyártásvezetői tanfolyamát, - ami akkor az egyedüli ilyen képzés volt, - kinevezték gyártásvezetőnek.1975-ben alakul a TV Híradó debreceni tudósítói irodája. Tóth Károly szerkesztő – riporter és Zoltai Károly operatőr hívására elfogadja a tudósítói iroda gyártásvezetői kinevezését és családjával együtt leköltözik Debrecenbe. Naponta küldenek tudósításokat Hajdú-Bihar és Szabolcs-Szatmár megyék különböző helyszíneiről. 1981-ben saját és felesége egészségügyi problémái miatt fel kell adnia ezt a munkát visszaköltözik Budapestre,  ismét a Szállitási Főosztályon vállal munkát. 1984-ben egészségi állapota lehetővé teszi a gyártási munkát, visszatér kedves területéhez a Híradóhoz. A vidéki tudósítói irodák és a külsős tudósítók gyártási munkáit irányítja. 1987-ben ismét romlik egészségügyi állapota, így rokkant nyugdíjba vonul.

 

(8) Matúz Józsefné – főszerkesztő, (Budapest, 1924. november 27. – Budapest, 2007. november 3.) Tanulmányai: Tanárképző Főiskola. Munkahelyei: Filmhíradó, majd Magyar Televízió – 1957. májusától 1986. májusáig a TV Híradó főszerkesztője. 1957. májusában kapott megbízást a magyar televíziózás első hírműsorának szerkesztésére, és a Híradó szerkesztőség létrahozására. 1957. július 2-án, Képes Híradó címmel sugározták a magyar televíziózás általa szerkesztett első önálló hírműsorát. Létrehozta a Híradó szerkesztőség technológia rendszerét, amely évtizedekig  alapját képezte a szerkesztőség műsorkészítésének. 1962 januárjától állandó vidéki operatőr-tudósítói voltak. Létrehozta az első, majd – szándékaitól eltérően – az egyetlen külföldi tudósítói irodát, mely 1971-ben megkezdte munkáját Moszkvában. Az 1970-es években megújította, tartalmilag és technikailag korszerűsítette a Magyar Televízió hírszolgáltatását. A külsős vidéki tudósító hálózat mellett híradós tudósítói bázisokat teremtett Szegeden Pécsen, Debrecenben, Miskolcon, Szolnokon , Győrben és Zalaegerszegen. 1985. december 31-ig vezette az általa alapított szerkesztőséget. Hírműsor élén Európában sehol nem állt ilyen hosszú időn át egy főszerkesztő

 

(9) Szabad Európa Rádió - a második világháborút befejezése után a nemzetközi politikai viszonyok indokolták a létrehozását. A Szovjetunió – a Jaltai megállapodás következtében – kiterjesztette hatalmát Kelet-Közép-Európára. Az USA kormánya a szovjet befolyás ellensúlyozására 1947-ben egy olyan magánszervezet létrehozását kezdeményezte, amely a kelet-közép-európai lakosság számára a polgári demokrácia értékeit kívánta sugározni. 1949. május 17-én New York államban bejegyezték a Szabad Európa Bizottságot(Committee for a Free Europe), amelynek osztályaiként megalakultak a Nemzeti Bizottmányok (1949. július 21-én a Magyar Nemzeti Bizottmány) és 1949 decemberében a Szabad Európa Rádió. New Yorkban megkezdődött a Magyar Osztály megszervezése.1950. augusztus 4-én kísérleti jelleggel beindították a magyar nyelvű adást. A New Yorkból sugárzott műsor naponta kétszer jelentkezett, s főleg híreket közvetített. 1951 májusában a SZER európai központja Münchenbe került át. 

 

(10) Sikula György – (Balmazújváros, 1930. január 27.) 1944 és 1949 között a Debreceni Járműjavítóban géplakatos tanuló, majd szakmunkás, ugyanott három évig függetlenített DISZ-titkárként tevékenykedett. 1951-ben lépett be a Magyar Dolgozók Pártjába, majd az MSZMP-hez csatakozott. 1951–1952-ben a Vasút Politikai Osztály politikai munkatársa, 1952-tól a Honvéd Petőfi Politikai Akadémián tanított, később elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karán a történelem szakot is. 1957-ben nevezték ki a MÁV Építési Főnökség személyzeti és munkaügyi osztályvezetőjévé. 1959-től az MSZMP Hajdú-Bihar megyei pártapparátusában dolgozott, előbb politikai munkatárs, majd a pártbizottság osztályvezetője, 1963-1973 titkára, 1973. június 29-étől 1988. január 1-ig a megyei pártbizottság első titkára volt. Egy évig pátiskolán tanult. 1980. március 27. és 1988. május 22. között az MSZMP Központi Bizottság tagja volt. 1975-től a KB mellett működő Ifjúsági Bizottság tagja volt, 1975-1980-ban a SZOT Elnökségébe is beválasztották. 1988-ban funkciójából felmentették, mert nyugdíjba vonult

 

(11) Nagy Richárd, Dr. - az MTV elnöke (1974. 08. 01-1983. 10. 01.) Pesterzsébet, 1928. 12. 10 – 2009. július 20. Tanulmányai: Eötvös Lóránd Tudományegyetem Történelem Szak (1950-1954), Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Tanári Szak /levelező/ (1952-1957), Moszkvai Politikai Akadémia (1955), Zrínyi Miklós Katonai Akadémia (1957-1960). Munkahelyei: DID Telefonkereskedelmi Rt., tanonc (1942-1943) ,Sorkatona /Petőfi laktanya/ (1943-1945), Ganz Villamossági Művek, elektroműszerész (1946-1950) ,A Ganz Villamossági. Művek Turbó c. lapjának főszerkesztője (1954-1956) Szabad Ifjúság c. lap főszerkesztője (1957) KISZ KB titkára (1957-1959), KISZ Budapesti Bizottságának első titkára (1959-1965),MSZMP Budapesti Bizottsága Agitációs és Propaganda Osztályának vezetője (1965-1969) ,MSZMP VIII. ker. Bizottságának első titkára (1969-1971), MSZMP Budapesti Bizottságának első titkára (1971-1974) ,Magyar Televízió elnöke (1974-1983), Budapest Fővárosi Tanács elnökhelyettese (1984-1989). Országgyűlési képviselő (1963-1975).MSZMP KB Gazdasági Bizottságában tag (1972-1973).

 

(12) Szépvölgyi Zoltán – (Budapest, 1921. november 29. – Budapest, 2006. szeptember 16.) 1937-től a Donáth Gépgyárban vasöntödei tanonc, majd segéd volt, 1940-ben, a Láng Gépgyárban kapott munkát. 1945-ben lett a Magyar Kommunista Párt tagja, hathetes pártiskolát végzett, MDP, MSZMP tag volt. 1946-tól az OTI számvevőségi alkalmazottja, 1948–1949-ben a Központi Statisztikai Hivatalnál főelőadó, majd 1964-ig az Országos Tervhivatal osztályvezetője, főosztályvezető helyettese, 1959-től pártbizottsági titkár; közben a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen közgazdász oklevelet szerzett. 1964 és 1971 között az MSZMP Budapesti Bizottságának titkáraként tevékenykedett, 1964-től a Budapesti Pártbizottság tagja, a Fővárosi Tanács és annak Végrehajtó Bizottsága tagjává választották. 1971-től 1986-ig Budapest Főváros Tanácsának elnöke, majd nyugdíjba vonult.

 

(13) Sényi Imre - szerkesztő (Győr 1911.01.- 1981.)  Sényi (Scheiner) Imre, Az 1930-as évektől 1946-ig a textiliparban dolgozott. 1947-ben a Gazdasági Főtanács megbízásából részt vett az Országos forintköltség-vizsgálatokban, majd a Munkatudományi és Racionalizálási Intézet munkájában, és a Soroksári Textilipar Vállalatnál mint kormánybiztos tevékenykedett. 1958-ban került a Magyar Televízióhoz, nyugdíjazásáig a TV Híradó munkatársa volt, szerkesztőként elsősorban gazdaságpolitikai riportokat készített. Matúz Józsefné főszerkesztő 1961-tavaszán megbízta, hogy az amatőr filmesek felkutatásával és kiképzésével szervezze meg a TV Híradó vidéki tudósítói hálózatát. Az Országos Levéltárban őrzött dokumentumok szerint a főszerkesztővel már 1966-ban javaslatot tesz az állandó „státuszos” tudósítók felvételére, ez csak 1970-ben valósul meg. Nyugdíjba vonulásáig ő szervezi és irányítja a TV Híradó vidéki tudósínak munkáját. 1973-tól információs csoportvezető megbízást kap .

 

(14) Tamás György – szerkesztő, újságíró (Budapest, 1924.07.15.-  2002. 12.17) . 1960-tól dolgozott a Magyar Televízió Agitációs és Propaganda Főosztályán, a Híradó szerkesztőségében, képzettségének megfelelően elsősorban ipari és mezőgazdasági riportokat készített, 1964-ben ugyanitt népgazdasági rovatvezetői kinevezést kap. 1977-től a Híradó vidéki tudósítói osztályának a vezetője. Különösen sok riportot készít kedvenc témaköréről a közlekedés, a személyautó gyártás és forgalmazásról.  1981.júniusában kinevezik a Magyar Rádió és Televízió Kereskedelmi és Propaganda Irodája, Televíziós Reklám Osztályának vezetőjévé, majd 1982-ben főosztályvezetőjévé.  Tagja volt a MUOSZ –nak.

 

(15) László Zsuzsa - tanár, zenetörténész, szerkesztő-riporter, újságíró. Iskolák: Vendel utcai Tanárképző 1957

Gyógypedagógiai Főiskola Esti tagozta 1959-1962, ELTE Marxizmus-Leninizmus Esztétika tagozat 1964-1969, Országos Filharmónia – zenetörténet 1963, Beszédtechnika Magyar Rádió 1962-1963, Munkahelyek: 1958 Kistelek Általános Iskola, 1959 Kistelek Gyógypedagógiai Iskola, 1960-1970      Bp.XII. Gyógypedagógiai Iskola, 1963  - 1969   MTV (külsős),1970  - 1986   MTV        1986. február 1-től 1989. október 16-ig az IPV (Idegenforgalmi Propaganda és Kiadó Vállalat) Filmstúdió 1989-1992 Világkiállítás Programiroda

Kisteleken megkezdte a zenei ismeretterjesztő munkát, ezt Budapesten is, és az országban is a mai napig folytatja. A zenei konferálások során fedezték fel, s hívták be a Magyar Televízióba, ahol is felvették a bemondó-tanfolyamra. Két évig tanult beszédtechnikát a Magyar Rádióban, majd kamera-gyakorlatot a Magyar Televízióban. 1963 januárjában, - külső munkatársként, - szerepelt először bemondóként, ezt a feladatot, - továbbra is a tanítás és a konferálások mellett, - egészen augusztusig végezte. Akkor elbocsátották. Alig telt el egy fél év, amikor egy zeneakadémiai koncertet, a Magyar Televízió élőben közvetített. A TV Zenei osztályának vezetője, Kerekes János, ezután hívta az MTV beli munkákra. Ezek után számos élő adásnak volt műsorvezetője, riportere, és a külföldről kapott zenei tárgyú filmeknek volt a magyar narrátor-hangja.

1966-ban a TV Híradó vezetője, Matúz Józsefné szerkesztő-riportereként alkalmazta, továbbra is tanított, s négy évig volt külső munkatársa a Híradónak, amikor 1970-ben a nagy tavaszi árvíz után, külsősként Nívó-díjjal jutalmazták az árvizi riportok szerkesztéséért, majd szeptemberben státuszt kapott. A vidéki tudósítói hálózat fejlesztése volt a fő feladata, hozzá tartoztak  a Moszkva tudósítók is. Számos zenei, kulturális riportot készített. Forgatott a vidéki kollégákkal az országban, és dolgozott a moszkvai tudósító-párossal, Farkas Józseffel és Butskó Györggyel a Szovjetúnióban is. HÉT c. vasárnap esti műsorban előbb még Polgár Dénes vezetése alatt, majd Hajdú János főszerkesztősége idején rendszeresen forgatott hosszabb anyagokat kulturális és természetvédelmi témakörökben.  A HÉT c. műsorban három évig havonta számolt be az Operaház rekonstrukciós munkálatairól, és a 100. évfordulón megnyíló Operaház ünnepi műsorának is ő volt a szerkesztője. Tíz éves híradózás után visszahívták a Zenei osztályra, ahol számos nagy műsornak volt szerkesztője, vezetője. A sanzon és a klasszikus operettek tartoztak hozzá, de a Vigadóban sorra kerülő élő koncerteknek is számos alkalommal volt szerkesztője. 1986. február 1-től 1989. október 16-ig az IPV ( Idegenforgalmi Propaganda és Kidó Vállalat) Filmstúdiójának vezetőjévé nevezték ki, ahol a hazánkról készülő idegenforgalmi filmekért lett felelős, s a Filmstúdió elektronikára való átállását irányította. Vezetése alatt számos sikeres alkotás készült. Az IPV Filmstúdió vezetőjeként 1987-ben meghívást kapott az IQ Nemzetközi Producer Egyesületbe, 1989-ben meghívták a Budapesti Világkiállítást előkészítő Irodába sajtófőnöknek.  1992-ben nyugdíjba vonult de a NAP TV- ben hetente tíz perces blokkban kulturális eseményekről számolt beszerkesztő-riporterként. 1994 től a Duna Tv Zenei osztálynak készített riportokat országszerte zajló eseményekről, és nagy portré-filmeket kiváló operaénekesekről: Szabó Miklós, Takács Paula, Ilosfalvy Róbert, Budai Lívia.

 

(16) Dávid Márta – szerkesztő, (Budapest, 1943. november 23. – Budapest, 1990. szeptember 26.). Tanulmányok: ELTE BTK magyar-olasz szak 1973, MOUSZ Újságíró Iskola 1974. Munkahelyek: 1975- 1990 MTV.Szerkesztő-riporter, osztályvezető. Az ELTE bölcsészettudományi karán szerzett magyar-orosz szakos tanári diplomát 1973-ban, azt követően elvégezte a MÚOSZ újságíró iskoláját. Még egyetemistaként vett részt a Magyar Televízió Riporter kerestetik c. vetélkedőjén, attól kezdve, külső munkatársként, rendszeresen foglalkoztatta az MTV. 1975 szeptemberétől lett a Tv-híradó szerkesztője, később a tudósítói osztály vezetője.

 

(17) Ipper Pál - újságíró, szerkesztő, külföldi tudósító, műsorvezető , (Budapest,1927.07.09- Budapest, 1990.01.16.) 1927-ben született Budapesten, a budapesten a Berzsenyi Gimnáziumban 1941-ben félbeszakította tanulmányait és műszerészinas lett a Fogorvosi Műszergyárban. 1945-ben belépett a Magyar Kommunista Pártba.  Az elektromos villanymotorokat, berendezéseket készítő Szalay István Rt.-nél dolgozott, majd a (MADISZ) V. ker. függetlenített titkára volt. 1949 és 1953 között az  ÁVH századosa volt.

1953-1958 között esti, ill. levelező tagozaton az  (ELTE) Bölcsészettudományi Kara (BTK) magyar-történelem szakát, 1959-60-ban a debreceni  Kossuth Lajos Tudományegyetemen (KLTE) BTK angol szakát végezte. 1953-tól a Magyar Rádió munkatársa. Dolgozott a műsorszerkesztőségben, az irodalmi osztályon, az idegen nyelvű szerkesztőségben, végül a politikai adások főszerkesztőségében. 1956 végétől a vidéki stúdiók felelőse, 1959-63-ban a rádió hírszerkesztőségének turnusvezetője. 1963-1969 között a  Magyar Televízió New York-i tudósítója volt. 1969-től részt vett az első televíziós Fórumokon. Két évvel később, 1971-ben indította el a nagy sikerű 168 óra című rádiós műsorát, amelynek első műsorvezetője és főszerkesztője. 1974-től a TV-Híradó főmunkatársa, külpolitikai kommentátora; számos jelentős világeseményről tudósított. 1984-1988 között Magyarország ausztráliai nagykövete volt.

 

(18) Kaplár F. József - (Jászberény, 1949. október 5. – ) magyar sportújságíró, sportvezető. 1969-1973 között a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem hallgatója volt. 1973-1974 között a TV-Híradó gyakornoka, 1974-1985 között munkatársa, 1986-1988 között főmunkatársa, 1989-1990 között szerkesztőség-vezetője volt. 1975-1976 között elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskolát. 1987-ben doktorált. 1989-1996 között a Magyar Fallabda Szövetség elnöke, 1996-2000 között társelnöke volt, 2000 óta tiszteletbeli elnöke. 1991-1995 között a Telesport főmunkatársa, 1995-1997 között rovatvezetője, 1998-ban megbízott főszerkesztője volt. 1999-ben a Hungarosport Tv kereskedelmi igazgatója volt. 2000 óta a Sport1 Tv műsorvezető-kommentátora. 2005 óta a Hun-Med Kft. ellenőrzési igazgatója.

 

(19) Aczél Endre – újságíró, (Budapest 1940 -) 1958-1962 között,  a Toldy Ferenc Gimnáziumban tanult, 1963- 1968 között az ELTE BTK  orosz – matematika nyelvészet szakán szerzett diplomát.  1968-1985 között az MTI munkatársa volt, 1974-1977 között állandó tudósító Pekingben, majd 1981-1985 között Londonban.  1987. január 1. – 1990. január 8. között a TV- Híradó főszerkesztője

 

(20) Váncsa Jenő - okl. agrármérnök, mérnöktanár, volt mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter (Románia, Brassó, 1928. okt. 17. 1954-57 Környei Állami Gazdaság, brigád agronómus, 1955-57 üzemegység vezető, 1957-60 Agárdi Állami Gazdaság, főagronómus, igazgató-helyettes, 1960-72 Agárdi Mezőgazdasági Kombinát, vezérigazgatója, 1961-66 Székesfehérvári Felsőfokú Mezőgazdasági Technikum, alapító igazgatója, 1972-80 Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium, miniszter-helyettes, 1980-89 mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter.

 

(21) Erős Péter - rendező – operatőr, (Budapest, 1949. március 24.) Tanulmányai: Színház és Filmművészeti Főiskola operatőr szak (1970 – 1974) Munkahelyei: MAFILM segédoperatőr ( 1967 – 1969),  Magyar Televízió operatőr (1985-1993),  HungarHotels Lővér Ö.E. előadó (1986-1990), Grafotip Kft. Eger kreatív igazgató ( 1993),  Eger M.J.V. programigazgató   (1993-1996), Győri Városi Televízió főszerkesztő – igazgató (1995-1999), Gondolat VTV Szentendre vezető operatőr (2004-2006), BTTV Műsorgyártó Alkotóközösség rendező – operatőr (1999-től). 1981-ben megalakította a Focus Alkotóközösséget. Munkatársaival különböző videó stúdióknál vállalták műsorok kivitelezését. Szakterületeik: TV filmek, idegenforgalom, képzőművészet, oktatás, TV-reklám. 1986-tól 1990-ig a soproni HungarHotels Lővér Ö.E. előadójaként, egyben  a Soproni Idegenforgalmi Gazdasági Társaság művészeti igazgatójaként  dolgozott. 1988-ban kapott megbízást az első magánproducer első nagyjátékfilmje rendező-operatőri feladatainak elvégzésére. 1991-től a Quantum Kft. művészeti igazgatójaként, a cég által kiadott Út-levél című idegenforgalmi szaklap gyakorló újságírójaként dolgozott. Közben a Falu TV (MTV) számára számos idegenforgalmi, borászati témájú sorozatműsort készített, mint szerkesztő, riporter, operatőr. Két esztendőt tanította a TV Híradó fiatal operatőreit, fél évet adott elő a videó editálás elmélete és gyakorlata témakörben   - megszűnéséig- a Nemzetközi Újságíró Iskolán. 1991-től 1994-ig óraadó tanárként tartott előadásokat a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen marketing- kommunikáció témakörben. Később oktatott a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán, a MÚOSZ Újságíró Akadémián és a CineMaszk Televíziós Iskolában. 1992-ben Egerben, mint  vezető operatőr működött közre egy városi összefogás eredményeként  elkészített első idegenforgalmi témájú TV-játék munkájában. Ezzel egyidőben, mint színházi rendező debütált az egri Gárdonyi Géza Színházban. 1993-ban ez egri székhelyű Grafotip Kft. kreatív igazgatójaként elindította a város hetente megjelenő újságját EgRiport címmel, a lapban rendszeresen publikált. 1993-tól 1996-ig  a Teleschola (helyi és regionális televíziósok számára indított államilag elismert diplomát adó iskola) egyik alapítója és igazgatója volt. 1993-tól 1996-ig Eger M.J.V. Fesztivál Irodájának városi programigazgatójaként, 1997-98-ban a polgármester kommunikációs szaktanácsadójaként vállalt megbízást. 1995-től  1999-ig a Győri Városi Televízió Kht. főszerkesztő-igazgatójaként dolgozott. 2002.  - 2003.  között a Hálózatos Televíziók Rt.-nél a Dokumentum Műhely sorozat- szerkesztőjeként és vezető- rendezőjeként 146 produkció elkészítését irányította. 2004- tól 2006-ig a Szentendrén működő Gondolat Városi Televízió vezető operatőreként végezett ismét gyakorlati munkát. Megalakulásától kezdődően a BTTV Műsorgyártó Alkotóközösség Bt. (Budapest) munkatársaként, íróként, rendező - operatőrként dolgozott és dolgozik.