Meghalt Molnár Miklós operatőr

Dunavölgyi Péter


Meghalt Molnár Miklós operatőr 

 

2016. novemberében elhunyt Molnár Miklós a Magyar Televízió operatőre. Élete során számtalan televíziós filmet forgatott, és televíziós műsornak volt, operatőre, vezető – operatőre.

 

Az interneten saját életrajzát közölte:

Molnár Miklós életrajza

operatőr (Dunavecse, 1938. február 23.) 

1956-ban 18 éves voltam, és érettségi után szerettem volna a Színház- és Filmművészeti Főiskolára menni operatőr szakra. Ám ennek az évnek a tavaszán nem indítottak évfolyamot – így kiesett egy év. Ez alatt az idő alatt fényképészetet tanultam Dunavecsén. Kunszentmiklóson jártam gimnáziumba, és a gimnázium fotószakkörében tanultam meg fényképezni. Így amikor fényképész ipari tanuló lettem, akkor én már régen tudtam fényképezni, országos fotókiállításokra küldtem képeket, képes újságok fotópályázatain vettem részt, díjakat nyertem, tehát volt már egy kis „nevem” – értettem a szakmát. Egy érdekes dolog, hogy ott forgatták Dunavecsén a Szakadék című filmet Ranódi László rendezésében, és én elég sokat kijártam nézni a forgatást – ez térített el a fotózástól az operatőri szakma és a Színház- és Filmművészeti Főiskola felé. Két idősebb bátyám már Pesten élt és dolgozott ekkor. Édesapám református lelkész volt Dunavecsén – ebben az időben „egyéb” származásúnak számított. Engem is nehezen vettek fel gimnáziumba „helyhiány” miatt, de az volt a szerencsém, hogy a közelben, Dunaföldváron nyílt egy vadonatúj gimnázium, ahova sikerült bekerülnöm, onnan kerültem át Kunszentmiklósra. Két idősebb bátyám példáján látszott, hogy egyetemre is nehéz eljutni – miután jelentkeztek, a felvételi vizsgák dacára indoklás nélkül elutasították őket. Rám is hasonló jövő várt, de abban reménykedtem, hogy a Színház- és Filmművészeti Főiskolán nagyobb esélyem lesz, mivel már fotóztam lapokban, megjelentek képeim, és a szakma tudott rólam. Hogy nagyobb esélyem legyen a származásom ellensúlyozására, egy kölcsönbe kapott amatőr kamerával készítettem egy kis, tízperces játékfilmet az akkor induló lottólázról. Arra gondoltam, hogy ha a felvételi vizsgán ezt a filmet is meg tudom mutatni, akkor nagyobb esélyem lesz. 

 

    1956-ban okt. 22-én édesapám elhatározta, hogy Vácra utazik vonattal meglátogatni a rokonokat. Akkoriban olvastam az újságokban, hogy a televízió kísérleti adásokat indít, és ezeket lehet látni néhány Keravill üzletben. Én filmoperatőrnek készültem, de nagyon érdekelt ez a technikai újdonság – távolbalátónak is mondták annak idején a televíziót. Édesapám Budapesten keresztül ment Vácra, és én is elkísértem, azzal az indokkal, hogy szeretném megnézni a tévét, illetve érdekeltek a kiállítások a fővárosban. Megérkeztünk a Keleti pályaudvarra, édesapám utazott tovább, én pedig jártam a kiállításokat, mozikat – mindent, ami érdekelt. A két bátyámnál szálltam meg – társbérletben laktak a Damjanich utcában. Másnap, 23-ára beszéltük meg édesapámmal, hogy jön vissza, és megy tovább Dunavecsére a csatlakozással. Kimentem elé a Nyugati pályaudvarra, és élénken él bennem, hogy ahogy haladtunk a 6-os villamossal, azt láttuk, hogy az Oktogonnál nagy tömeg van, és hangosan kiabálnak. Egy nagy tömeg haladt végig a mostani Andrássy úton, és emlékszem, édesapám azt mondta, hogy itt valami történni fog. Miután én még maradtam egy napig Budapesten, megkért, hogy nagyon vigyázzak magamra, és ne keveredjek semmibe, mert veszélyes lehet. Miután kikísértem édesapámat a Keleti pályaudvarra, az Uránia moziba készültem, ahol a Hannibál tanár úr c. filmet vetítették. Nem kaptam jegyet, csak az utolsó, nyolc körül kezdődő előadásra. Úgy terveztem, hogy a film előtt megnézem a televíziót a Múzeum körúti Keravill üzletben, így elsétáltam oda. Egy kis képernyőjű, kezdeti tévékészüléken valamiféle természetfilm ment, és azt bámultam. Persze ez egy fekete-fehér kis képernyőjű készülék volt, és a mozihoz szokott szemem elég silánynak látta, de fölvillanyozott az a lehetőség, hogy ebből mi lehet majd egyszer, valamint az egyidejűség tudata – hogy ezt épp most vetítik, és én ezt itt látom. Ahogy ott álltam a Múzeum körúton, az a groteszk helyzet alakult ki, hogy a kirakat üvegében tükröződve láttam magam mögött egy csoportot vonulni. Ahogy később megtudtam, ez volt az a csoport, ami a Rádió felé ment, a Bródy Sándor utca felé. Ma már nagyon groteszknek tűnik, hogy én nézek egy tévét, és mögöttem egy történelmi esemény bontakozik ki. Közben lassan kezdődött a filmem, és siettem vissza az Uránia mozihoz, a Hannibál tanár úrra. Elkezdődött a film, és valamikor a közepe-vége felé furcsa történések zajlottak le a moziban – fegyverropogást, lövéseket hallottunk. Furcsa volt, mert a Hannibál tanár úr cselekményéből nem következett, hogy lőnének, és a jegyszedőnők ide-oda rohangáltak… Úgy tűnt, hogy valami történik. Véget ért az előadás, és kimentünk a Rákóczi útra. Akkor már sötét volt, és rengeteg ember volt az utcán, a villamosok pedig nem közlekedtek a Rákóczi úton. Hallottam a beszédfoszlányokat innen-onnan, hogy valami történt a Rádiónál és a Kossuth Lajos téren, meg valaki beszédet mondott a rádióban… Mivel nem mentek a villamosok, gyalog kellett elmennem a Damjanich utcába, és azon izgultam, hogy be tudok-e még jutni a házba, mivel 11-kor kapuzárás volt. Szerencsére sikerült bejutnom, a bátyámék már izgultak, mert nem számítottak arra, hogy ilyen sokáig elmaradok, valamint már hallottak az eseményekről. Így telt el huszonharmadika estéje. 
    Másnap persze szó sem lehetett arról, hogy visszautazzak Dunavecsére, a bátyámék sem engedtek, mert akkor már elég viharos volt a helyzet Budapesten, így fönt rekedtem a fővárosban több hétre, és ott laktam náluk – kevés pénzzel, azzal az egy ruhámmal, ami rajtam volt. Hetekig kenyéren és szalonnán éltünk, nehézkes volt élelmiszert beszerezni, majd megtudtuk a bátyám barátaitól, hogy vidékről teherautók jönnek fel élelmiszerrel és ruhával a kórházak számára. Az volt a szándékunk, hogy egy ilyen teherautóval visszautazom majd Dunavecsére. Így is történt aztán, ép bőrrel megúsztam a hazafelé utat, és visszakerültem a szüleimhez. 

    A következő évben sikeres felvételi vizsgát tettem a főiskolára, onnan egyenes út vezetett a televízióhoz, három évig híradózás, élő és rögzített műsorok (ismeretterjesztő sorozatok, vetélkedők, táncdalfesztiválok, szilveszteri műsorok) vezető operatőre voltam, számos dokumentumfilm elkészítésében vettem részt – tizenkét évig csináltuk a Századunk c. sorozatot. Nobel-díjasokkal készült interjúkat vehettem fel, több mint félszáz tévéjátékot, játékfilmet csináltam. 

    Sokkal később végiggondoltam, hogy mi is történt október 23-án velem. Álltam a Múzeum körúti Keravill üzlet előtt az egyik első televíziókészüléket bámulva, s a kirakatüvegben láttam, hogy vonul a tömeg a Rádió felé. Erős filmkép. Miért nem csatlakoztam a tömeghez, miért nem mentem velük a Rádióhoz? Nem hiszem, hogy a mozijegy miatt. Sokkal erősebben élt bennem a szülői intelem. Nagyon tiszteltem a szüleimet, ők pedig féltettek engem. Emiatt az erős kötelék miatt nem disszidáltak a bátyáim sem, pedig minden barátjuk elment külföldre. 

    Ez a történetem. Van még több is, de a következőt a nyolcvanadikra tartogatom. 
            Molnár Miklós „

Filmjeiből és  műsoraiból: : Ördögszekér (1964), Szerencsés flótás (1966), Kakuk Marci szerencséje (1966), Plusz 1 fő (1966), Házassági évforduló (1970), Húszezer mérföld szárazon és vízen (1970), Jövőbeli históriák (1970), Az ajtó (1971), A csodadoktor (1972), Breuer Marcell (1972), Szent-Györgyi Albert (1973), A látás hatalma (1973), Mikádó (1974), A medikus (1974), Sosen lehet tudni (1974), Uraim, beszéljenek! (1974), Zenés TV színház (1974-1986), Századunk (1975-1986), Ez fantasztikus! (1976), Sakk-matt (1977), Pomádé király új ruhája (1979), Sybill (1981), Egymilliárd évvel a világ vége előtt (1983), Éjféli látogatók (1983), Reggelire legjobb a puliszka (1983), Mirandolina (1984), Egy szerelem három éjszakája (1987), Micike és az Angyalok (1987), A komáromi fiú (1988), Hétpróbások (1988), A cár őrültje (1989), Játékosok (1990), Szakíts helyettem (1991), Nem válok el (1991), Hölgyek és urak (1991), Szatírvadászat a Tölgyfaligetben (1992), A körtvélyesi csíny (1994), Pótvizsga (1996), Egy naiv ember bársonyszékben (2005).

Könyv: Gyalogszerrel Nagy-Britanniában (1980), Végjáték a Duna mentén (1982), Mengele doktor nyomában (1987).Videóvarázs (1995), Beszélő fotográfiák (2001), Rendkívüli emberek (fotóalbum, 2005)

Rádiójátéka:  Az Alfa-4 bolygója (1970)


Molnár Miklós magyar televízió-történeti 3D- s, televíziós felvételekkel is kísérletezett élete során.

Szent-Györgyi Albert biokémikus 1973 októberében látogatott Magyarországra, és sűrű programjába iktatta, hogy interjút adjon a Magyar Televíziónak. A portréfilm két napos forgatásának befejeztével, Molnár Miklós kérésére az akkor 80 éves tudós örömmel vállalkozott még egy rövid, újszerű interjúra, háromdimenziós felvételre. A térhatású rögzítésnek akkor még csak az elve létezett, a technikai megoldást ezért gyakorlatilag rögtönözte az operatőr. A 3D felvétel fekete-fehér filmre készült, két 16 mm-es filmfelvevő géppel. Ezután 35 évre doboza került, vetítéskor ugyanis nem volt még lehetőség,  a térhatás megjelenítésére.

Tizenöt évvel később Molnár Miklós újabb térhatású felvételeket készített, ezúttal színesben. Terve továbbra is az volt, hogy archiválási céllal készítsen 3D filmeket, amelyeket valamikor a távoli jövőben, háromdimenziós vevőkészüléken vissza lehet majd nézni. Takács Mari, a Magyar Televízió népszerű tévébemondója volt az, aki 1988 októberében elsőként vállalta a különleges feladatot. Az akkor 50 éves Takács Mari komolyan vette a felkérést, és alaposan felkészült a felvételre. A jövő tévénézőinek szóló üzenetét két kamerával rögzítették egycolos videoszalagra, a felvételek pedig a tervnek megfelelően az Archívumba kerültek.

Nagy örömmel ült le a filmrestauráló műhelyünkben 2008 őszén, ahol ezeket a felvételeket restauráltuk

Molnár Miklós és Kis Sándor vezető restaurátorral 

Az eredményt annak idején sajtótájékoztató keretében mutattuk be.


Erről az MTV így számolt be:

Az MTV Híradó honlapján megjelent hír:

Budapest, 2009.09.16.

Különleges sajtóvetítésen mutatta be a Magyar Televízió Archívuma a hazai televíziózás első és máig egyedüli háromdimeziós felvételeit. A két térhatású filmen Szent-Györgyi Albert és Takács Mari szólítja meg az utókort.

A háromdimenzuós televíziózás ma még ugyan álom, de a szakemberek már évtizedek óta álmodoznak  róla, Molnár Miklós Balázs Béla-díjas  operatőrnek elsőként sikerült előállítania térhatású tévéfelvételeket a Magyar Televízióban.  Először 1973-ban forgatott egy háromdimenziós interjút a Nobel-díjas Szent-Györgyi Alberttel, majd 15 év múlva, 1988-ban Takács Mari bemondóval rögzített egy szívhez szóló üzenetet a jövő nézői számára.

A  sajtótájékoztatóról készült ez a tudósítás is:

mikor a hős lelép a képernyőről, Magyar Nemzet, 2009.02.19.

Írta: Varga Klára

A Magyar Televízió székházában sajtótájékoztatón mutatták be Molnár Miklós fotóművész és operatőr két, több évtizede készült háromdimenziós felvételét, amelyet a múlt év szeptembere és de­cembere között az MTV archívumában felújítottak és korrigálta.

A 3D-s tévézés még mindig csak álom, bár hírek szerint a Sony cég hamarosan olyan berendezé­sekkel jelentkezik a piacon, ame­lyek térhatásúvá varázsolják a kép­ernyőn láthatókat. Molnár Miklós 1973-ban az akkor éppen itthon tartózkodó, nyolcvanesztendős Szentgyörgyi Alberttel még fekete­ - fehérben készítette első, hatperces 3D-s felvételét, a második, ötperces filmanyagot Takács Marikával for­gatta 1988-ban. A közkedvelt be­mondó a jövő tévénézőinek üzent, azoknak, akik már vörös-zöld vagy füstszínű szemüveg nélkül is élvez­hetik majd a térhatású képeket.

 

Molnár Miklós a sajtótájékozta­tón elmondta, hogy ő több ilyen fil­men is szerette volna megörökíteni azokat a jelentős figurákat, akiket személyesen már nem ismerhet a 3D-s generáció, de a hetvenes évek­ben a döntéshozók fölöslegesnek tartották, hogy a távoli jövő számá­ra forgassanak filmeket, míg a nyolcvanas években akadtak már olyan tévés vezetők, akiket meg le­hetett győzni a kísérlet értelmes voltáról. A filmek az archívumba kerültek, ahová néha beballagott Molnár Miklós, hogy Dunavölgyi Pétert, az archívum vezetőjét meg­kérdezze, jól vannak-e. Hiszen vetí­tésükre nem volt lehetőség.

 

A térhatást Molnár Miklós úgy érte el, hogy egyszerre két kamera vette a képeket, modellezve az em­beri látást, ugyanis, mint mondta, a bal és a jobb szemünk nem ugyan­azt látja, s a kétfajta látás összeadódásából születik meg bennünk az a térhatás, ahogyant érzékeljük ma­gunk körül a valóságot. Az ered­mény, amelyet az MTV vetítőter­mében egyelőre füstszínű szem­üvegen át tekinthettek meg az új­ságírók, meghökkentő időutazás volt egyszerre a múltba és a jövőbe. Szentgyörgyi Albert felemelt keze kinyúlt a térbe, Takács Marikának a film elején behoztak egy széket, amelyet mintha vászon elé helyez­tek volna. Visszatértek az évek, amikor még éltek hírességeink, s azok az idők is visszaköszöntek, amikor a múlt század elején még csodálattal nézték a megelevenedő képkockákat elődeink. Van abban valami borzongató, valami szokni - való, ha a hős lelép a képernyőről, s beül velünk a szobánkba. Hozzá kell tennünk azt is, hogy mivel a 3D-s tévés technika még nem töké­letes, kissé babszemek, karikaturisztikusak a figurák, Nobel-díjas tudósunk keze hatalmas, messze kinyúlik a képből, Takács Marika fehér blúzán a fodrok fenyegetően merednek a nézőre. Molnár Miklós számára viszont olyan nagy, egész életen át tartó szerelem a 3D és a jö­vő generációk emlékezete, hogy 2005-ben kiadott egy térbeli fotóal­bumot is, amelyben 72 hírességet örökített meg.”

 

Forrás:

http://dunavolgyipeter.hu/rolam_megjelent_irasok/2000-es_evek/amikor_a_hos_lelep_a_kepernyorol__magyar_nemzet__2009_02_19_

2016. november 29.