Dunavölgyi Péter:

 

Lehet, hogy Timár József utolsó színpadi alakítása még 60 évig dobozba zárva marad?

 

1959. november 21-én mutatta be a Nemzeti Színház Arthur Miller: „Az ügynök halála” című drámáját Timár Józseffel a főszerepben. A Magyar Televízió ebben az időszakban már minimum heti egy élő színházi közvetítést közvetített. „Az ügynök halála” előadás, a színész betegsége miatt nem élőben került a képernyőre. Erről a közvetítésről, a felvétel körülményeiről, a felvett kópia több, mint ötvenen éves sorsáról lesz szó a következőkben. A szerzői jogok miatt előfordulhat, hogy a restaurált felvétel még 61 évig dobozban marad?

 

1959. november 21-én este különleges bemutatóra került sor a Nemzeti Színházban. Nagy volt a várakozás a bemutató előtt, mert 1949 – és 1956 között a hazai színházakban elsősorban klasszikus darabok szerepeltek, főleg szovjet, a szocialista kommunista eszmerendszer „nagyszerűségét” bemutató művek. Az Ember tragédiáját is csak 1955-ben lehetett színre vinni.

Az illetékesek elégedettek voltak, olvashatjuk a korabeli forrásból:

„Ahogy a külső jelekből megítélhető, a párt és a kormány manapság teljesen elégedett a Nemzeti munkájával. A színház igazgatója, Major Tamás az elmúlt napokban ünnepelte 50. születésnapját, s az Elnöki Tanács ebből az alkalomból a Munka Vörös Zászló Érdemrendjével ajándékozta őt meg, méghozzá nem csupán <>, hanem – amiként azt az indoklás hozzáteszi – a < 15 éves igazgatói működése elismeréséül>> is. A kitüntetést maga Dobi István nyújtotta át, s az ünnepi aktusnál jelen volt Kállai Gyula, Szirmai István és Kristóf István is. Ahogyan mi Majort ismerjük, bizonyosak vagyunk benne, hogy ő sokkal szívesebben vette volna, ha a kitüntetést – mondjuk – Nagy Imre tűzte volna a mellére, s az ünnepségen például Losonczy Géza, Rajk László, Lukács György, Déry Tibor és Haraszti Sándor vett volna részt; dehát, hiába, az ember nem kívánhat túl sokat a sorstól és a mai időkben bizony az embernek sok barátja, harcostársa, elvtársa bebörtönzéséhez és kivégzéséhez kell asszisztálnia, hogy 15 éven át a Nemzeti Színház igazgatója lehessen. (….)

(…) A kormány és a párt elégedett: a Blaha Lujza téren ma a jelek szerint nyoma sincsen annak a háborgó, konok, lázadozó szellemnek, amely 1953 és 56 között majd szétfeszítette az épület falait. Ma nem nevezik hazug csirkefogónak a színházi főosztály vezetőjét,ahogyan Básti Lajos nevezte egy emlékezetes taggyűlésen Kende Istvánt; ma az igazgató nem akarja a folyosón megpofozni a népművelési miniszter első helyettesét, amiként azt Major Tamás akarta vala tenni Non Györggyel; s ma a legjobb párttag-színészek nem írnak alá memorandumot, amelyben egyebek közt Háy Gyula és Németh László alkotásainak színretűzését követelik, s a sztálinista kultúrpolitikával szemben Nagy Imre vonala mellett foglalnak állást, ahogyan ez 1955 őszén történt. Egyfelől ez ma teljességgel lehetetlen (elég, ha – csak a színészvilágban maradva – Földes Gábor kivégzésére, Darvas Iván bebörtönzésére, Bessenyei Ferenc, Mészáros Ági eltiltására utalunk); másfelől el kell ismerni, hogy a mai vezetés kultúrpolitikája nem egy vonatkozásban liberálisabb, mint Rákosiéké volt. Kádáréknak volt annyi eszük, hogy egyszerűen magukévá tegyék a forradalmat megelőző idők jó néhány követelését; ami Rákosi idejében tilos volt: ma a Nemzetinek éppúgy szabad időnként eljátszania Az ember tragédiáját, mint az Operaháznak. A csodálatos mandarint. Majornak megengedtetett, hogy 1945 óta harmadszor is műsorra tűzze a III. Richárdot; 1945-ben Hitlerre értelmezte a véres shakespeare-i figurát; 1956-ban úgy játszotta, hogy mindenki Sztálint, de legalábbis Rákosit lássa az ellenségeit és híveit egyaránt vérpadra küldő diktátorban. Ma a Kádár–Marosán–Münnich–Kállai-klikk jó arcot vág a rossz példázathoz, s úgy tesz, mintha nem törődnék azzal: vajon kire is gondol a közönség, midőn az első felvonásban III. Richárd ajkán felhangzik a szó: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek…” (…)

(…) Külön elismerést érdemel Major Tamásnak az - az igyekezete, hogy hosszú esztendők után először és Magyarországon elsőként prezentálja a mai nyugati drámaírás egyik-másik kiemelkedő mesterét. A tavalyi évadban a „dühös fiatalemberek” egyik vezéralakjának, John Osborne-nak Komédiása került színre – alig valamivel a londoni bemutató után; idén pedig az amerikai Arthur Miller műve, Az ügynök halála arat megérdemelt sikert a Nemzetiben. A magunk részéről a világon semmi kivetnivalót nem találunk abban, hogy a nyugati színdarabok kiválogatása úgy történik, hogy a kapitalizmus visszásságait mutassák meg: elvégre éppen elég visszásság van a kapitalizmusban.„ Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/MERAY/meray00047/meray00065/meray00065.html

 Ilyen előzmények után került sor 1959. november 21.-i Arthur Miller: „Az ügynök halála” című darabjának a bemutatójára Maron Endre rendezésében, Timár József főszereplésével. A hazai bemutató Timár József számára is igen fontos volt, bár már nagyon komoly egészségügyi problémái voltak ebben az időben. Az író 1949-ben írta a darabot. A irodalomtörténet  azt is megőrizte, hogy Miller egy saját építésű kis stúdióban írta meg Roxburyben (Connecticut), ahol élete végéig lakott. Az első felvonással,  állítólag-, kevesebb mint egy nap alatt végzett, és az egész művet hat héten belül be is fejezte. „Az ügynök halálá”- ért később Pulitzer- díjat és Tony-díjat kapott.  A mű első bemutatójára 1949-ben a Brodway-on került sor.

 

Timár József

 

1902. március 7-én, Budapesten született, elemistaként gyermekelőadáson lépett fel az Uránia színpadán. Kereskedelmi iskolát végzett, majd az érettségi vizsga után Színművészeti Akadémia hallgatója lett. 1924 -ben a Nemzeti Színház, Csathó Kálmán  "A házasságok az égben köttetnek" című vígjátékára készült. A darab főszereplője Ódry Árpád, megbetegedett a próbák alatt Csathó Kálmán, a színház főrendezője kiválasztott egy nyurga fiút, hogy a szövegkönyv alapján értelmesen olvassa fel a kívánt helyen a szerepet, így lett Timár, Ódry dublőre, ezután a Nemzeti direktora elhatározza, hogy egy kisebb szerepben kipróbálja Tímárt. Az 1924-25-ös tanévben elvégzte az Akadémiát, közben a Nemzetiben, az évadban során már 18 szerepet játszott. Mindössze 27 éves volt, amikor a magyarországi színjátszás addigi legfiatalabb Luciferjét eljátszhatta, majd  később ugyancsak ő játszotta "Az ember tragédiája" 500. előadása alkalmával.   

1929 -  1934 között pedig a "Bánk bán" Udvaronca, a "Vadkacsa" Gregerse, "A sárga csikó" betyár Bogár Imréje, "A kínai lány" Kunk Mingje, "A sasfiók" Szabója, a "Peer Gynt" Gomböntője, valamint a "Faust" Mefisztójának szerepe fűződik nevéhez. A kritikák a Nemzeti legmodernebb színészének titulálják, sőt megkapja tőlük a "magyar színjátszás legnagyobb drámai művésze" jelzőt.

Timár nyíltan vállalta, hogy nem ért egyet a zsidóság megbélyegzésével, egy vidéki magán társaságban, Badacsonyban elhangzott megjegyzése alapján indult ellene eljárás. Az ügyészség által elhangzó vád "a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség", volt. Barátai közbeavatkozásai következtében, a katonai behívóval megúszta a büntetést.  A büntetés elmaradásában a mellette állóknak, Bayor Gizi vezényletével nagy szerepük volt. Kegyelmi kérvényt íratnak alá többek között Bajcsy-Zsilinszky Endrével, Herczeg Ferenccel, Zilahy Lajossal, s e kérvényt Major Tamás és maga Bayor Gizi is aláírja, és ezt a kormányzóhoz eljuttatva célt értek - a győri ügyészség 1943. február 18-án közli, hogy a kormányzó megszüntette a Tímár elleni bűnvádi eljárást.

A háború után,  a "Különös éjszaka" című Török Sándor - darab főszerepében lépett színre újra a Belvárosi Színházban, Bulla Elmával az oldalán. A nemzetiben viszont úgy érzi nem neki megfelelő szerepeket kap. Emészti magát az alkoholhoz menekül. 1946 decemberében újra színháza, a Nemzeti színpadára lép, Antoniusként, az "Antonius és Kleopátra" című színdarabban, partnere s Bayor Gizi a kritika és a közönség is nagyszerűnek találta az előadást. Ezután következnek az újabb nagyszerű alakítások: a Vígszínházban a "Három nővér" Versinyin - szerepében, a Magyar Színházban, Scribe vígjátékában, a "Navarrai Margit"-ban V. Károlyt szerepe.  1947 őszén. Shaw "Tanner John" 1948. márciusában a Nemzeti Színházban, a Magyar Színházban lép fel újra, Kolenchovot formálja meg. Majd a Nemzeti Színházban Othellóként lép fel 1949 februárjában, ezután a Fővárosi Operettszínház "Ipafai lakodalom" című előadásának ő a férfi főszereplője. 1949-ben Timár már bírálja a korszak túlzottan baloldali mivoltát baráti rendezvényeken kritikusan beszél a Rajk perről is. 1949 szilveszterén a Magyar Színház színpadán elszavalja a "Szózat"-ot. Ezután hivatalosan értesítik arról 1950. január 31-én, hogy állásából azonnali hatállyal felfüggesztik, és február 1-jén meg kell jelennie a vizsgálóbizottság előtt, amely az elbocsátáson túl a színpadtól is eltiltja. A 1950. január 31-én Kareninként, búcsúzott a Nemzetitől, a Bayor - Timár- páros.  

Ezt követően rossz idegállapota miatt kórházban kezelik, s miután a Népművelési Minisztérium nemmel felel Tímár azon kérésére, hogy vidéki színházban szerepelhessen, a MÁVAG – ban lesz vasesztergályos-átképzős, 1950. október 3-ától. Timár ügye újra Révai József népművelési miniszterhez kerül, aki 1951 tavaszán végül is engedélyezi, hogy Timár vidéki színházhoz szerződhessen, a miskolci színházhoz. 1957. március 15-e, s Timár átveheti az Érdemes Művész kitüntetést, majd a Kossuth-díjat.

Már nagyon beteg, de játszik 1957. május 14.-én - a "Széchenyi" című Németh László -darabban, majd az "Anna Frank naplója" - ban. De ekkor kórházi kezelésre szorul, nem léphet fel,  majd az egy évig tartó kórházi kezelést követően azonban úgy tűnik, legyőzte a tüdejét megtámadó gyilkos kórt, a rákot. Visszatérhetett a színpadra, s a "Hosszú út" című Thornton Wilder - darabbal.

Major Tamás kérvényt fogalmaz a minisztériumhoz, 1955. június 8-án, hogy Tímár Józsefet újra a Nemzeti Színházhoz szerződtethesse. "Megoldaná azt a kérdést, hogy Somlay Artúr halála és Balázs Samu betegsége miatt ne kelljen a műsorról levennünk például az Ármány és szerelem és a Noszty -fiú előadásait" - írta Major. (- Magyar Országos Levéltár – XXVI.I-8., a Nemzeti Színház iratai. ) 1959 őszétől már ott játszik.

Végül megkapta  Willy Loman szerepét, Arthur Miller drámájában... "Az ügynök halála"- ban. Ebben a darabban 1960. Május 24-én utoljára lépett színpadra, betegen több mint 15 kilóval kevesebb, mint "Az ügynök halála"- premier idején volt.

 

A darab bemutatójáról

1959. május 5-én Major Tamás a Nemzeti Színház igazgatója levélben tájékoztatta Meruk Vilmost a Művelődési Minisztérium Színházi és Zenei Főigazgatósága vezetőjét a színház terveiről. „Múlt hó 23-i felszólítására az alábbiakban részletezzük a jövő évad műsorpolitikájára vonatkozó terveinket. (…) A nyugati írók közül már régen készülünk Arthur Millert bemutatni a közönségünknek. Az ügynök halála c. darabját kötöttük le, amelyet már ebben az évadban szándékozunk színre vinni.  A Kormos ég elkészültével, azonban politikailag fontosabbnak tartottuk ezt előrehozni és így a Miller őszre marad. Szerződésünk szerint a bemutatót még ebben a naptári évben meg kell tartanunk. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert tudomásunk szerint más pesti színház is készül Miller bemutatóra, éspedig a Pillantás a hídról, című darabbal. Kötelezettségünk szempontjából és arra való tekintettel is, hogy Az ügynök halála régebbi műve, kívánatosnak tartanánk, ha a két bemutató nem egyidőben történne, hanem a miénk még az ősszel, a másik pedig pár hónappal később. (…)” - Magyar Országos Levéltár – XXVI.I-8., a Nemzeti Színház iratai. 

 

Az ügynök halála próbáiról a Film Színház Muzsika III. évfolyamának 1959/45. számában Nagy Judit számolt be. A próbafolyamatról és ezt írta:

„ (…) A színészek feladata nehéz. Tíz-tizenöt évet kell száguldaniuk ide és oda az időben, öregséget, fiatalságot, energiát és kétségbeesést pillanatnyi gyorsasággal kell váltaniuk, önmaguk­ban és a nézőkben egyaránt felidézve a jelein, vagy a múlt hangulatát. (…)”

Marton Endre pedig így fogalmazott az interjúban:

„Magánbeszélgetések két felvonás­ban és egy rekviemben, ez a műfaja Miller művének - mondja Marton Endre, a rendező.

- Egy amerikai át­lagpolgár a valóság és álmok közt vergődik a felhőkarcolók árnyékában, ahol öldöklő a küzdelem, - s aki egy percre kiáll a sorból, visszaállni már nem tud. Ebben a szorongó életben is harcban az ügynök nem tud élni, álmokat hazudik feleségének, két fiának arról, hogy boldog és sikeres lesz e jövőjük. Megidézi a múltat. Az el­múlt idő megelevenedik a színpadon, s kiderül, az sem volt szebb, meri ak­kor a jövőtől vártak mindent. Az író azt bizonyítja, hogy a kisember egy­szerre rádöbben, mennyire egyedül maradt, s ezért kénytelen a narkoti­kumba az álomba menekülni. - De hazug álmokra nem lehet életet épí­teni.

- 1949-ben született ez a darab. Miller a görög tragédiák elbukó hő­seihez és Csehovhoz érzi legközelebb magát.   Így írja ezt vallomásaiban. Műve, gondolati anyagában, realista. Színpadi fogalmazásának stílusa azon­ban különleges. Egyszerre szerepel a darabban a valóság, s a felidézett múlt. Ez a múlt mindig az ügynök szemszögéből, lelkiállapotából, érzelmi világából idéződik fel, azzal az erővel és dinamikával, ahogyan az ő agyát elborítják az emlékek. Ez a kettősség különleges színpadi megvalósítást kíván. Amikor például a jelenben játszanak a  képek, a szereplők, mint a mindennapi  életben,- az ajtón járnak be. De amikor az emlékezés megkez­dődik, kitárulnak az ajtók, a falak le­omlanak; más fény ragyogja be a há­zat, amelyet zöld lombok fognak kö­rül. S a színpadon úgy születik újjá a múlt, olyan látomásszerűen, mint az emberek emlékeiben. (…)” - Film Színház Muzsika, 1959/45 sz.

 

A bemutató 1959. november 21-én este volt a Nemzeti Színházban. Marton rendezése igyekezett betűről betűre követni a dráma szövegét, sőt a színpadi instrukciókat is. Az ötvenes évek végén a színház egyenlő volt a színre vitt színdarabbal. A szöveg nélküli színház teljesen elképzelhetetlen volt. Ekkor még kevésbé volt fontos a színészi játékban test, az arcjáték a nyelvre, egy koncepció színrevitelére összpontosítottak inkább, a legapróbb részletig igyekeztek követni magát a szöveget.

Érdemes bepillantani a korabeli kritikákba, hogy fogadták az előadást.

Film Színház Muzsika 1959/48 sz. (IX.27)„Magánbeszélgeté­sek két felvonás­ban ét egy requiemben" - jelzi a színlap Arthur Miller művének műfaját. Ám ez ne tévesszen meg senkit, igazi dráma, Az ügynök halála, a szó klasszikus és modern ér­telmében egyként. Mert megtaláljuk benne az évszázadok alatt kialakult műfaj minden kellékét és az utolsó évtizedek szín­padi vívmányait is. Van itt expozíció, kifejlett tragikus befejezés is és van megelevenedett emlékezetes, hely és idő cseréje szerves, szétbonthatatlan egységben. És egyféle élet süt a színpadról, megragadja a nézőt a szereplők sorsa, látjuk és halljuk kibontakozni jel­lemüket sokoldalúan. Semmit sem titkol Miller, nem dolgozik meglepeté­sekkel, különleges trük­kökkel. A szó erejével, a gondolatok gondolatéb­resztő hatásával érteti meg mondanivalóját s be­mutatván az amerikai élet egy darabkáját - Ítélkezik. Egyszóval: iga­zi színházi élményt nyújt Az ügynők halála előadá­sa.

Egy valami hiány­zik mindössze a drámából - de nem véletlenül, vagy hiba­ként - a drámai hős. Miller művének nincs hőse, mint ahogy annak a világnak, amelyet ő megelevenít, nincsenek hősei. Nem, Willy Loman, az ügynök nem hős s családjának tagjai közt sincs hős - áldozatok valamennyien.

 (…)

A szereplők szinte ki­vétel nélkül hibátlanul oldjak meg nehéz felada­tukat Tímár József Willy Lomanja sokáig emlékezetes marad még azoknak is, akik oly sok nagyszerű szerepben lát­ták már e kiváló művé­szünket. (…)” – részletek, írta : Lenkei Lajos

 

Rényi Péter megírta a Népszabadságban (1959. december 13.) „az amerikai szerző remekművével a mi (azaz a kommunisták) esztétikánkat igazolja”. Forrás: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/MERAY/meray00047/meray00065/meray00065.html

„(…) A mai Amerika legkiválóbb színpadi szerzőjének világ szerte nagy sikert aratott darabját kitűnő előadásban mutatta be az ország első szín­háza, Marton Endre ezzel pályájának egyik legszebb rendezését nyújtotta. A típusok rajza, a párbeszédek jól kom­ponált hullámjátéka; a hang-, a fény-, a zenei hatások har­móniája, s mindenekelőtt az értelmezés: világosságai szilárdsága, humanista érzelmessége ragadják meg a nézőt. Talán csak az expozíció von­tatott tempója az, amivel nem, értünk egyet, Willy Lomant az Ügynököt, Timár József játssza.  Alakításának roppant ereje és csodálatos ökonómiája színháztörténeti jelentőségű; Az első képben szinte csak a gesztusai játszottak; Egy intése, ujjainak egy rezdülése, hangu­latot teremtett, sorsfordulat­ról beszél, az életére törő vég­zet süvöltését érzékelteti, Szé­pen zengő hangján később nagyszerű könnyedséggel vál­tották egymást a felcsukló öröm, a sikoltó szomorúság és a tétova reménykedés. Meg­jelenítő ereje oly tökéletes, hogy a nézőt szinte zavarja, amikor a darab végén a tapsra Loman is megjelenik a füg­göny előtt, hiszen az imént halt meg és szívünket még elárasztja az őszinte megrendültség...(…)” – részletek – írta :Bajor Nagy Ernő, Hétfői Hírek 1959.november 23.

„Mostanában sokat beszélünk a modern­ségről, a korszerű drámáról, a színház mű­vészei és a kritikusok is. Ezekben a viták­ban többnyire túlteng a művek formai meg­oldásának, a formai-szerkesztési kísérleteknek a példázata. Ha, mondjuk, egy mai darab­ban a színész társalogni kezd a közönséggel, máris a modernséget ünneplik - esetleg elítélik - némelyek, s eszükbe sem jut, hogy ilyen már előfordult a drámatörténet­ben, például a commedia dell'arte virágzá­sakor. Ám ettől még nem modern egy színmű. Még a <> sem az, hiszen a görög tragédiák karvezetői is hasonló szerepet töl­töttek be. Ha az író táblát akaszt a színész nyakába, ezzel a felirattal: <> - még mindig felesleges modern <> emlegetni, mert valami ilyesfélét csináltak már a Szentivánéji álom mesteremberei is. S hát a Peer Gyntben is megszólal az Idegen utas a dráma végén, amikor Peer hajója el­süllyed: <> A modernség - kell ezt újra bizonygatni? - elsősorban a mondandó kérdése, nem a formáé. A <>, természetesen nagyon fontos. A forma tartalom nélkül, s a tartalom orma nélkül - torzó csupán. Milyen formát használ a drámaíró - a választás az ő joga. Helyezze át a cselekményt a zsinórpadlásra vagy a zenekarba, ha jó, ha illik a tartalom­hoz, a drámai cselekményhez, örömmel el­fogadom. Az ilyen formai újításoknál egyéb­ként mindig az jut az eszembe, hogy újdon­dász-koromban elmondtam egyszer Zsolt Béla egykori főszerkesztőmnek, milyen ri­portot írok a legközelebbi számba. Percekig taglaltam, hogyan kezdem majd a cikket, első személyben írom-e vagy harmadikban, milyen lesz a megoldás, hogyan hangzik majd a befejezés. Zsolt hallgatta, türelmet­len türelemmel, s amikor önmagamtól lelkesülten befejeztem, megjegyezte: <>

Fejetetejére állítja az író a színpadot? Attól még jó is lehet. Körszínházban játssza-e a művet, keveri a múltat a jelennel? Attól még jó is lehet. De ha az író zsonglőrködik és bukfencet vet, mert nem képes tovább szőni a cselekményt, attól a darab még nem lesz se modern, se dráma, csak bukfenc, zsonglőrködés   -   artistamutatvány.   Ki a modern? Shakespeare és Moliére. Gorkij és Csehov. Katona és Madách. Ibsen és Shaw. Trenyov és Visnyevszkij. Pirandello és Brecht. O'Neill, Tennessee Williams, Arthur Miller. Modern az, ami később klasszikussá válik. Tehát a maguk koráról és a maguk korához szóló nagy írók modernek a maguk korában és klasszikusak az utókor számára. A modern dráma: a korszerű, a mai mondandó, mely­hez a szükséges formát választja az író.

Ezért izzóan és izgalmasan modern dráma Arthur Miller remekműve: Az ügynök halála. Rangja az elsők között van a mai dráma­irodalomban. Eredeti tehetségű, mesteri író; témái a mai amerikai valóságban gyöke­reznek. Drámái: megannyi ítélet a kispolgári társadalom embertelensége felett.

(…)

A dráma a Nemzeti Színház színpadán remekmívű előadásban, szép és költői for­dításban kelt életre. Marton Endre kongeniális rendezésében tökéletesen összekap­csolta a két legfontosabbat: a mű iránti alá­zatot és az alkotói-rendezői fantáziát. E dráma megjelenítése nehéz, de gyönyö­rű feladat lehetett. Marton rendezése: az ügynök agyának és lelkének a megtestesítése, a környezet és a társadalom plasz­tikus rajza, a könyörtelen realizmus és a lebegő költészet ötvözete.

A színpadkép önmagában is nagyszerű atmoszférát teremt. Hintz Gyula mesteri tervezése hű a szerzői intencióhoz: kis csa­ládi ház keresztmetszete, melynek térsége egyben a múlt és a jelen mezsgyéje is. A két szélen: megvilágított díszletfal, jelzés, a je­lenetek szerint szükségszerűen változó. A ve­tített háttér a jelenben: a felhőkarcolók nyomasztóan monumentális árnyai, az álom­ban: derűs, idilli táj. Ebben az egyetlen dísz­letben Marton a művész fantáziájával és a mérnök pontosságával vezeti végig Willy magánbeszélgetéseit anélkül, hogy egyetlen pillanatra elvétené a múlt és a jelen válta­kozását. Az előadás éppolyan kegyetlenül pontos, mint az író; amikor Ben megjelenik, s Willy hozzá beszél - mintha magában beszélne -, az ügynök rá se pillant a jele­nésre, mintha ott se volna. De amikor az epizódok elevenednek meg - a múltból lépnek elő a szereplők. Bonyolult, súlyos feladat. A rendező a kétszer kettő természe­tességével tolmácsolja a különlegest, a pszichológiai drámát. Pedig itt miden lépés, minden milliméter számít. Szinte ha­zárdjáték, ahogyan a szereplőknek át kell lépniük a képzeletbe. A másodpercek töre­déke is fontos, s a hangvételnek kell pótolnia mondjuk a „gyors öltözést" az idő változá­sánál. Ez az észrevétlen rendezés mindig éppúgy a legművészibb, mint a leghatásosabb. (…)

 (…) Az ügynököt Timár József alakítja. Remekmívű játékában tökéletesen építi fel Willy tragédiáját, jellemét. Micsoda atmosz­férát hoz magával a színpadra, amikor két kofferjével először megjelenik s nyomában mintha a magány, az öregség, a kitaszított­ság lépegetne! Tímár játéka eszköztelen, póztalan. Minden gesztusa és szava plasz­tikusan eleveníti meg a gondolatait, ragyo­góan és világosan váltja az ügynök emlé­kezetében a múltat és a jelent. Anatómiai lecke, valóságos röntgen-felvétel: mintha Willy agyát látnók. Külső eszközök nélkül is elhisszük neki, hogy az egyik percben hatvanhárom éves, megrokkant, zaklatott ember, s egy pillanat múltán húsz évet fiatalodik. Mélyről jövő szenvedély lobog Tímár alakításában, betölti a színpadot, az egész színházat. Érzelmek és színek váltakoz­nak játékában: lágyan lírai és idegesen zsémbelő, álomkereső és álomtemető, tehe­tetlen és mégis tennivágyó. A színészi és emberi őszinteség teljessége, egy embert és egy kietlen világot tár fel, szinte magunk­ban érezzük Willy Loman lelkének hábor­gásai, gondolatainak szüntelen mozgását. Hiánytalan és tökéletes. Egy nagy művész színészi remekműve.” – részletek, írta: Demeter Imre, Kortárs 1960/1.sz.

 

„Az ügynök hatalmas színészi teljesítményt követelő sze­lepében Timár József lépett hosszú évek múltán először a Nemzeti Színház színpadára főszereplőként. Az ő felfogásában az ügynök talán valamivel monumentá­lisabbé nő, s álmodozásaiban kevésbé fiatalodik vissza, mint Miller elképzelte, azon­ban ezek a megjegyzések sem­miképpen sem kisebbíthetik megrázóan nagy - a drámá­hoz méltóan nagy - alakítá­sát (…) „ – írta Molnár Géza – Népszava, 1959.december 22.

 

A Film Színház Muzsika 1960/3. számában megjelent rövid hír tudósított arról, hogy a Párizsban megjelenő Théatre című folyóirat (a Nemzetek Színházának hivatalos lapja) januári számában hosszabb cikket közölt a budapesti tudósítójától, a magyar színházakról. A cikk külön kiemelte a Nemzeti Színház Az ügynök halála előadását, és méltatta Timár József alakítását!

 

Major Tamás a Nemzeti Színház igazgatója maga is elégedett volt a darabbal és Timár József teljesítményével, erről tanúskodik egy levél, amit  1960. január 9-én írt Aczél Györgynek A Művelődési Miniszter első helyettesének. A levél a művészeti díjakra tett javaslatot a Nemzeti Színház Igazgatósága nevében, Timár Józsefet „Kiváló művész” címre javasolják:

„Timár József egész élete művészi munkásságával, kiváló emberi tulajdonságaiban s nem utolsó sorban Miller: Az ügynök halála c. drámájában Willy Loman alakjának megrázó alakításával kiérdemelte, hogy „kiváló művészi„ címet elnyerje. Megemlíteni kívánjuk, hogy elsősen megrongált egészségi állapota mellett nem kímélve magát, ezt az igazán komoly idegi és fizikai erőfeszítést igénylő feladatot nemcsak a közönség, és a sajtó, hanem a szakma egyöntetű elismerése mellett oldotta meg” . - Magyar Országos Levéltár – XXVI.I-8., a Nemzeti Színház iratai. 

 

Az előadás televíziós felvételéről

 

A Magyar Televízió 1957 óta folyamatosan közvetített színházi előadásokat élőben, hiszen ekkor nem állt rendelkezésre még olyan televíziós technológia, amely képes lett volna rögzíteni az előadásokat, de magát a televíziós adásokat sem. Ez majd csak 1959-ben válik lehetővé egy Telerecording berendezéssel, amely filmszalagra tudta rögzíteni a monitoron megjelent képet. Ennek nagyon komoly költségvonzata volt, minden egyes rögzítés során. Ezért évente két – három színházi közvetítést rögzítettek az élő adásból. „ Az ügynök halála” – esetében Timár már említett komoly betegsége miatt, már eleve úgy döntöttek, hogy az előadásról felvételt készítenek. Mint kiderült ez ingen „bölcs” döntés volt. Hiszen két előadást is fel kellett venni, mert igen rossz állapotban játszott már, s a két előadásból vágták össze a végleges felvételt. A felvételre bizonyosan 1960. május 24-e előtt kellett, hogy sor kerüljön, mert ezen a napon játszott utoljára a színpadon.

Megkerestem volt kollégámat, Sági Lászlót, aki - nyugdíjba vonulása előtt volt a Magyar Televízió műszaki igazgatója is és, aki az 1960-as felvétel idején ott dolgozott a műszaki stábban a felvételnél.

DP:  - Milyen televíziós technika (kocsi) , hang, világítás állt ekkor rendelkezésre

Sági László: - a Televíziónak ekkor már három közvetítő kocsija volt. Ezeket használták élő színházi közvetítésre is. Ezek a közvetítések nem voltak egyszerűek, mert a nagyméretű kamerák elhelyezésére a színházi széksorok fölé emelvényeket kellett készíteni, és vastag kábeleket kellett elvezetni a kamerákhoz. Az operatőrök fejhallgatóiból kiszűrődő beszélgetés alaposan megzavarta az előadásokat, ez zavarta a nézőket is. Az akkori kamerák fényérzékenysége még kicsi volt. A színházi világítás fényhatásai általában nem feleltek meg a televíziós technikai elvárásoknak, hosszas alkudozás eredményeként a televízió általában „rávilágított” a meglévő világításra, gyakran 10kW-s reflektorokkal. A televíziós jel eljuttatása a Szabadság-téri székházig sem volt egyszerű feladat. A színházak tetejére, környező házak valamelyikére az akkori technikai szintnek megfelelő nagyméretű mikrohullámú antennát kellett szerelni. Általában az antennának is állványzatot kellett építeni, gyakran a tetőre. Az adó és vételi hely között optikai rálátás volt a követelmény!

 

Előfordult, hogy a közvetítés helyszínéről nem lehetett látni a TV-székházat. Ilyenkor egy magasabb közbenső helyre is kellett átemelő mikrót telepíteni. Még mobil telefon nem létezett az összeműködtetés koordinálás sem volt egyszerű feladat. A színházi hang közvetítés is bonyolult volt. Nem létezett még vezeték nélküli mikrofon, melyet napjainkban a színészre erősítenek. A mikrofonokat a színpad elülső részén állványra szerelték, olyan sűrűn, hogy ne maradjon „lefedetlen” terület. Ennek ellenére a színész gyakran kifordult a mikrofon érzékelési tartományából, a hang minősége ezért nem volt megfelelő.

 

DP:  - 1957 – 1959-ban nem állt rendelkezésre semmilyen technikai  eszköz, amivel   rögzíteni lehetett televíziós élő képet. Majd megvalósult a TR /telerecording ) technika, ez mi volt tulajdonképpen   milyen minőségben tudott rögzíteni?

 

SL: - Valóban, ekkor indult. Még próbaüzem volt, beállítások folytak Horváth Miklós vezetésével. A televíziós képeket akkor még nem tudták rögzíteni. A műsorok elszálltak az éterbe. A telerecorder forradalmi változást hozott a televíziózásban. Bevezetésével már felvehették a közvetítéseket. TV-játékokat készíthettek. A telerecorder maximum 300 méter (azaz kb 20 percnyi) 16mm-es filmszalagra rögzítette egy precíziósan beállított képernyőn megjelenő képet. A hangot pedig 16mm-es perforált hangszalagra rögzítették. A filmszalag és a hangszalag mozgását szinkronizálták. Mint ahogy szinkronizálták a filmszalag mozgását is a televíziós jel frekvenciájával, fázisával. Az angol PYE cég által gyártott telerecorder mind a 625 televíziós sort rögzítette (eddig állt a film a filmkapuban, majd nagyon gyorsan alig több, mint egy ezred másodperc alatt a következő filmkockát továbbította és stabilizálta a filmkapuban). Ez a gyors ”lerántás” nagyon igénybe vette a filmszalagot, a felvétel során gyakoriak voltak a perforáció sérülései, és emiatt az „álljunk meg, salátázás” parancsok.

 

Igen komoly feladatot jelentett a filmkidolgozás a filmlabornak, valamint a filmkarakterisztika kompenzálása a felvételek során. A gammakorrektor, mely ezt a feladatot látta el gyakran több órás beállítást is igényelt a felvétel előtt az aktuális karakterisztika beállítása. Ez persze csak úgy történhetett, hogy naponta meg kellett mérni speciális módszerrel (mikro- denzitométer) a filmlabor által visszaadott próbafelvételt. Mindezek ellenére a felvételek minősége a jellegzetes filmhibáktól eltekintve kiváló volt. A későbbi filmes rögzítők már folyamatos felvételt készíthettek, biztonságosabban működtek, de képminőségük nem érte el ennek a telerecordernek a minőségét.

 

DP: - 1960-ban te ott dolgoztál a stábban, hogy emlékszel. Az ügynök halála felvételére,  és a rögzítésére?

 

SL: - Baracsi Mihály kollégám emlékezete szerint óriási drukk volt a TR üzembeállítás kapcsán, azért, hogy a Telerecorder a színházi felvételre üzemeljen. A szakma már tudta a hírt Timár József halálos betegségéről. A próbaüzem során az elnök is (Hárs István) gyakori látogató volt a Mechlabor - vezérlő melletti, lépcsőházból leválasztott, a szleng által TR-re keresztelt helyiségben. A rendszer sajátosságai miatt (20 percenként kifutott a film) csak többszöri felvétel volt elképzelhető. Több előadást is rögzíteni kellett, emlékeim szerint ezen túl még pótfelvétel is volt. A felvételt Mócsi László készítette, Ő sajnos már nem lehet közöttünk, hogy a részleteket felidézze.

1960. október 3-án halt meg. Major Tamás igazgató Bartos Istvánnak írt levelet Timár József halálakor 1960. október 4-én melyben közli, hogy a Művelődési Minisztériummal történt megbeszélés alapján Timár Józsefet a Nemzeti Színház saját halottjának tekinti, s azzal a kéréssel fordul a Budapest Fővárosi Tanács VB-hoz, hogy a Fővárosi Tanács a Farkasréti temetőben adományozzon díszsírhelyet Timár Józsefnek. - Magyar Országos Levéltár – XXVI.I-8., a Nemzeti Színház iratai. 

 

A Nemzeti Színház „Az ügynök halála” előadásának felvételét a Magyar Televízió 1960. október 15 – én, a színész halála után rövidesen műsorára tűztet.

Arthur Miller Az ügynök halála. Szereplők: Willy Loman – Timár József, Linda – Somogyi Erzsi, Biff – Kálmán György, Happy – Kállai Ferenc, Bernard – Linka György, A nö – Máthé Erzsi, Charley – Kemény László, Ben – Balázs Samú, Howard Wagner – Hindi Sándor, Jenny – Selényi Etelka, Stanley – Gosztonyi  János,  Miss Forithe – Soós Edit, Letta – Tímár Éva. Rendezte: Marton Endre.

A tévéfelvétel rendezője: Zsurzs Éva volt.

 

 

 

Demeter Imre 1973-ban Timár József életének szentelt könyvében az előadásról és annak felvételéről írta: „Az utolsó néhány előadáson a televízió megkísérelte, hogy telerecordingra rögzítse, Az ügynök halála előadást: valóságos versenyfutás volt az elmúlással: megörökíteni minden áron az előadást. Sikerült: félelmetes volt látni, már a színész halála után, ezt a technikailag nem tökéletes, de felbecsülhetetlen értékű felvételt.  Az ügynök hálála telerecording felvétele egyszeriben föltárt egy horizontot, melyről addig, a nagy színpadi előadásokat látva, csak sóvárogva álmodozhattunk. A kérdést: mi marad meg a színészetből az elmúlás után – most a technika már megoldotta.”   (…)

„Nem akarom egy újabb nekrológgal ismét fel­tépni a sebet. Bár vasárnap óta talán százezerrel több új néző érzi a vesz­teséget. Azokra gondolok elsősorban, akik halála után néhány nappal ta­lálkoztak vele először. Különös, csodálatos szellemidézés! Élete egyik legnagyobb szerepében, <> -ban láthatták a TV nézői.  A színészet évezredek óta a ma művészete. A színház bármilyen cso­dálatos tehetségekkel ajándékozta meg a kort, az utolsó kortárssal meg­szűnt az emlék. Később egy-egy fénykép őrizte az alakítás emlékét. Szá­zadunkban pedig a film. A legnagyobb színházi tehetségek igazi nagyságát azonban csak ritka eset­ben tükrözte ez a művészet. A mi elköltözött nagyjaink egyikének sem adatott meg, a méltó emlék. Timár József művészetét sem őrizte meg eddig film. A TV munkatársainak elévülhetetlen érdeme, hogy telerecording szalagra vették utolsó nagy szerepében. Irigyeljük azokat, akik több estén át ott dolgozhattak a Nemzeti Színház néző­terén, s megfigyelhették estéről estére nagyszerű alakítását, utolsó nap­jainak hősi erőfeszíté­seit ugyanis nem egy este örökítették meg. Fé­lelmetes emlékük van arról, hogy napról nap­ra hogy lett úrrá ezen a nagyszerű művészen a gyilkos kór. Azok, akik akkor még az élet utolsó dobbanását vették szalag­ba; tudták, hogy nem­sokára itt van már az utolsó felvonás, melyben nemcsak Willy Loman hal meg. Talán ennek is köszön­hető a sok-sok közeli fel­vétel, a szinte szeretet­teljes búcsúnak tűnő utolsó vastaps megőrzé­se. Ha technikailag nem is hibátlan ez a vál­lalkozás, „Az ügynök ha­lála" mégis a TV egyik legszebb műsora lett. Úgy érezzük, hogy a TV tette igazán halhatatlanná Timár Józsefet. „ – írta  (Lelkes) Film Színház Muzsika 1960/ 43.sz.Tímár József emlékére.

 

Dobozva zárva

 

Az előadás felvételének hossza: 173:42 perc. Ma már restaurált digitális videó változata is van. Az évtizedek alatt megkopott és megrongálódott egyedülállóan értékes kópiát a Magyar Televízió Archívumának filmrestauráló műhelye az elsők között, 1999/2000 évben hozta rendbe.  

A film restaurálása természeténél fogva különbözik minden más restaurálástól, nem alkalmazhatóak rá más területeken kiépült hagyományok. A restaurálás két jól elkülöníthető fázisból áll, az eredeti filmes hordozó fizikai restaurálásából, majd a kép digitális restaurálása történik, a karcok, más fizikai sérülések nyomait szüntetjük meg, végül a da Vinci korrektor segítségével az eredeti színek helyreállításával fejeződik be a felújítás. A legfontosabb, hogy a beavatkozás minden egyes mozzanatát dokumentálni kell, a restaurálás minden egyes fázisának visszafordíthatónak kell lenni.

 A Magyar Televízióban (ma már az MTVA -ban) a felújítás, restaurálás megkezdése előtt a „laboratóriumban” történik az "első" beavatkozás. A technikai sérüléseket (pl. zsugorodás, perforáció sérülés) kijavítják és azután kerülhet az anyag vágóasztalra, ahol technikai és tartalmi szempontokat egyaránt figyelembe vevő kollégák minősítik az anyagot és a szükséges javításokat elvégzik (pl. szinkronitás). A filmtekercsek technikai, tartalmi minősítése dönti el a felújítás további folyamatát.  Analóg, vagy digitális átírás esetleges korrekciós beavatkozások a digitális átírás során, fontos esetekben egyedi restaurációs eljárások - házon belül, esetleg házon kívül is lehetségesek. Fontos tudni, hogy az értékmentés célja az eredeti alkotói szándék új technológián történő megjelenítése. Ez a látszólag egyszerű szándék igen nagy figyelmet igényel a megvalósítás során pl. színegyensúly megbomlása, esetén igen nehéz.  Ami a színkorrekciókat illet erre „Az ügynök halála” esetében természetesen nem volt szükség, hiszen az ötvenes és hatvanas években a Magyar Televízió fekete fehérben dolgozott és sugárzott.

A több mint ötven éve készült filmszalag igen elhasználódott, a sokféle filmhiba és sérülés miatt nem volt már vetítésre alkalmas állapotban. Mint az Archívum vezetője, -  további esetleges végső pusztulást megelőzendő a technikai, műszaki okok miatt -  zároltattam a tekercset addig, amíg megfelelő technikai háttér nem áll rendelkezésre a restauráláshoz. A restaurálás során először a filmszalag fizikai állapotának helyreállítása történt meg. Ezután kezdődött a filmátírás, a fénylés, és a digitális filmhiba korrekció. A két előadás részleteiből összeállított eredeti felvételen, a kép- és hangminőség között igen nagy volt az eltérés volt. Ezért az egyik legfontosabb feladat a különbségek kiegyenlítése. A korabeli műszaki technológia problémák miatt igen sok kép- és hanghiba volt a felvételen. Ennek jelentős részét, a mai korszerű digitális technika segítségével, sikerült a restaurálás folyamán korrigálni. A restaurálást Kis Sándor filmrestauráló, a részleg vezetője végezte. A cél az volt, hogy csökkentsék azokat a hibákat, amelyek miatt a néző kizökkenne a drámai mű hatása alól.  Ma már több  (analóg és digitális) videó kópia áll rendelkezésre az előadásból.

 

Ismét dobozba zárva?

Megkerestem másik volt kollégámat, Szolnoki Andrást, aki hatvanas évek végétől a televíziós színházi közvetítések, színházi magazinjaiban dolgozott, gyártásvezetőként, szerkesztőként, majd producerként - a 2000-es évek elején pedig tematikus színházi eseteket szerkesztett az MTV –ben.

DP: Hogy kerültél kapcsolatba először a Nemzeti Színház, Az „Ügynök halála” című előadásával?

Szolnoki András: - Televíziós pályafutásom utolsó korszakában színházi előadások felvételeiből válogatva, tematikus heteket szerkesztettem az M/2-re, minden negyedév harmadik hónapjában az utolsó hét, minden estéjére, főidőben sugározva. Ez számomra nagy kihívás volt, és egyben nagy öröm is. Több mint 800 színházi közvetítés készítettem 41 évi pályafutásom alatt, és még rendelkezésre álltak számomra a korábban elkészített produkciók is. Így tehát volt miből válogatni. 12 éves voltam 1959-ben, amikor édesapám elvitt a Blaha Lujza téri Nemzeti Színházba, és megnézhettem Arthur Miller: Az ügynök halála - című előadást. Az ügynököt, Timár József játszotta, lenyűgözően. Óriási hatást gyakorolt rám. Talán itt éreztem először azt, hogy mi az, hogy katarzis. Itt persze, feltétlenül meg kell említenem Kálmán György és Kállai Ferenc alakítását is, a fiúk szerepében. Tímár József alakítását, nem lehet, magától Tímár József személyétől elvonatkoztatni. A ma emberének tudnia kell, hogy Timár József mind a nácizmus korszakában, mind a legvéresebb baloldali időkben, kiállt embertársai érdekében. Meg is szenvedte ezeket. Az hogy nem lett mártír, azt a színész barátainak köszönhette, mert azok nem engedhették, hogy egy ekkora színészóriás eltűnjön a magyar színházi életből.  Timár József már betegen, 1960.május 24.-én játszotta utoljára az ügynököt, október 3.-án meghalt. Még csak 58 éves volt. Édesapám, Dr. Szolnoki András, Timár József emlékére egy gyönyörű verset írt, ami a gyász hetében, a Népszabadság címoldalán jelent meg. A fentiek tükrében érthető, hogy miért szerettem volna ezt az előadást a tematikus napok sorába beilleszteni, és emléket állítani Timár Józsefnek.

 

DP: - Megnézed a filmrestaurálóban elkészült kópiánkat, s minél előbb műsorba szeretted volna szerkeszteni. Később szomorúan mondtad, hogy, hiába restauráltuk a korabeli felvételt, sajnos a jogutódok (ügyvédei iroda, család) nem járul hozzá ... Hogy történt ez?

 

SZA: - Mielőtt erre rátérnék, tudni kell, hogy egy színházi közvetítés ismétlése előtt a szerzői jogokat újra  meg kell szerezni. Érvényes ez a külföldi szerzők esetében is. A színházi ügynökség ilyen esetben csak egy sugárzásra add engedélyt. Ez történt "Az ügynök halála" TV felvétel esetében is. Arthur Miller életében még volt lehetőség ismétlés esetén a jogszerzésre, sajnos a halála után ez megváltozott. Az örökös (jogörökös)  nem járult hozzá az ismétléshez. Azt üzente, ha látni akarják a magyar nézők a darabot, akkor az amerikai változatot nézzék meg Dustin Hoffmannal. Ami egyébként egy nagyszerű film, és már ment többször is a tévében, de ez nem helyettesítheti Timár Józsefet. Sajnos a külföldi szerzők esetében gyakran találkozunk ezzel az indokkal. A filmes jogok sajnos már csak ilyenek.

 

DP : - Ezek szerint - mivel Arthur Miller 2005-ben halt meg lehet, hogy a szerzői jogok, és a jogörökösök döntése miatt,  a  halála utáni 70 évig  nincs esély televíziós műsorra tűzni?

 

SZA: - Igen, ebben a pillanatban ez a helyzet, de nem csak Az ügynök halála esetében, hanem az összes korábbi Arthur Miller felvételére is, ez vonatkozik. A jogokat csak színházi bemutatásra adják meg. Tévésugárzási jogokat sem új felvételre, sem ismétlésre nem adnak meg. 

 

DP: - Lehet, hogy Timár József egyetlen teljes színielőadás felvételét, a jogörökösök tiltása miatt, még 60 -évig nem láthatják teljes terjedelmében a magyar televíziós nézők?

 

SZA: Igen, sajnos ez a helyzet. Egy időben terveztem, hogy megkeresem a jogörököst, hiszen Arthur Millerrel személyes kapcsolatban voltunk, riportot is készítettünk vele Londonban. Nagy szeretettel beszélt a magyarokról, és a riport után minden korábbi tiltást feloldott akkor, mert tiltások azért korábban is voltak. …

 

DP: Csak reménykedhetünk abban, hogy a jogörökösök előbb utóbb engedélyezik a színházi felvétel vetítését. 

 

 

2014. szeptember

 

 

Irodalom:

http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/MERAY/meray00047/meray00065/meray00065.html

Film Színház Muzsika III. évfolyamának 1959/45.sz.

Film Színház Muzsika 1959/48 sz. (IX.27)

Népszabadságban (1959. december 13.)

Hétfői Hírek 1959.november 23.

Kortárs 1960/1.sz.

Népszava, 1959. december 22.

Film Színház Muzsika 1960/ 43. sz.

.-.