Dunavölgyi Péter:

 

A 2000 év  után döntöttem el, - mint az MTV Archívum vezetője – létrehozom a www.tvarchivum.hu oldalt, amelyen részben történeti információk, adatok, tv-történet, tv-történeti interjúk kaptak helyet. Az oldalt nyugdíjba vonulásomig 2008-ig írtam, szerkesztettem. Az oldal fontos részészét az „Arcképcsarnok” al - oldal, képezi, ahol Magyarországon először létrehoztuk a televíziósok életrajzi lexikonját, valamint szerkesztésemben jelent meg az „Örökmozgó” rovat, amelyben évfordulós 40, 35,30, 25, 25 , 20, 15, 10 évvel korábban adásba került műsorokból, híradókból szerkesztettem részleteket. Az oldalon felkérésemre, megrendelésemre, Zelei Miklós, író, újságíró készített, nagyszerű, tv-történeti, interjúkat.

Az itt olvasható interjú is ott jelent meg először, mivel fontosnak tartom, hogy az olvasó, kutató, a legteljesebb összefoglaló korábbi  tartalomhoz is hozzá jusson, így itt a saját honalapomon a szöveg azonos változat olvasható legyen. 

 

 

Zelei Miklós:

 

 

Megtanultam az igazi értelmiségi viselkedést

 

Regős Sándor pályaíve

 

 

A pécsi ciszterek gimnáziumában kezdett tanulni Regős Sándor, de már az intézmény államosítása után, a Nagy Lajos Gimnáziumban érettségizett. A két világ egész életében elkísérte. Újságíróként dolgozott a rádiónál és a televíziónál, tarsolyában ’56 tapasztalatával, a prágai tavasz tanúságaival. A lengyel változásoknak is tanúja volt, a rendszerváltás után pedig aktív szereplőként élte meg a hazai média polarizálódásának kezdeteit. (A beszélgetés rövidített változatában jelenik meg.)

 

 

Az Idegen Nyelvek Főiskolájára jártál, ott végeztél. Erről a főiskoláról sokat lehet olvasni, de csak említés szintjén. Azonban, hogy milyen volt, hogyan alakult, mikor szerveződött, arról túl sokat nem tudunk.

 

Az aranydiplománkat 2005-ben kaptuk az Eötvös Loránd Tudományegyetemen.

 

Az a jogutód?

 

Igen. Akkor tudtam meg én is Szatmári István professzor úrtól, aki nekünk magyartanárunk volt a főiskolán, hogy három hét alatt hozták létre. Rákosi Mátyás találta ki 1951 nyarán, hogy szükség van idegen nyelveket tudó káderekre. De akkoriban, akik idegen nyelvet tudtak, azok többnyire deklasszált elemek voltak, pláne, a nyugati nyelveket tudók. S ezért ezeket kellett helyettesíteni, helyükbe tenni nyelveket értő és tudó embereket. Kitalálta, hogy hozzuk létre ezt a főiskolát, amely csak nyelvet tanít, valamint a hozzá tartozó magyar tárgyakat.

Nem kellett érettségi, helyesebben látszat-érettségi kellett. Létrehozták egyúttal a szakérettségi intézményét is – egy év alatt nyolc évet elvégeztek munkás- és parasztgyerekek. Lényeg az, hogy három hét alatt létrehozták a Mexikói út 60-ban ezt az intézményt. Feltöltötték tanárokkal, diákokkal. Sok nyelvet tudó emberre volt szükség, akiket aztán más területen is igyekeztek volna felhasználni, kvázi hírszerzési és egyéb feladatokkal is meg lehessen majd bízni ezeket. Ennek a módszernek egy hátránya volt, hogy erről bennünket elfelejtettek értesíteni. Én ’52-ben kerültem abba az iskolába.

 

Mikor alakult az iskola?

 

1951-ben, tehát egy évfolyam már volt előttünk, mi voltunk a második évfolyam. Azért kerültem oda, mert a nyelveket nagyon szerettem, humán érdeklődésű ember voltam mindig. Ezen belül is a nyelv és nyelvészet, magyar és különböző idegen nyelvek érdekeltek. Úgyhogy én mindig boldogan vártam akár a latin órát a gimnáziumban, akár a németet. Akár az oroszt is, legalábbis, mint nyelvet. Nagyon könnyen ment a fejembe. Ezzel szemben a matematika, fizika, minden természettudományi tárgy, az viszont igen megizzasztott. Akkor még szerencsére nem az átlag kellett, hanem ha nyelveket tudtam, mehettem főiskolára, nem kellett átlagot mutatni. Lényeg az, hogy fölkerültem Pécsről, ahol 1934. augusztus 1-jén születtem.

 

Ott is érettségiztél?

 

Igen. A cisztercieknél kezdtem ’44-ben a gimnáziumot. Utána ’48-ban államosították, így a Nagy Lajos Gimnáziumban, tehát az állami gimnáziumban folytattam és fejeztem be tanulmányaimat.

 

Ugyanaz az iskola volt?

 

Igen, csak a paptanáraink eltűntek az életünkből. Sajnos. Mert azért azt meg kell mondanom, hogy ami vagyok, és ami lettem, mint – mondjuk így – az eszét használó ember, annak jelentős része még abból az első négy évből táplálkozott, amit a ciszterci tanárok belénk neveltek. És a világképem is, nem csak a vallásos világképem, hanem az erkölcsi világképem is, ott alapozódott meg. A ciszterci nagyon liberális rend volt. Az alapdolgokban nem ismertek tréfát, de fölösleges tilalomfát nem állítottak. Csak egy példát mondok, ami annyira jellemző volt a ciszterci pedagógiai módszerekre.

Nekünk akkor, ha moziba akartunk menni, be kellett írni az ellenőrzőbe, és engedélyeztetni kellett a mozilátogatást az osztályfőnökünkkel, aki pap volt, és ha ő aláírta, akkor elmehettünk. Ha azt mondta, hogy ne menj oda kisfiam, ezt még nem érted, nem neked való, nem írom alá, akkor nem mentünk el. Egyszer két diák el akart menni moziba. Az osztályfőnökhöz kopogtak be, de nem volt otthon a klauzúrában. (A szerzetestanárok lakhelye a gimnázium épületében.) Ezért bekopogtak a mellette lévő szobába, ahol a természetrajz tanár, Horváth Adolf Olivér – aki egyébként 2006 őszén halt meg, 99 éves korában – volt otthon. Megkérték, hogy miután ma délután akarnak menni, és nem tudják, hol van az osztályfőnök úr, aláírná-e az engedélyt. A következőt mondta nekik Horváth Adolf Olivér: „Kedves fiaim, tudjátok, hogy nem vagyok én moziba járó ember. Fogalmam sincs, hogy ez a film milyen, amit meg akartok nézni. Viszont nem akarom a szórakozásotokat elrontani, ezért én aláírom. De arra kérlek benneteket, hogy ha valami olyan jelenet pereg a filmvásznon, ami nem nektek való, akkor csukjátok be a szemeteket.” És aláírta.

Ez annyira jellemző! Ő tudta, hogy nem fogják becsukni, de azt gondolta, hogy ha két 16 éves fiú, bámulja, amint  csókolóznak  valakik a vásznon, hát ettől nem fog összedőlni a világ. De mint egy pap, ezt nem mondhatta meg, hát így oldotta meg. Ez volt a jellemző az egész ciszterci nevelésre, és ettől én hatalmas töltést kaptam. Tudtam, hogy mit szabad és mit nem. És amit nem volt szabad, azt én hittem, és a mai napig hiszem is, hogy az jó, hogy nem volt szabad.

Persze az államosítás nagy törést jelentett. Hatalmas traumát okozott, mert új tanárok jöttek. De nem csak az. A ciszterci gimnáziumot összevonták az állami Széchenyi gimnáziummal. Tehát nem csak a tanáraink mentek el, hanem az addigi egységes osztályunk hirtelen két osztállyá alakult, de a fele ismeretlen gyerek volt. Viszont nem tartott nagyon sokáig ez az állapot, mert az akkori tanári kar csak annyiban különbözött az azelőtti tanári kartól, a cisztercitáktól, hogy nem volt rajtuk reverenda. Mi különben is abban az életkorban voltunk, amikor az ember még nagyon utálja a hazugságot. Ezt egyebek között azzal nyilvánítottuk ki, hogy a DISZ Bizottság faliújságján többször kijavítottuk azokat a mondatokat, amelyek átlépték a mi tűréshatárunkat. Ezért Komlós János, a későbbi humorista, aki akkor a pécsi ÁVO-nak volt a parancsnoka, kétszer is ránk küldte pribékjeit, de minden faggatózásuk ellenére sem sikerült közöttünk árulót találni. Az akkori pedagógusok még keresztény, nemzeti érzelmű és hatalmas tudású emberek voltak. Például Fábián Pál – aki ma is szokott a rádióban is szerepelni – volt a magyar tanárunk. De már akkor is országos hírű nyelvész volt, középiskolai tanárként. Úgyhogy ezt a traumát hamar kihevertük. A szellemiség maradt, a tudomány szeretete és a diákok szeretete megmaradt. No, tehát főiskolára jelentkeztem, mert nyelvet lehetett tanulni. Négy szak volt, német, angol, francia és orosz szakok indultak. Én angolra akartam menni, viszont a felvételit oroszból írtam, mert azt mondták, hogy aki nem tudja a választott nyelvet, az oroszul írjon. Ezek után felvettek németre. Így aztán oda kerültem, nagyon szép három évet töltöttünk ott. Ott is nagy szerencsénk volt, ugyanis a tanáraink az ország legjobb germanistái voltak, a német tanszéken. De így volt a többinél is, a maguk nyelvterületén.

 

Profi tanárok voltak?

 

Igazi professzorok voltak, akiket deklasszáltságuk miatt elbocsátottak az ELTÉ-ről. Mollay Károly – az egyik legjobb német nyelvtantudós a világon – volt például a nyelvtantanárunk. Krammer Jenő professzor volt a tanszékvezető – csodálatos német irodalomtörténész és tudós. Szóval olyan tanáraink voltak, akiktől csak tanulni lehetett, és embernek is óriásiak voltak. Például Mollay professzor a következőképpen mutatkozott be nekünk az első órán: „Kedves hallgatók. Én önöknek a saját leíró német nyelvtanomat fogom tanítani. Ha majd kikerülnek az életbe, és szóba kerül, hogy mit tanultak – és többek között az én nyelvtani rendszeremről is beszélni fognak – és valaki azt fogja majd a társaságból mondani, hogy ez egy hülyeség, mondják meg neki, igaza van, de mondjon jobbat!” Én ekkor tizennyolc éves voltam. Egy életre megtanultam az igazi értelmiségi viselkedést. Azt, hogy csak valamit tagadni nem elég, el kell mondani helyette a jobbat. Lehet, hogy nincs igazam, de meg kell indokolnom, hogy miért tagadok valamit.

 

Mondtad, hogy az a gondolat is munkált a főiskolán, hogy hírszerzőket neveljenek a diákokból...

 

Igen, de ezt előre nem mondták meg! Az is érdekes volt, hogy a társaság fele, mondjuk negyven százaléka, munkásszármazású szakérettségis, hatvan százalékából mintegy húsz százalék még mindig deklasszált elem volt.   Én nem, mert apám postatisztviselő volt. De ilyen nevek voltak például, mint Szokolóci Szillaba Gedeon. És ezek, már „von Haus aus” is tudtak valamit, tudták a nyelveket. Miután nagyon kellettek a nyelveket tudó emberek, nem volt annyira szigorú az ellenőrzés, így egy csomó „deklasszált elem” is bekerült. Az egyetlen felsőoktatási intézmény voltunk, ahol nem volt kötelező az orosz. Sajnos, tegyem hozzá, mert mindenki csak a választott nyelvet tanulhatta. Mi ott voltunk három évig szivacs aggyal, tizennyolctól huszonegy éves korunkig. A mi agyunkba akkor három nyelv bele ment volna nyugodtan, hiszen nem volt más dolgunk, csak nyelvet tanulni nappali tagozaton. De csak egyet volt szabad. Nekem németet, a franciásoknak franciát, az angolosoknak angolt, az oroszosoknak oroszt. Még azt az oroszt is, amit a gimnáziumban megtanultam, még azt is elfelejtettem a három év alatt, mert nem volt módom gyakorolni.

 

De jól éltetek?

 

Nagyon jó életünk volt, ilyen tanárok mellett! Mi éltünk a legjobban az országban! Ilyen tanárok védőszárnyai alatt és oktatási módszereivel körülvéve és azzal a szellemiséggel. Úgyhogy ott – ahogy akkoriban mondták – igen reakciós társaság gyűlt össze. Éppen az ellenkező hatást érték el. Ahelyett, hogy mi lettünk volna az élharcosai a hírszerzőknek és az új feltörekvő, nyelveket tudó káderei a rendszernek, pontosan a másik oldalon voltunk. Jellemző, hogy százkilencvenen, kétszázan végeztünk az évfolyamon a négy karon, és ’56 után százhúszan disszidáltak közülünk. A nyelv megvolt, a kötődés a rendszerhez már kevésbé. Velünk hál’ Istennek nem közölték, hogy hírszerzőket is akarnak nevelni, de nem is tudták ezt végrehajtani. Mert azzal, hogy odahelyeztek ezeket a tanárokat, már nem tudták az embereket ilyen irányba taszigálni.

 

A korszak diplomatáit, akik vadonatúj munkáskáderek voltak, már ’46-47-48-ban nyomták ki külföldre, nagyköveti posztokra. Erről akkoriban nem hallottatok, hogy őket hol képezték ki nyelvileg?

 

Nem hallottunk, de el tudtuk képzelni: sehol. Sehol nem képezték őket. Hosszú ideig, Rákosiéknál biztosan – bár én ezt csak logikai következtetés útján mondom, a Kádár rendszerben is jelentős mértékben – a szakma nem számított, hanem a politikai megbízhatóság. Kirakták ezeket a kádereket, aztán mindig akadt valaki, aki fordított, ha kellett. De a Rákosi rendszerben, ott végképp nem volt szükség magyar diplomáciára. Akkor teljesen a sztálini elnyomás alatt éltünk, tehát úgyse volt módja különösebben tündökölnie egy nagykövetnek. Ha akart volna se, ha tudott volna se tündökölhetett. A Kádár rendszerben ennél több lehetőség lett volna, ha meg lett volna a külügynek a belső igénye erre. De egyszerűbb volt hetente egyszer elmenni a szovjet nagykövethez, hogy mi éppen a mi álláspontunk valamilyen ügyben. Rendszeres volt, hogy konzultációra összejöttek a szovjet nagyköveteknél a szocialista államok nagykövetei, és megbeszélték az álláspontot.

 

Ez napirendszerűen ment?

 

Nem, de a tanács mindenképpen jól jött. Telefonon vagy személyes beszélgetésben, hogy viszonyulunk mi ehhez, vagy mit szólnak ahhoz, hogy az imperialisták már megint mit csinálnak. Ilyenkor mondott valamit a szovjet nagykövet, és akkor mindenki azt képviselte. A külügyben az alap jelszó az volt, hogy te véleményt soha ne nyilváníts, mert mi lesz, hogyha holnap változik az irányvonal, és akkor fejedre olvassák, hogy tegnap miket mondtál. Igyekezz kitalálni, hogy a főnököd ma éppen mit akar hallani, és akkor ezzel elélhettél negyven évig. Elmentél külszolgálatra, bizonyos időt eltöltöttél, akkor haza mentél. Eltöltöttél egy bizonyos időt otthon, megint kimentél. Ez egy nagyon kellemes nyugdíjas állás volt.

 

Kitüntetéssel fejezted be a főiskolát?

 

Igen, 1955-ben végeztem, vörös diplomát kaptam. Azt jelentette ez, hogy a negyven jegyemből – azt hiszem – harminchat volt jeles, ami négy egész valahány tized.

 

Németül már jól tudtál, amikor odakerültél?

 

Nem. Én németül tanultam a harmadik és a negyedik gimnáziumi osztályban, de utána négy évig nem tanultam és teljesen el is felejtettem. A főiskolán tanultam meg. A nyelvérzékem jó volt és nem csak német nyelvet tanultunk, hanem német irodalmat, történelmet, német földrajzot. De németül, az első perctől kezdve.

 

Amikor te végeztél, akkor már hat éve létezett az Német Demokratikus Köztársaság. Az NDK-ról mit tanultatok?

 

Nem tanultunk róla semmit. A módszerekkel kapcsolatban annyit, hogy mi jártunk egy főiskolára, németet tanultunk, és három évig jártunk oda anélkül, hogy egyetlen élő némettel találkozhattunk volna. Magnón se - magnó még nem is volt. Tehát úgy tanultunk, hogy a magyar tanárok tanítottak bennünket németre. Nem volt módunk találkozni némettel, mert valami miatt még az NDK-ból se jöttek oda hozzánk. Kimenni természetesen nem lehetett, föl se merült.

 

Útlevél nem volt?

 

Nem, meg hát egyáltalán, még Pozsonyba sem lehetett elmenni akkoriban olyan könnyen. Szakmailag nem volt egyébként baj, mert nagyon magas színvonalon volt német irodalom, fordítástan, tolmácsolás szak. Mindnyájan tanultunk szinkrontolmácsolást. Csináltam is később, amikor kirúgtak a rádiótól ’57-ben, akkor három-négy évig tolmácsként és fordítóként kerestem a kenyeremet. Amire büszke vagyok: Vas István akkor fordította Theodor Fontane Effie Briest című regényét magyarra. Akkor volt egy olyan feladat, hogy odaadtak nekünk – egy párunknak, akik kitűntek a fordítói készségükkel – tíz oldalt az Effie Briest eredeti szövegéből, és le kellett fordítanunk. Majd eljött hozzánk Vas István, és beszélgettünk a regényről meg a fordításról. Mindegyikünk fölolvasta a saját verzióját, majd végül ő az övét. Arra emlékszem, hogy az  utolsó mondata a regénynek az volt, hogy „Das ist ein zu weites Feld.” „Ez egy túl távoli terület” – valami ilyesféle, a legegyszerűbb fordításban. Én a szövegösszefüggés alapján úgy fordítottam, hogy „Nehéz kérdés, ne bolygassuk.” Ez Vas Istvánnak annyira tetszett, hogy azt mondta: „Kolléga, ha megengeded, akkor én ezt át fogom venni tőled.” Akkor voltam 20 éves, nagyon büszke voltam erre, az első igazi nagy sikerem volt. Azután eljött az államvizsga is, és az azt követő időszak. De előtte már elhelyezgették a végzősöket – akkor általában mindenkit elhelyeztek – valami állásba. Akkor kiderült, hogy mire lettünk volna mi jók, mert egy csomó embert elvittek a külügybe, egy csomó ember elkerült a HM-be és a külkerbe.

 

Aztán ők disszidáltak, nem?

 

Ők is, igen. Lényeg az, hogy én ott álltam a vörös diplomámmal és nem volt állásom. Már mindenki elment. A diákszálló akkor a főiskola épületének a harmadik emeletén volt, és én ott lófráltam föl s alá. S egyszer találkozom a folyosón Krammer professzor tanszékvezetővel. „Na, Regős elvtárs, maga hova került?” Mondom, nekem nincs állásom. „Magának nincs állása? Na jöjjön!” Kézen fogott, bevitt a tanulmányi osztályra. Fölhívatta a rádiót és kérte a német adás szerkesztőségét. Kapcsolták, mondta, hogy kicsoda, professzor, ez-az, neki van egy nagyon tehetséges tanítványa. Nem kell-e nekik véletlenül egy nagyon tehetséges, németül egészen jól bontakozó fiatalember gyakornoknak? Mondták, hogy kell. Akkor küldöm, mondta ő. Így én szépen bementem a német szekcióba. Ahogy mentem a 44-es villamossal, akkor fogalmaztam, hogy mit fogok mondani az első mondatokban, hogy „Ich heiße Sandor Regős. Ich möchte Journalist werden.” Mégis tudjak valamit mondani az elején. Bementem, megtetszettem, és fölvettek gyakornoknak.

 

Németül vettek föl vagy magyarul?

 

Németül. Általában abban a szerkesztőségben törték a magyart, mindenki német volt. Úgyhogy nem is tudtak volna magyarul. A külföldi adásoknál több nyelven adtunk, német nyelvű kettő volt, német és osztrák. Volt görög, spanyol, olasz, angol, amerikai. És előzőleg volt jugoszláv is. Csak amikor én odakerültem, előtte pár hónappal volt a Hruscsov Canossa járása a Titoéknál, és megszüntették a jugoszláv adást. Mert akkor már nem volt láncos kutya. A jugoszláv adás csak ’51-től ment, azt hiszem, ’55-ig, ez biztos. Azt hiszem, hogy az egész rövidhullám tulajdonképpen egy fedőszerv volt, mert olyan titokzatos emberek dolgoztak ott. Például a görög szekcióban Markosz tábornoknak jó néhány, ha nem is alvezére, de bizalmas beosztású kollégája. Az olasz szekcióban volt egy muki, aki részt vett Mussolini felakasztásában, de már a halott Mussolini felakasztásában, amikor felakasztották a lábánál fogva. Tehát csupa ilyen illegális kommunista, akik nem mehettek haza. Hogy mit csináltak otthon, nem tudom. Érdemes lenne ezzel a témával foglalkozni, ha van ezeknek még nyoma valahol.

 

Hogyan dolgoztatok?

 

Volt egy központi szerkesztőség, ahol például Kovalik Károly is dolgozott, későbbi tévés barátom és kollégám, ő egyébként hódmezővásárhelyi volt. Született zseniális riporter, de akkor még nem bontogathatta a szárnyait. Mert akkor ebben a központi szerkesztőségi részben a híreket fogalmazta és adta ki a szerkesztőségekben dolgozó kollégáknak, akik lefordították  saját nyelvükre. Riportokat csináltak írásban. Tehát nem nagyon kellett kijárni, úgyse volt akkor elég vágó-kocsi meg magnó, hanem kaptunk készet és lefordítottuk. Tárcákat meg irodalmi riportokat kaptunk készen, és fordítottuk. Úgyhogy nagyon sok saját anyagot nem lehetett csinálni. Egy kevés, ami mégis készült, hát azok a magyar szocializmust dicsőítették. De azért egy-két történetet lehetne mesélni. Volt egy műsorszervezőnk, hadd ne mondjam a nevét, magyar volt szegénykém, meghalt már, gondolom. Ő egyszer bement az olaszokhoz, hogy te, Gianni elvtárs, most kaptam az értesítést, hogy magyar küldöttség is részt vesz a barcelonai nemzetközi vásáron. Gondoltam, hogy nektek érdekes lenne interjút csinálni a tagokkal, mikor visszajönnek vagy kimennek. Mondta Gianni elvtárs, hogy „nagyon köszönöm, kedves Ottó, de Barcelona nem Olasz-, hanem Spanyolországban van.” Erre az volt a válasz: „Igen? Akkor engem rosszul informáltak az elvtársak!” Volt ott egy főnök is, Szendrő elvtárs, a főosztályvezető. Nem tudom a másik nevét, elvtárs volt a keresztneve – nekem. Szúrós szemű, fölnyírt hajú pali volt. Időnként bement a szerkesztőségekbe: „Na megy a munka? Megy a munka?” De nem várta meg, hogy válaszoljunk, már el is ment. Aztán ’56 után eltűnt onnan. Legközelebb ’57 őszén találkoztam vele egy Fradi–Újpest meccsen, a Népstadionban. Az alsó szektort teljesen megtöltötte a Fradi-tábor, nem csináltak semmit, csak szurkoltak. Valószínűleg erőfitogtatás céljából körülfogták a meccs végén őket a pufajkások, és elkezdték szisztematikusan agyba-főbe verni mindet. Ugráltak át a kerítésen, vizesárokba, menekültek mindenhova. Én benn voltam a rádiós toronyban, ott ültem és jöttem ki. Oda hozták be ezeket a félig összevert palikat. És az egész egységnek a parancsnoka nem más volt, mint Szendrő elvtárs. Úgyhogy lehet belőle következtetni, hogy ő azelőtt mit keresett az idegen nyelvű szerkesztőség élén.

 

Emlékszel másokra is?

 

Hogyne emlékeznék! Volt egy Manfred Wunderlich nevű szász gyerek, ő az NDK-ból volt ideküldve instruktornak. Egy szót nem tudott magyarul, viszont arra volt jó, hogy megtanultam tőle szászul, ami az egyik legkomikusabb és legelterjedtebb német nyelvjárás. És különösen abban az időben igen gyűlölt volt, mert a kommunista káderek kilencven százaléka Szászországból került ki. Tehát gyakorlatilag az volt az államnyelv, a kommunista állam nyelve, viszont nagyon érdekes nyelvjárás. És azt megtanultam. Mindjárt elsőnek például, irodalmi nyelven azt, hogy mérges vagyok, úgy mondják (fonetikusan írva): dasz ergert mih. Szászul: det erzsert mih.

 

 

Franciásabban hangzik, de ugyanúgy írják?

 

Sok minden van, ami nem franciás. Ugyanúgy írják, csak így olvassák. A főnököm Micki Háy volt. Háy Micki, Háy Gyula első felesége, akivel kinn volt emigrációban, Moszkvában. Egy szélsőbalos, sztálinista, kiszáradt öregasszony. Soha nem fogom elfelejteni, mindig azzal büszkélkedett, hogy a Sztálinnal milyen jóban volt. Havonta legalább egyszer elmesélte nekem, hogy „Ich habe in Stalins Badewanne gebadet! Sztálin fürdőkádjában fürödtem! „Ich habe mit ihm in Alma Ata Kaffe getrunken!” Együtt kávéztunk! Ez rám olyan nagy benyomást nem tett. Hallgattam, hadd meséljen. Később megtudtam, hogy Sztálin, amikor főnök lett, soha többet el nem hagyta a Kremlt. Nem ment ő soha onnan ki,  pláne nem kávézni  Háy Mickivel, de nincs jelentősége. Tehát volt ez a nő, aki szélsőbalos, nagyon kőkemény kommunista volt. Viszont ott volt az én atyai tanítómesterem, aki engem bevezetett a szakmába, Brachfeld Sigfried. Én a Frednél jobb riportert még nem találtam. Először is született riporter tehetség volt. De azt lehetett elsőre megtanulni tőle, hogy nagyon tisztelte a szakmát, tisztelte a beszélgetőtársát, a riport alanyokat. Fantasztikusan tudott az emberekkel bánni, kapcsolatot teremteni. Mindezt németül elsősorban, akkor még nem tündökölt, mint humorista, amiben szintén óriási tehetséget mutatott. Hogy tudott-e magyarul vagy nem tudott magyarul? Az akcentusa megvolt. Természetesen a föllépésein aztán rájátszott egy kicsit az akcentusra. Ellenben magyarul kitűnően tudott. Az akcentusa akkor is megvolt, amikor magánemberként beszélt. Humoristaként még ki is használta ezt a lehetőséget, több nyelvi humort is alkalmazott a nem-magyarsága révén. Tudta ő, hogy mit mond, csak úgy csinált, mintha nem tudta volna. Okvetlenül el kell mondanom, hogy ő nem csak az atyai tanítóm volt, hanem keresztapám is. Ugyanis abban az időben a rádió külföldi adások szerkesztőségében az ember nem szerepelhetett a saját nevén. Fel kellett venni egy álnevet, titoktartás vagy nem tudom micsoda miatt, éberségből kifolyólag. Úgyhogy Regős Sándor néven nem mondhattam a sporthíreket minden hétfőn 20-tól 20.30-ig, a rövidhullámon. Akkor hát mi legyen a nevem? Brachfeld Sigfried találta ki – akit egyébként Fred Marosnak hívtak az adásban – hogy ha te pécsi vagy, akkor legyen Mecsek a vezetékneved. És valami egyszerűbb, hogy ne kelljen a hallgatónak sokat gondolkodnia. Mondjuk Pál! Így lettem én Pál Mecsek. Hosszú évekig a német hallgatók előtt ezzel a becsületes névvel műveltem a szakmámat.

 

Ki hallgatott benneteket? Volt valami visszajelzés?

 

Visszajelzés nemigen volt. De lehet, hogy hallgattak. Például ilyen trükköket csináltunk, hogy elmentünk a ki nem telepített svábokhoz, Pécs környékére, Mecseknádasdra meg ilyen helyekre. És ilyen Gruß und kuss adásokat  vettünk föl, szív-küldiket, ahol az itthon maradt svábok elmondhatták, hogy „Liebe Schwester (kedves húgom) …” - elmondták, hogy jól vannak, meg vágtak disznót. Ezeket mi lejátszottuk adásokban. Hetenként azt hiszem, kétszer volt ilyen szív küldi műsor. Hát hogy aztán hallották vagy nem, azt nem tudom, de nem is az volt a célja ennek az egésznek.

 

Ki volt a megcélzott közönség?

 

A nyugatnémet társadalom. Nem az NDK, hanem Nyugat-Németország. Sőt, akkor még külön volt választva a német nyelvterület, mert, ahogy már említettem, volt egy külön osztrák szekció is, amely Ausztriába sugárzott. Mi pedig a nyugat-németekhez.

 

Brachfeld Sigfried hova valósi volt?

 

Pesti. A papájának, az idősebb Brachfeld Sigfriednek volt egy tánczenekara. Zenészként kikerült Németországba, Berlinbe. Ott megismerkedett Fred mamájával, és elvette feleségül. Tehát a mama eredeti német volt, Fred ott született. Nagyon hányattatott élete volt, mert fél zsidó volt, ha jól tudom. Beszélt valamit erről, de engem – pláne akkor – nem nagyon foglalkoztatott ez a probléma. Emlékszem egy érdekes történetre. Fred volt Dachauban is. Valamikor tizennyolc éves korában udvarolt egy német lánynak. Egyszer fölmentek a lány szüleihez, a lány lakására. Mentek be a lányszobába, ahova a szülők hálószobáján keresztül vezetett az út, és a hitvesi ágy fölött egy Hitler kép lógott. Ő azt mondta, hogy micsoda marhaság Hitlert kirakni a hitvesi ágy fölé. Másnap már Dachauban volt, mert a papa följelentette. Ott rájöttek, hogy magyar állampolgár, és áttoloncolták Magyarországra. Itt aztán besorozták tüzérnek, valahol Diósd felé jártak gyakorolni. Nem tudott egy szót se magyarul, ebből sok kellemetlensége volt, mert az őrmester nem hitte el, hogy nem tud magyarul. Rengeteg büntetést kapott, mert ne játssza meg magát!

Végül is mint magyar esett fogságba, valahol a felvidéken. Ott volt három német katona is. Ettől aztán ő irtó gyanús lett, hogy németül beszél és miért nincs német egyenruhában. Biztos spion. És akkor két évre szigorított hadifogságba vitték el. Hazajött, és ha jól tudom, rikkancs lett. Aztán valahogy jelentkezett a rádióba és fölvették. Attól kezdve az ő útja már mindenki előtt ismeretes. Ennyit Brachfeld Sigfriedről, az atyamesteremről. Én gyakorlatilag egy évig voltam a rádiónál. Életem első munkahelye.

 

Akkor hol volt a Rádió Rövidhullámú  Szerkesztősége?

 

A Szentkirályi utcai oldalon volt, mai is megvan az az épület, egy egykori lakóházból alakították ki. Az első idő nem csak a tanulás, hanem a nagy  rácsodálkozások esztendeje is volt számomra. Ha Szepesi Gyurival találkoztam ebédnél, akkor néztem, ő a nagy Szepesi! Szóval ismerkedtem a dolgokkal. És jött ’56. Háy Micki kiküldött délelőtt tíz órakor, hogy menjek ki a Műegyetemre, mert ott valami megmozdulást akarnak a fiatalok szervezni. Vigyek magnót és nézzem meg, hogy mi ez? Bementem olyan dél tájban a Műegyetemre, azzal, hogy este majd visszaérek, mert nyolckor volt adás, beszámolok, hogy mi ez. Leheveredtem én is a több száz fiatallal együtt a Műegyetem kertjében, s ott beszélgettünk. Szép langyos, őszi, ősz utói idő volt. Beszélgettünk, beszélgettünk, és vártunk. El akartunk menni a Bem szoborhoz, de nem volt engedély – hallottam, hogy erről van szó. S akkor három tájban fölvágódott az első emeleten egy ablak, és sztentori hangon kikiabált valaki: „Srácok, mehetünk! Megengedte a Piros!” Abban a pillanatban az a pár száz vagy talán ezer gyerek egyszerre fölállt, és elindult, rahhh! Kimentek a kapun, és mentünk végig a Gellért rakparton a Bem szobor irányába. Én meg csak úgy mentem velük. Odaértünk, a lengyel nagykövetség tagjai akkor énekelték a lengyel himnuszt. Amikor lezajlottak ezek az események, az ünnepség, elindultunk a Margit hídon a parlamenthez. Akkor már volt olyan hat-hét óra. Tényleg nagy volt a tömeg. Álltam a tömegben, és mondom magamban, de hát nekem vissza kellene érnem! Hát adás van! De akkor már nem jártak a villamosok, gyalog elindultam, és olyan nyolckor értem be a rádióba. De akkor a rádió már be volt zárva. A kapu. Már ott elöl voltak a tüntetők, követelték a 12 pont beolvasását. Én pedig fogtam magamat és bementem a Múzeum utca felől. Átmentem a Múzeum utcába, és a garázs felől bementem a rádióba.

 

A hátsó kapun?

 

Nem volt kapu! Az egész Rákosi rendszer alatt ott még kapu se volt, se sorompó, semmi. Mi jártunk ki-be, meg a rádiós autók. Akkor már nem volt olyan egyszerű ott se, mert ötméterenként ÁVÓ-s rajok álltak, feltűzött szuronnyal és fegyverrel. Tehát ötméterenként egy nyolc tagú társaság. Viszont megmutattam a rádiós igazolványomat, beengedtek. Bementem a rádióba, volt olyan nyolc óra, föl a szobámba. Arra emlékszem, hogy Boros Idáék akkor vették fel a 6-os stúdióban az „Oly távol, messze van hazám” című dalt.

 

 

„Oly távol, messze van hazám...

Csak még egyszer láthatnám.

Az égbolt, felhő, vén hold, szellő

Mind róla mond mesét csupán.

 

A sorsom jó vagy rossz nekem,

Itt minden, minden idegen,

Más föld, más ég, más táj, más nép,

Óh bár csak otthon lehetnék.

 

Holdfényes májusok, muskátlis ablakok

Hozzátok száll minden álmom.

Ott, ahol él anyám, ott van az én hazám...

Ott lennék boldog csupán.”

 

 

 

Magamhoz vettem a táskámat és elmentem, ugyancsak hátul, az albérletembe, ahol már az akkori menyasszonyom várt. Odaértem kilencre és mondtam, te, nézzük már meg, mi van. Visszamentünk, akkor már égett az a bizonyos ÁVÓ-s mentős kocsi, amivel fegyvereket akartak vinni az ávósoknak. Az emberek  fölborították a mentőautót és fölgyújtották. Akkor már fegyverropogás hallatszott a rádió felöl. Másnap reggelre mindez elcsitult, bementem a rádióba, mert akartam üzenni a szüleimnek Pécsre, hogy élünk és nincs semmi bajunk. Meg is tudtam csinálni, mert akkor be tudtam menni, mint rádiós. Ott a központi kapcsolóteremben ültek az egykori műszaki kollégák, és ők elintézték. Be tudtuk mondani, hogy élünk és jól vagyunk. Én akkor rendszeresen bejártam a rádió munkástanácsának üléseire. Nagyon érdekes volt, a 6-os stúdióban voltak ezek az ülések, mindenki jöhetett. Ott mindig hallgattam a határozatokat meg a tanácskozást lelkesen, természetesen dobogott szívem a forradalom ügyéért, de én különösebben nem vettem benne részt, ennek ellenére minden nap ott voltam. És jártam az utcákat, ott voltam 25-én a mostani Parlament kávéház sarkánál. Amikor elkezdődött a lövöldözés, akkorra értem oda. Szörnyű élmény volt, amikor vitték el a halottakat. Egy szép fiatal lóden kabátos lánynak a holtteste még ma is emlékezetemben van. Még nem volt hullamerev és mindene úgy rezgett, ahogy földobták a teherautó platójára.  

 

Segítettél pakolni?

 

Nem, bebújtam egy kapualj alá. Nyitott platókon vitték el a halottakat. Nem tudom, kik csinálták azt. Elég sok halott volt, bizony, több teherautó platója tele volt velük. Meg láttam szovjet katonát, a hátán ment be a golyó és elöl jött ki, ráborulva a kormányra, az Astoria előtt. És a híres betört kirakatok. Ezek voltak a külső élmények. A belső pedig a rádióban zajlott. Akkor zárták ki azokat, akik méltatlanok voltak további rádiós tevékenységre. Tizenhárom vagy nem tudom, hány nevet soroltak föl. Arra emlékszem, hogy a Szepesi György is köztük volt.

 

Szepesi György, ő miért?

 

Ő volt az, aki a forradalom kitörésének másnapján mondott egy fölhívást – az esti mese előtt vagy után –, hogy gyerekek, menjetek haza, mert elmarad a svéd–magyar. Most lehet, hogy vulgarizálom a dolgot, de valami ilyet, ez volt a lényeg. Tehát hogy ez a szent megmozdulás megalázása. Vasárnap lett volna egyébként a svéd–magyar a Népstadionban. És ezért nem tartották méltónak arra, hogy Gyuri ott dolgozzon továbbra is. Azt tudom, hogy a tizenháromból egy ember volt benn, Sándor György, aki később a televíziónak lett a műsorigazgatója. Akkor én fiatal fejjel – tán még öreg fejjel is – nagyon megtanultam tisztelni őt, mert mikor mondták, hogy kitiltják, és ha itt van, azonnal hagyja el a termet, kiállt és azt mondta: „Én világéletemben az elveimért, a szocializmus elvéért küzdöttem. Én nem bántottam senkit, én nem öltem embert, én nem ártottam senkinek. Igyekeztem a legjobb lelkiismeretem szerint szolgálni. De ha úgy gondoljátok, hogy énnekem el kell menni, akkor elmegyek. És aki még fogadja a köszönésemet – annak szervusz.” Ezzel kiment. Ez előttem egy nagyon férfias tettnek számított. A többiek pedig nem voltak ott.

 

Ezalatt a német adás ment azért?

 

Á, semmi nem ment, 23-án este már nem volt adás. Hiába is vittem volna anyagot. Vittem egyébként, megvoltak ezek a hangképek, de hogy vajon Háy Micki leadta volna-e, ha módja lett volna rá? Hitte volna-e, hogy eddig fajul a dolog? Ezek voltak az én szakmai, de főleg emberi tanuló éveim, mert 1957. január 29-én elbocsátottak a rádiótól.

 

Miért?

 

Nem tudom, B listáztak. Én nem voltam közvetlen részese sem harci, sem politikai eseménynek. Az viszont nyilvánvaló volt, hogy válogatni kell, szóval csökkenteni kellett állítólag a létszámot, takarékossági okokból. Ez volt az ürügy. Gondolom, az is szerepet játszott, hogy én azt a bizonyos „Hazudtunk reggel, hazudtunk délben, hazudtunk minden hullámhosszon”-gyakorlatot soha nem tudtam volna követni.

 

Te is úgy emlékszel, hogy „hazudtunk”? Mert én meghallgattam az eredetit: „Hazudott”. Így írta 1956-ban Örkény István. Megvan az eredeti kimenő anyag. Egy színész olvasta be, nem Örkény. A „hazudtunk” egy 1974-es korrekció. Nagyon érdekes történet. Mert ma már szinte mindenki így idézi. A kollektív bűnösséget úgy megszerettük. Milyen érdekes volt a sulykolás, hogy Tóbiás Áron, aki ott volt, amikor ezt beolvasták, 1990-ben már szintén úgy emlékezett, hogy a „hazudtunk” hangzott el.

 

Igen? Tehát a rádió hazudott! Nem mi. Ez végül logikusabb. Nem beszélve arról, hogy az, aki ezt beolvasta, nem biztos, hogy hazudott azelőtt. Visszatérve ’57 januárjára, ott álltam friss diplomásként, frissen kirúgva. És munkanélküli segélyre jogosultan. Úgyhogy a munkakönyvemben mai napig benne van, hogy három hónapig kaptam munkanélküli segélyt. A munkakönyvbe bele van írva, hány forint, már nem emlékszem. Aztán megszüntették. Friss házas voltam, mert december 4-én esküdtünk össze a menyasszonyommal. Egy darabig nem tudtam, mihez kezdjek, amikor valahogy elvetődtem a filmgyár tájékára. Lényeg az, hogy akkor fordítani kellett, egy csomó dokumentumfilm készült, azokat fordítottam németre, és mondtam a szöveget a filmek alá. Rengeteg filmet szinkronizáltam német tudásom következtében. Akkor még rengeteg háborús film készült, és mindig kellett kiabálni az SS-ek szövegeit és üldözni a zsidókat – „Schweine Jude…” Egyik emlékezetes történetem a Kápó című filmmel volt kapcsolatos. Egy női táborban játszódott, egész borzasztó, állandóan kergették, meg kínozták a női rabokat  a keretlegények. Két napig tartott a szinkronizálás, és a második nap végére nem volt már hangunk, folyton üvöltözni kellett. Az egyik színész, Kollár Béla karakterszínész, nagyon rendes ember, az Ifjúsági Színházban volt állásban, amellett, ha jól tudom, katonatiszt volt a II. világháborúban. Vége van a szinkronizálásnak, holt fáradtan ülünk a büfében, hang nélkül. Egyszer csak megszólal, suttogva: „Most lettem igazán antifasiszta!” Ekkoriban bekerültem a köztudatba mint szinkronszínész. Gyakran rángattak ki az ágyból, hogy most van egy kis munka, mondjam alá hogy: „Gute Nacht!” Háromszáz forintot fizettek érte, nem volt rossz pénz. Fél éjjel alatt megkeresni ezzel, hogy „Gute Nacht, Herr Doctor!” Például a Budapesti tavaszban volt ilyen jelenet.

 

A magyar filmekben is te mondtad a német szövegeket?

 

Igen, sőt, később már szerepem is volt. Azt hiszem, A harangok Rómába mentek címűben még csak szinkronizáltunk. A Híradó filmgyári telepén, ami a 2. filmstúdió, hajnali 5-kor dobogtunk a murvával fölszórt udvaron SS alakulatot szinkronizálva. Valami ilyet kellett improvizálni. Később már rendes színészi feladatot is kaptam. A Tizedes meg a többiek című filmben tizenegy forgatási napom volt. Egy SS altisztet alakítottam képben, hangban. Én voltam, akinek ellopták a motorját. Van egy ilyen jelenet: „Mein Motorrad…” üvöltök ott. Úgyhogy egész idáig elvitt a művészet felé a nyelvtudásom. Hetvenhatszor felléptem a Nemzeti Színház színpadán is. 1956 után mutatták be Darvas József Kormos ég című „örökbecsű” drámáját. Az ellenforradalomról szólt, természetesen. S abban volt egy jelenet, amikor külföldi tudósítók járkáltak föl s alá a Parlament folyosóján, és hirtelen megszólal a rádióban a Mindszenty beszéd. Méghozzá a szöveg: „A lefolyt harc nem forradalom volt, hanem szabadságharc.” És akkor hirtelen nekünk el kellett kezdeni ezt fordítani. Zalán Magda, szintén rádiós kollégám, volt az olasz tolmács. Nem tudom, ki volt az angol vagy francia, és én voltam a német tudósító tolmácsát játszó színész. És akkor elkezdtük idegen nyelven mondani a szöveget, összefolyt az egész, lement a függöny, ez volt a második felvonás vége. Ez nagy dolog volt akkor! Hiszen ki voltam rúgva, nem volt állásom, és 100 forintot kaptunk minden föllépésért. Ez azt jelentette, hogy oda kellett menni este háromnegyed kilencre a régi Nemzeti Színházba, amelyet ugye fölrobbantottak aztán később. Utcai ruhában. Csak nyakkendőben kellett lenni, tehát nem kellett se smink, se semmi. Fölmentünk a színpadra, bementünk, elmondtuk a szöveget, és kilenckor kijöttünk. És ezért száz forintot kaptam, hetvenhatszor. Életmentő dolog volt akkor, komolyan. Nagyban hozzájárult az anyagi biztonságomhoz. No, de ez aztán elmúlt. 1957-ben az NDK rádió nyitott egy irodát Budapesten. Én ismertem a tudósítót, mert már korábban összejöttünk vele, s időnként igénybe vette a szolgálataimat, elvitt magával tolmácsnak. Az első emlékezetes esemény 1957. március 15.-én, a MÚK napján volt. Ő akkor egy hete volt itt. Hallott erről a jelszóról, és kérte, menjünk el, mutassuk be a várost. És akkor elkezdtük járni Pestet és Budát, először a Bem szobornál állt meg, hogy itt kezdődött. Mondott valamit a magnójára, aztán odaállt a szobor elé és kérte, hogy fényképezzem le. Én lefényképeztem, s mentünk. Nem tudom, hányas villamos ment át a téren, a Fő utcán járt egy villamos, talán 9-es. Álltunk a megállóban. Jön a villamos, fölszállunk, elindul, majd megáll. Látjuk, hogy pufajkás palik géppisztollyal rohannak oda, leállítják a villamost, és bennünket leszednek róla. Hát kiderült, hogy ez a karhatalmistáknak a laktanyája volt, a későbbi MDF-székház, a Bem szobor mögött. És ott, ahogy én fényképeztem ezt a kollégát, beleesett a képbe ez a laktanya is. Bevittek, akkor óriási nehézségek voltak, ő németül beszélt. Ki ez? Ez kém! Végül elmagyaráztuk, hogy miről van szó. Csak annyit csináltak, hogy kitépték a filmet a gépből és elmehettünk. Akkor kimentünk Csepelre, a csepeli gyárhoz, és ott a főportáról fölhívtam a vezér titkárságát, hogy itt van egy német, egy endékás elvtárs, aki szeretne interjút készíteni. Igen kérem, tessék ott várni, mindjárt leküldünk magukért valakit – mondta a titkárnő. Várunk, várunk, egyszer csak kirohan ott az egyik, a bejáratnál levő kis házból két pufajkás, hogy azonnal távozzanak innen. Mondtam, hogy nem megyünk. Hogy-hogy nem? Mondom, mert vár a vezérigazgató. És elmondom a németnek németül, hogy mit akarnak a pufajkások. Na, ezek meghallják, hogy németül beszélünk, kirohan még két pali. Felállítottak bennünket, puff, oldalba böktek puskatussal, irány a rendőrség. Végigvezettek bennünket a Főtéren, a Főtéren van a rendőrség. Belöktek egy szobába. Vártunk, vártunk, és egy félóra múlva jött valami vallató és bevittek valami irodába, hogy na, mondják el a meséjüket. Mesélem, mesélem, és azt kérdezi: „És kit hívott?” Mondom, nem tudom, ki az, de meg tudom mondani a számot. Véletlenül eszemben maradt, hogy 1102-es mellék, akivel beszéltem. Fölhívta és kiderült: „Hát már hol van, már annyit vártuk, keressük magukat!” Na így aztán el tudtunk jönni a rendőrségről.

Meséltem, hogy a főiskolán volt az a nagy életre szóló injekció, amit kaptam Mollay tanár úrtól, hogy csak akkor mondjak valamit, akkor bíráljak valamit, ha jobbat tudok mondani. Itt pedig a következő történt: ültünk abban a szobában és én mesélek. Hogy mi van itt? Hát mondom: „Figyelj, itt az a probléma, hogy itt a rendszer most ideges, mert ugye volt egy forradalom.” Forradalom, amely nagyon sok mindent, igazságot képviselt, és valóban meg akarta reformálni ezt az egészet. Meséltem neki a betört kirakatokról, hogy nem vittek el semmit stb. És akkor azt mondta nekem, hogy „kösz, hogy ezt elmondtad nekem, de ezt úgyse fogom megírni. Ugyanis nekünk, kommunista újságíróknak nem az a dolgunk, hogy azt írjuk meg, ami történt, hanem ahogy mi szerintünk történt, vagy mi szerintünk történnie kellett volna.” Ez volt ’56, akkor voltam én huszonkét éves, kezdő újságíró, és attól kezdve tudtam, hogy márpedig akkor én kommunista újságíró soha nem leszek. Így dolgozgattunk együtt, mígnem ’59-ben kapott valami státust, lehetőséget, pénzt, s megkérdezte, hogy nem lennék-e az állandó munkatársa. Boldogan lettem, mert legalább volt fix állásom is mindjárt. Az NDK rádió budapesti irodájánál dolgoztam, mint műsorszervező és tolmács.

 

Olyan intenzív volt az NDK–magyar rádiós kapcsolat?

 

Rendes tudósító iroda volt, kiküldött tudósítóval. A felesége is vele volt. Olyannyira, hogy mikor éppen állapotos volt a második gyerekükkel, én jártam vele nőgyógyászhoz, és tolmácsoltam neki. De itt tette le a gépkocsivezetői vizsgát maga a tudósító is, és akkor én tolmácsoltam neki. Nagyon könnyű volt, mert ha hülyeséget mondott, akkor azt mondtam a vizsgabiztosnak, hogy ő jól mondta, csak én rosszul fordítottam. Így aztán át tudott menni a vizsgán könnyedén. 1960–61-ben volt valami NDK illatszer kiállítás, a valamikori Atlantisz könyvesbolt helyén, az egyetem épületénél, amely  később  Gorkij könyvesboltként híresült el.  1960-ban még illatszerbolt volt. Odamentünk, ő csinált riportot erről. Én hirtelen ötlettől vezérelve elkértem tőle a magnóját, és megcsináltam ugyanezt a riportot magyarul. Fogtam a kazettát és bekopogtam az Esti Krónika szerkesztőségébe a rádiónál, aznap délután Bilka Pál volt az aznapi felelős szerkesztő. Meghallgatta, azt mondta, hogy „No, németül már elég jól tudsz. Már csak magyarul kell megtanulnod, és akkor fölveszünk.” És leadta. Ez indított el, és amikor ’62 januárjában többet nyüzsögtem már, akkor „Hát fölveszünk téged.” Így aztán 1962. február 1-jén visszavettek a rádióhoz, de akkor már a Krónikához. Ott kezdődött az én státuszilag is igazolt újságírói pályám. De ekkor én már két éve aktív munkatársa voltam – külsősként – a televíziónak. Ugyanis együtt jártam a Vitray Tamással az idegen nyelvű főiskolára. Ő angolos volt, elkerült a HM-be fordítónak, én a rádióhoz. És ’57-ben odakerült az angol szekcióba. És míg én ott tüsténkedtem a németeknél, örömmel találkoztunk egymással, és fölvettük a kapcsolatot. Lényeg az, hogy Tomi szólt nekem ’60-ban, hogy te Sanyi, itt van ez a Telesport alakulóban. Radnai János a vezetője, de keresünk még embereket. Gyere már, próbáld meg, csinálj egy próbaközvetítést. Így aztán 1960. október 23-án volt a Népstadionban – ha jól emlékszem – egy Csepel–Honvéd meccs, és annak a második félidejét kellett közvetíteni próbából, amit fölvettek magnóra. Az első félidőt Kopeczki Lajos közvetítette, a másodikat én. Utána meghallgatták, és úgy találták, hogy lesz belőlem valaki. Attól kezdve rendszeresen beosztottak munkára a Telesporthoz. De akkor még csak külsős voltam mindenhol, helyesebben az NDK rádiónál voltam státuszban.

 

A munkaadód hivatalosan ki volt?

 

Az NDK rádió budapesti irodája. Ez nem magyar szervezet volt, így is voltam bejegyezve. Ők fizették az SZTK-mat. Aztán visszajöhettem a rádióhoz, ahol heten voltunk a Krónikánál. És valami olyan kollegiális és baráti légkör uralkodott, amit én soha az életben, azóta se tapasztaltam.

 

Ki volt a kollégád a Krónikánál?

 

A főnök Bilka Pál volt és Faggyas Sándor. Varga Pali volt ott, Horváth Gyuszi, ma is szokott beszélni a rádióban, veszprémi tudósító, idősebb, mint én. Szatmári Ilona. Szabó Jóska, ő újpesti munkásgyerek volt. Szabó nővére, azt hiszem, Marinak hívták, szintén ott dolgozott. Zákányi Pista falusi riporterként. Heten vagy nyolcan voltunk akkor, ’62-ben. Nagyon baráti légkör volt, meghallgattuk egymás anyagát, véleményt mondtunk egymás anyagáról. És volt egy nagyon jó főnökünk, Bilka Pali, aki szintén munkáskáder volt. Azt hiszem, a Népszavánál dolgozott a forradalom előtt. Egy nem sokat tanult, de magát nagyon kiművelt ember volt. Rengeteget olvasott és nagyon művelt ember lett. Kitűnő érzéke volt a főnökösködéshez. Örülök, hogy ezt elmondhatom, mert utána később beosztottam lett a Híradónál, amikor én voltam a főnök. Ő meg nyelvhelyességi ellenőrző volt, és nagyon rossz érzésem volt mindig, mert én rettenetesen tiszteltem a Palit. Ugyanis aznap, amikor a lányom született, valamilyen afrikai küldöttség érkezett Magyarországra, és nekem arról kellett tudósítani. Hát bizony kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy odafigyeljek, mit csinálok és odakentem valamit. És akkor Bilka Pali elkapott: „Te idefigyelj, te gazember! Mit képzelsz te? Ilyen felkészületlen riporter, hogy nem szégyelled a pofádat!” Baromian letolt, hogy mit csináltam. Én rettenetesen szégyelltem magamat, megfogadtam, hogy többet ilyet nem fogok csinálni. Ugyanakkor nagyon hálás voltam neki ezért. Ez volt a Pali. Vette magának a fáradtságot és letolt. Tényleg helyre tette az én lezserségemet, akkor. Nagyon tiszteltem egész életemben ezért. Értette a szakmát, nagyon sokat olvasott, nem csak szakkönyveket, hanem irodalmat is, a földrajzot bújta – jobban tudta, hol van Dahomey, mint én. (Egyébként onnan jött az említett küldöttség.) És ez az ember aztán lassan-lassan úgy kikopott. Ahogy a fejlődés ment előre, ő a maga kommunista konzervativizmusával kikopott ebből az egészből. És végül ott ült egy kis asztal szélén és helyesírási hibákat javítgatott a szövegekben, miközben én ott a főnököt játszottam. Mindig nagyon tiszteltem, s igyekeztem is mindig meg is adni neki a kellő tiszteletet, amíg élt. Közben a Telesportnál megindultak a dolgok. Rendszeresen be voltam osztva, akkor mindig csütörtökön volt önálló Telesport.  Vetésforgóban, négyhetenként vezettem a műsort. Jártam aztán külföldre, kiküldtek úszó, műugró, vízilabda világbajnokságra Lipcsébe közvetíteni – külsősként. Aztán voltam Moszkvában szovjet–kanadai jégkorong meccset közvetíteni, 1962-ben vagy 1963-ban. Nagy történetem ezzel, hogy a szovjet televízió illetékesei – ígéretük ellenére –   elfelejtettek kivinni a Luzsnyiki stadionba.  Szakadt az eső. Alig volt hátra negyven perc az élő adásig, én meg ott álltam a szállodában és akkor nem lehetett Moszkvában telefonálni, taxit szerezni. Kirohantam az utcára és leállítottam egyet. Elébe vetettem magam egy taxinak, amiben egy nő ült. Én nem tudtam oroszul, csak mondtam a sofőrnek: „Tovaris, tovaris - ja stadion!” Rám nézett: „Kakoj  stadion?” Mondom „imenyi Lenina” Akkor valamit mondott és mutogatott a nőre, hogy hát ott az utas. S akkor nő rám nézett, mosolygott: „Pazsaluszta” – és elvittek a stadionba. Nem volt se jegyem, semmi. Megígérték, hogy eljönnek, hoznak belépőt, és nem jöttek. Akkor megint eljátszottam, hogy „Ja vengerszkoje tyelevigyenyie” – én vagyok a magyar televízió. Átrohantam ott az ellenőrzőn, beengedtek a jegyszedők. Körülrohantam azt a marha nagy stadiont, hogy hol van a press, press. Lényeg az, hogy körülbelül két perccel a kapcsolás előtt értem a tizedik emeletre, a stúdióba. Beestem, taknyom-nyálam összefolyt, alig volt hangom. Közben füstölög a telefon. Vitár Robi: „Te rohadt, hol a francba vagy? A nőket kergeted! Itt az adás, ki vagy adva, beszélj!” És nekem semmim nem volt, se összeállítás, se semmi. Na, tudtam valamit azért a jégkorong nevekről.  Kiszedtem magamnak mindkét csapatból öt-öt nevet, akikről tudtam, hogy kik, és aztán az a 10 pali játszott az egész első harmadban. Borzasztó volt. Utána a szünetben már végre magamhoz tértem.

 

Nagy kaland! Élő adás volt? Itthon észrevettek valamit?

 

Nem. A néző az végképp nem. Borzasztó érzés volt, de aztán sikerült valahogy megúszni a dolgot. Így kezdődött az én tévés szakmám. A Rádiónál meg, a Krónikánál főleg az idegenforgalommal belkereskedelemmel foglalkoztam, akkor még nem nagyon szagoltam bele a külpolitikába. Tulajdonképpen én akkor egy szerencsés helyzetben kerültem a Rádióhoz vissza, mert véleményem szerint – és ez ma is meggyőződésem – volt egy óriási különbség a magyar szocializmus és a magyar szocialista sajtó és az összes többi között. Nálunk nem volt kötelező hazudni. Kifizetődő volt, de ha nem akartál, nem volt kötelező. Ha a szakmádat egyébként tudtad, elküldtek ide-oda-amoda, és nem várták el tőled a tirádákat a szocializmus fölényéről. Megtűrtek. Én egész életemben így voltam, a rendszernek a krónikása voltam, és ezt senki előtt soha nem tagadom le. De nem a rendszer dicsérője. Szóval ha hazudtam, akkor az hazudott, akinek a szavait én idéztem. Egy-két eset volt, amikor kompromisszumot kellett kötnöm. Nem mondom, hogy nem voltak nagyon kellemetlen kompromisszumaim. Kettőre életem végéig emlékszem. Az egyik 1968. augusztus 21. Én voltam a reggeli krónika szerkesztője és a műsorvezetője, a beosztás szerint.

Na, megyek be reggel a rádióba. Akkor a Fehérhajó utcában laktam, gyalog szoktam bemenni. Fél ötre kellett bemenni, mert akkor fél hatkor és hétkor volt adás. Tehát Krónika, ahol beszéltünk. Felkeltem, ahogy szoktam, olyan fél négykor, megreggeliztem, és elindultam gyalog. Odaértem a Múzeumkerthez, a Sándor utcába, gyönyörű szép idő, kelt a nap, csicseregtek a madarak, tele volt dallal a szívem. Beérek fél ötre, fölmegyek a hírszerkesztőhöz. Mindig volt egy ügyeletes bent, aki éjjel hallgatta a BBC-t. Illés László volt akkor az ügyeletes hírszerkesztő. (Fél év múlva Székely Gábor néven a Szabad Európa Rádió  külpolitikai kommentátora volt évtizedeken át.) Bekopogok, kinyitom, ő halálsápadtan, karikás szemekkel: „B… meg, bevonultunk!” „Na, ugyan már, hova?” „Csehszlovákiába.” „Ne hülyéskedj már.” „Na, gyere be!” És akkor elkezdte sorban lejátszani a magnóról a dolgokat. „Hű, mondom, és most mi van?” „Semmi. Nem tudjuk, mi van, annyit szóltak csak ide, hogy semmiről egy szót sem. Majd megmondják az elvtársak mit kell csinálni.” Ez volt fél előtt talán öt perccel. Vártunk, vártunk. Eljött a fél hat és be kellett ülnöm, és semmi hír, hogy mi lesz. És akkor a következőképpen hangzott 1968. augusztus 21-én fél hatkor a Reggeli Krónika kezdete: „Jó reggelt kívánok. Budapest felett az égbolt felhős stb. De nem mindenütt, bizonyára van, ahol felhősebb az ég. Most hallgassák meg híreinket.” És így szólt az első hír: „A nigériai központi kormány csapatai folytatják diadalmas előrenyomulásukat a szakadár Biafra területén.” Akkor volt a nigériai balhé. Lement a tíz perc, izzadva kijöttem a stúdióból, megyek föl. Akkor már ott volt az egész vezetés, Tömpe elvtárs, az összes elnökhelyettes, főosztályvezető, mindenki. Ott ültek a hírszerkben vagy nyolcan, a Rádió tótumfaktumai. Egy szót nem szóltak! Ott ültek több mint egy órát, és nem szóltak egy szót sem, egymáshoz se. Ugye, mert: „Jaj, Istenem, nehogy mondjak valamit, mert ha holnap más lesz, akkor mi lesz?” Én meg ott próbáltam ide-oda rohangászni, hogy mondják már meg, mi lesz. Elfordították a fejüket. Eljött a hét óra, és megint elkezdtük a Biafrát. És mikor kijöttem az adóról, akkor közben telexen jött a hír, a szöveg, amit be kellett olvasni – egyenesen Moszkvából, magyarul. Ezt lekaptuk onnan és fél nyolc előtt három perccel gong: én bemondtam, hogy most érkezett egy közlemény. És az Erős Anna – csodálatos bemondó kollégám és nagyon szeretett, tisztelt barátom – elolvasta ezt a telexet, és így tudattuk, amit Moszkvából jónak láttak.

 

Ki volt a telex feladója, lehetett tudni?

 

Nem, nem tudunk semmit azóta se, csak azt, hogy Moszkvából jött, mert az látszott a telexről. Ez volt az egyik kompromisszumom. A másik pedig ’72-ben, Münchenben, amikor a palesztinok azt a szörnyű terrortámadást csinálták az olimpiai falu ellen, húsz izraeli túszt ejtettek. Aznap délután én voltam a műsorvezető a stúdióban Münchenből. Én akartam erről mondani valamit, de nem engedték. Azt hiszem, az Óvári Miklós elvtárs tiltott le, hogy majd ők bediktálnak egy szöveget. Én akkor nagyon meg is voltam sértve, akkor már varsói tudósító voltam, onnan hoztak az olimpiára dolgozni. Tehát külpolos voltam, és mondtam, hagyjanak engem békén! Elmondom én, hogy: „Mi a palesztin nép ügyét továbbra is támogatjuk, de ezeket a módszereket nem tudjuk” – ezt akartam mondani. Nem engedték meg. Elkezdtek valami dodonai szöveget mondani, s később fölolvasni a hivatalos jelentést. Úgyhogy ez a kettő olyan volt, amikor az ember úgy gondolkozott, hogy vajon mi van akkor, ha most elmondom, hogy ez-és ez a helyzet. Az lett volna, hogy engem elvisznek, esetleg egy idő múlva. Nem hiszem, hogy megváltoztattam volna akár a csehszlovákiai agresszió menetét, akár az olimpiát azáltal, ha én ott  hősködök. És élőben megy minden, szóval nincs neked sok időd gondolkodni. Tehát ez a kettő volt az a kompromisszum, ami már egy kicsit túlment azon a határon, amit én magamnak megszabtam. Itt tényleg éles helyzet volt, nem lehetett mit csinálni. Szépen mentem fel a szamárlétrán, újságíró, riporter, szerkesztő-riporter, később szerkesztő-műsorvezető, tehát gyakorlatilag a szakmánk összes lépcsőfokát végigjártam. Engem nem kineveztek, hanem mindenhol bizonyítanom kellett és szerezhettem tapasztalatokat, ami rettenetesen hasznos volt.

A sport azért volt hasznos nekem, mert ott minden élő volt. Meggyőződésem volt – és a mai napig az – hogy egy rádiós vagy televíziós újságíró, ha nem tud élőzni, akkor nem tévés és nem rádiós újságíró. Ezt a sportnál nagyon meg lehetett tanulni. Úgyhogy én élveztem mindig az élőt, akárhol. Aztán később, a hatvanas években a Magyar Rádió rengeteg élő műsort produkált. Molnár Tibor volt a belpolitikai rovat nagyszerű vezetője és szerkesztője, és rengeteg élő adást csináltunk. Szórakoztató műsort, vasárnap tíztől déli egyig, kapcsolás ide, kapcsolás oda. Emlékszem rá, akkor még új volt a rádiótelefon. Összesen két kocsiban volt a rádióban. Az egyik attrakció az volt, mikor mi a Fábián Gyulával fölhelyeztettünk a Citadellára. És onnan kellett bejelentkeznünk, távcsővel nézegettünk, és onnan jelentkeztünk, hogy mi minden történik Pesten. Nálunk volt a rádiótelefon, a közvetlen beszélgető partnerünk pedig nem volt más, mint a Rotschild Klári tetőteraszán levő riporter kolléga, Kovalik Karcsi, valamint az őt körülvevő manökenek, s akkor mi néztük őket gukkeren. Rotschild Klára háza, itt van a Petőfi téren, a Napoletana fölött. A Citadelláról a gukkerrel oda lehetett látni a tetőteraszra, a lányokra. Úgy csináltuk velük a beszélgetést, hogy közben néztük őket gukkerrel és össze voltunk kötve a rádiótelefonnal. Ilyeneket csináltunk a hatvanas években, minden hétvégén. Ja, én nem csak krónikáztam, a zenei osztálynak is dolgoztam. Valószínű éppen azért, mert a sport révén nagy gyakorlatom volt az élőzésben, és azért nem voltunk olyan nagyon sokan. Akkor például Czigány György meg Sebestyén János kitaláltak egy szombat esti élő zenés műsort.

Egyik alkalommal kiküldtek Hegyeshalomra, hogy majd idővel kapcsolnak, s aki épp akkor jön befelé a határon, azzal csináljak egy interjút, és a végén lejátszunk neki egy általa kiválasztott zeneszámot.  Élőben! Így is lőn. Állunk ott, jön egy fekete Mercedes, megáll. Hans Feuerstacknak hívták, ha jól emlékszem. Kérdem, tud-e egy kicsit várni kérem, ezért? „Ó, boldogan, kérem!” Megmondtam, hogy mi lenne a vége, és milyen szám között lehetne válogatni. Jó, OK. Kapcsolnak, hallom: „Na akkor most kapcsoljuk Regős Sándort. Ki a vendéged?” Mondom, épp most lépett be, beszélgetünk, kicsoda. Hát ő üzletember, és most valamilyen üzletet kötni jön. És mellette ült egy nagyon csinos szőke nő is. Mondom, a felesége gyakran elkíséri? „Ez nem a feleségem.” „Hanem mi?” – dadogtam. A hatvanas években azért ez nem volt olyan mindennapos, erre nem voltunk elkészülve, hogy nem a felesége és hogy ezt be is vallja. Nagyon kellemesen beszélgettünk, bekapcsoltuk az autórádiót, lejátszottuk, amit kért. Utána viszont a határőrség nem engedett bennünket tovább. Őt se engedték. Bevitettek valami terembe, volt ott trakta, étel, ital. Az osztrák határőrök is ott voltak, mert meghívták azokat is. Jó kis ünnepség volt. Kiderült, hogy Hegyeshalom és az osztrák határvonal között volt egy rózsakert, amit közösen gondoztak az osztrák és a magyar határőrök.

 

Tehát volt a rádió és párhuzamosan a Telesport, valamint a TV jelenti?

 

Kezdtem egyre többet tévézni is, aminek a hasznát nem kell ecsetelnem, hogy egyrészt szakmailag mit jelentett nekem, mint újságírónak, de mit jelentett, mint embernek, és mint tévésnek.

Ahogy most visszagondolok, micsoda technikával dolgoztunk! Ezekkel a vacak zörgős Arikkal - Arriflex, 1936-ban a németek fejlesztették ki a végső győzelem filmezésére. Ma már nem, de harminc-negyven évig azok voltak A kamerák a világ összes televíziójánál. Robosztus, de nagyon jó gépek voltak. Igen ám, csak az a baj volt, hogy film kellett bele. A film pedig drága volt a magyar népgazdaságnak. Ezért többnyire az ember kapott egy gurigát – az harminc méter – mondjuk egy jégkorong meccsre, és ebből kellett kihozni egy épkézláb tudósítást, úgy, hogy volt harminc métered.

 

Harminc méter szalag hány perc?

 

Három. Na, pláne a jégkorongnál, az ember trükközött, hogy lendült egy ütő, és amikor a korong  benn volt a hálóban, akkor befényképeztük,  és úgy összevágtuk, mint hogyha akkor vágta volna bele az ütő a hálóba. Szóval itt az ember megtanult gazdálkodni a dolgokkal, mind a filmmel, mind a mondanivalójával, mind az idővel. És ami nem volt ártalmára senkinek, ez a bizonyos – a Magyar Televízió egyik nagy találmánya – forgatási mutató, hogy hányszoros túlforgatás engedélyezett? Nálunk Szegeden úgy volt, ha jól emlékszem, hogy dokumentum, krónika, riportnál háromszoros, művészi filmnél ötszörös túlforgatás volt megengedve. Tehát háromszor annyit használhattál el, háromszor annyi percet forgathattál, hogy kijöjjön ez a mutató. Egyébként állítom, hogy a szakma ott kezdett rohamosan veszíteni a szakmaiságából, amikor kitalálták a képmagnót. Tudniillik ott nem volt ilyen, hogy túlforgatás. Nem volt kényszer arra, hogy lényegre törő legyél, hogy a lényeget ragadd meg. Sajnos azt hiszik a kollégák a mai napig, hogy ha fölvesznek egy órát, abban benne marad az a két és fél perc, amire szükség van. Nem igaz! Nincs benne! Öt percben benne van a két és fél, de ötven percben nincs benne. Ezért esett a szakma színvonala többek közt vissza, ezért lettek szószátyárok a műsorok. Mi kénytelenek voltunk, mert nem volt anyagunk, hiába beszéltél akármilyen szépen, ha nem volt mire rámondani, akkor vége volt a dolognak. És az összes technológia. Először volt a fekete-fehér negatív, aminek az előhívása csaknem két órát tartott,  aztán a fordítós film, majd  a színes fordítós film. Ezek fényérzékenysége se volt egetverő. Később az a színes film, amit 10 perc alatt elő lehetett hívni – az  már maga a csoda volt. Akkor már én külpolitikai tudósító voltam a Híradónál, jártam rengeteget Portugáliában, Spanyolországban. Végigcsináltam az ottani forradalmat, a Franco rendszer bukását, és minden este be kellett jelentkeznem. Óriási volt.

 

Még mindig a Krónikánál tartunk.

 

Igen, tehát mindaz, ami most itt terítéken van, a hatvanas években zajlott. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy rettenetes sok műfajban tudtam magamat kipróbálni. Az ötven másodperces tudósítástól a három órás élő adásig minden benne volt. A legkülönbözőbb műfajok, a tárca, a kommentár, a tudósítás, az irodalmi műsor, a  Heisenberg-interjú például. Simonffy Géza – boldog emlékű tudományos főnöke a Rádiónak – gyakran alkalmazott engem. Volt egy tudományos műsora a rádiónak, nagyon szeretett műsor volt. Amikor Heisenberg, ez a hatalmas nagy fizikus Magyarországon járt, én csináltam vele interjút. Még kértem is tőle egy autogramot, mert a lányom akkor volt négy éves, és gondoltam, milyen jó lesz majd, mikor elmegy az iskolába, és fizika órán fognak Heisenbergről tanulni, akkor majd előveszi, hogy nekem itt az aláírása, amit az apám szerzett Heisenbergtől. Szóval minden műfajt csináltam, rengeteg emberrel találkoztam, a tudósoktól kezdve, a művészeken át, az egyszerű emberekig. Próbálgathattam magamat, a kapcsolatteremtést, és főleg azt, hogy mit tudok ezekből kihozni, mi az a közlendő, amit csak az éppen aktuális riportalanyom képes magából kibocsátani. Ugyanis énnekem akkor alakult ki az a meggyőződésem – biztos, hogy nem én találtam föl –, hogy az újságíró első és alapvető tulajdonsága kell, hogy legyen a közlési vágy. Akarjak valamit a világgal tudatni. Természetesen a közlés minőségét meg kell szabni, tehát nem akármit. Ami érdekes, helyesebben, ami előremutató, ami értéket mutat. Ami vidámságra fakaszt, ami könnyeket gerjeszt, ami orientálja az embereket, ami kapaszkodót ad, hogy mit lehet, érdemes csinálni, és mit kell elkerülni. Ez az alapvető dolga egy újságírónak, és ez veszett ki a mai sajtóból. Teljesen!

 

Akkoriban még rang volt a rádiónál dolgozni?

 

Rettenetesen nagy rang volt, igen. Még a televíziónál is nagyobb rang volt, mert a hallgatottsága, a publicitása sokkal nagyobb volt, sokkal több embert ért el, mint a televízió annak idején. Ezt az előnyt arra tudtam kihasználni, hogy a televízióban is próbálgathattam magamat, mi áll nekem jól és mi nem áll nekem jól. Mert az ember ott ült egy kis stúdióban, kamerákkal, mintha igazi televízió lett volna, és közben nézték mondjuk ötezren. Nem ötmillióan, mint később. És ezért volt a Magyar Televízió aztán a hetvenes, nyolcvanas években a világ egyik legjobb televíziója. Ezt ki merem mondani! Mert a munkatársak többsége ezt a lehetőséget meg tudta ragadni, hogy évekig kitalálták maguknak a televíziót, és a televíziónak magukat.

Ezért röhögök én mostanában. Ugye hatszáz televízió van, egyetlenegy szakember nélkül. A szakmát, azt tudni kell. És legyen benned egy közlési vágy és igyekezz valamit mondani. Mi se voltunk mind zsenik, én sem. Meg rossz napja is van az embereknek, meg tényleg különböző tehetségűek vagyunk, majd elválik, kit hova sorolnak be. De még a legkevesebb tehetséggel megáldottban is volt valami, hogy én szeretném ezt elmondani, mert úgy érzem, hogy ez fontos.

 

Milyen volt a pesti élet a hatvanas években?

 

Nagyon jó. Tele volt éjszakai bárral. Kitűnő bárok voltak, kitűnő zenészek. A Szabó-Beamter duó például világszám volt, ahogy a Szabó zongorázott és a Beamter Bubi dobolni tudott. Vagy a „bolond Kovács, a dobos” – hát nem volt dobos a világon még egy olyan, mint ő. És remek bárok voltak. A Duna bár például, a mostani Mariott helyén, Duna szálló volt akkor. Egy régi itt maradt kis szálloda, a rakpart felől kellett fölmenni, egy szűk, hosszú egyenes lépcsőn a bárba, ahol a Szabó-Beamter játszott, hihetetlen színvonalon.

Vagy a Budapest Bár – ott volt a Chappy zenekara. Vagy Holéczi Ákos és zenekara, Tabányi Mihályék. A Kecskeméti utca és a Kálvin tér sarkán,  volt egy lebombázott épület helyén egy üres telek. És ott minden nyáron, májustól szeptemberig szabadtéri éjszakai, mondén mulató volt. Ákos Stefi,  Holéczi felesége, énekelt, a Nikolics ikrek voltak a klarinétosok meg a szaxofonosok – hatalmas színvonalon játszottak. Elfogadható árak voltak, én főiskolás koromban jártam a Pipacs Bárba. Egyetlen bár volt akkor, ott viszont mindenki, a pincértől kezdve mindenki ÁVÓ-s volt. Azért jártam oda, mert 2 forint 70-ért lehetett inni egy féldecit a Pipacs Bárban, Rákosiék alatt. Szóval pezsgő élet volt.

 

A Pipacsban mi volt a produkció?

 

Jó zene volt csak, semmi más, méghozzá amerikai zene, amerikai jazz. Ami hát szigorúan tilos volt a Rákosi korban.

 

Igaz, hogy ott még a vécés néni is alezredes volt?

 

Igen, ez igaz. De hát zenét hallgatni mentünk oda, nem politikai céllal, sem pedig összeesküdni. A zene meg jó volt. Aztán jött az aranykor, a sztriptíz korszak, a hatvanas évek vége felé. Valami rejtélyes okokból hirtelen szabad volt a lányoknak vetkőzni, és ízléses műsorok keletkeztek ebből, gyönyörű lányokkal. Tehát nem ez az ocsmány pornó vacak. Nem mondom, hogy nem volt erotikus. De az erotika meg a pornó között akkora a különbség, hogy azt nem lehet összehasonlítani. És akkor nyolc, tíz, tizenkét helyen legalább, és jó zenével, jó műsorral, egyéb dolgokkal fűszerezve ment a sztriptíz. Ez az újságíróknak külön paradicsom. Akkor két vendéglátó nagyvállalat volt, a Pannónia meg a Hungária. A Pannóniának Barna István volt a sajtófőnöke, amúgy, azt hiszem, a kisfilmes szövetségnek is volt a vezetője volt. Óriási pali volt a Barna Pista. Akkor történt például, hogy meghívtak bennünket, idegenforgalmi újságírókat, egy bemutatóra, ahol bemutatták a sajtónak – mondjuk májusban, a Moulin Rouge-ban, akkor még Budapestnek hívták – a balatoni szórakozóhelyek majdani nyári műsorait. Ez azt jelentette, hogy odahívtak bennünket délután háromra, és este hétig jobbnál jobb nők vetkőztek – sajtótájékoztató keretében. Nem vicc! A siófoki Delta bárban ez lesz, a másik bárban az, akkor Földvár stb. Az összes műsort bemutatták, egy ültő helyünkben. Vagy például az Ofotért, napszemüveg akció. „A napszemüveg öltöztet!” – ez volt a mottó. Bejöttek szép lányok, levetkőztek, és nem maradt rajtuk más, csak egy napszemüveg. Sajtótájékoztató a nyári napszemüveg divatról. Fantasztikus élményei voltak akkor az embernek. Másik eset, amikor a tanácsi elvtársak átvettek egy ilyen vetkőzős műsort. Akkoriban minden szórakozóhelynek a műsorát is engedélyeztetni kellett a tanács illetékes kulturális osztályán. Amelyik kerületben volt a lokál, annak a tanácsnak a kulturális osztályvezetője volt az illetékes. Akkor nyílt meg, ’69 táján a Pezsgő bár, a Márvány utcában, méghozzá december 31-én. Engem jelöltek ki a Krónikánál, hogy helyszíni közvetítést adjak a megnyitóról, én voltam a riporter, élőben. Hát én lelkiismeretes riporter voltam, és elmentem a műsor főpróbájára, két nappal előtte. Persze akkor még semmi nem volt kész, ott fűrészeltek, faragtak, ácsolták a díszletet, hordták a széket, minden. Megjött a tanácsi elvtárs, egy nővel és két férfi beosztottjával, leült oda a kupleráj közepébe, a nagy rumli közepére: „Hát akkor lássuk.” Buss Gyula és Faragó Vera énekelt mindenféle sanzonokat. Elkérte ezek szövegét, átolvasta, majd azt mondta:  köszönöm, mehet! Azok le se próbálták, elmentek. És akkor jött a nagy szám: „Az azték kéz”. És fölhangzott magnóról valami buja zene, belejtett egy gyönyörű hölgy. Átbukdácsolt ott a deszkákon – megálltak a fűrészelő szakik. Tett két-három tétova mozdulatot, próbálta lehúzni magáról először a kesztyűt. De hát leállt, azt mondja, én ilyen körülmények között nem tudom bemutatni a produkciómat. Dermedt csönd. Látszott, hogy a tanácsi elvtársat a fene majd meg eszi, mit lehetne most csinálni? Mert ezért jött ide! Barna Pista odaugrik, és azt mondja:„Kívánják az elvtársak netán látni a végeredményt?” A pasas ilyen tettetett közönnyel gondolkodik: „Jó.” És akkor a nő odaállt eléje, mint egy munkából fáradtan hazatérő szövőnő, levett mindent, és ott állt előtte meztelenül, mint egy katona, mikor pihenjt vezényelnek neki. S akkor – nem fogom elfelejteni – ez az elvtárs nagy közönyt erőltetve az arcára, végignézte, fejétől a lábáig, majd azt mondta: „Mehet!”

Mindeközben pedig a másik oldalon a  Vörös Csepel, és ezzel együtt a nyugati államokban a nagy büdös reálpolitika.  Itt járt egyszer U Thant  ENSZ főőtitkár.  Amikor ő idejött, történt az úgynevezett konszolidáció. Én voltam a riporter U Thantnál, és őt is Csepelre vitték, a szerszámgépgyárba. Megkérdezte, amit meg kellett kérdezni, és nagyon meg volt elégedve a magyar fejlődéssel. És az emberi jogokkal, hiszen a legkompetensebb helyről hallotta, magától a kormánytól, hogy itt milyen jók az emberi jogok. Jöttek sorban a testvérpártok vezetői, Walter Ulbricht, Todor Zsivkov – Tódor, ahogy Kádár elvtárs mondta. Vagy Villi Stopp elvtárs. Nem tudta soha másképp kimondani ezeket a palikat. Rengeteget jártunk fogadásokra, állandóan libamájas szendvicseket zabáltunk. Ott volt az a duma mindig, hogy: „Az elvtárs kinek eszik?” „Elvtárs, te kinek zabálsz, melyik szervtől vagy?” Ez volt a politikai része a munkánknak. Énnekem döbbenetes jó volt az az időszak elvileg. Szóval a Kádár-rendszernek ezek voltak a dolgai, de mondom, nem követeltek meg abszolút szolgaiságot, bár nagyon szerették, ha szolgaiságot mutattál. Az biztos, hogy soha nem azonosultam, nagyon nem szerettem azt a rendszert. De eltűrtem. Talán jobban is eltűrtem, és tovább tűrtem, mint kellett volna. Egészen 1981-ig egyébként, mert attól kezdve aztán már aktívan részt vettem a rendszer eltüntetésében. Visszatekintve, a mai rendszerrel szemben mégis előnyben részesítem. Nem volt emberi, természetellenes volt, bűnös volt, ország romboló volt, gerinctörő volt. De voltak szabályok. És voltak határok, amiket ismertél, és csak tőled függött, hogy ezeket elismered-e vagy feszegeted. Mindig lehetett egy picit kitolni ezeket a határokat, ha volt vér a pucádban.

 

De állandóan visszajött a határ. Egyik nap kitoltad, másik nap jött vissza.

 

Nem. Én most a Panorámáról beszélek, akkor már nem tolták vissza, ’88-89-ben. Meghagyta neked az emberi tisztességnek, az újságírói tisztességének azt a lehetőségét, hogy egy napra áttoltad a határt. Igen, de ahhoz neked újságírónak kellett lenned, tisztességesnek kellett lenned és embernek kellett lenned. Nem pedig egy bértollnoknak. Persze ettől nem lettél gazdag. Mert azért a rendszerváltáskor – amihez egy picit hozzájárultam én is – volt nekem összesen, az ünnepelt sztárriporternek, egy harminhárom négyzetméteres lakásom, meg egy kétéves korában vásárolt Dacia kombim. Ez volt a szerzeményem a kommunizmus idején. De visszatekintve se tudok olyat találni, ami miatt nagyon szégyenkeznem kellene. Két pártkongresszust csináltam végig anélkül, hogy párttag lettem volna. 1968-ban Mészáros Ferenc – meghalt már, párttitkára volt a Politikai Adások Főszerkesztőségének – megszólít, hogy Sanyikám, arra gondoltunk, neked a helyed itt lenne közöttünk. Ilyenkor az ember elmondta a szokásos hülyeséget, hogy: „Nagyon megtisztelsz, Ferikém, köszönöm szépen, én is már sokat gondolkodtam. De mindig arra jöttem rá, hogy nem vagyok elég fejlett, szóval úgy érzem, hogy belül, ideológiailag még nem értem el arra szintre.” Jó, ez elment.  1969-ben megint elmondtam ezt  a baromságot. 1970-ben újra jött, nem volt pofám elmondani még egyszer ugyanazt a szöveget, és akkor aláírtam. Na most azért ezt nem mentségül mondom, csak egyszerű tényrögzítésként, hogy a 824 000 párttagnak a fele körülbelül úgy volt párttag, ahogy Németországban mondjuk az Autóklub tagja valaki. Befizette a tagdíjat, és pont. Nem meggyőződésből, nem karrierből. Így, hogy elvtárs, úgy gondoljuk – hát jó, egye fene, mennyi a tagdíj? 200Ft. Tessék! És ezzel be is volt fejezve a dolog. Ez nem mentegetőzés, ezek tények. A másik 400 ezerben volt egy csomó ilyen szerencsétlen hívő. És nem kis mennyiségű karrierista, ez kétségtelen. De azért ez az en bloc elítélés – hű, párttag volt! Ez nem szerencsés dolog. Lényeg az, hogy ’70 decemberében beléptettek a pártba, alapszervezeti taggyűlésen vettek föl ünnepélyesen. Voltak kérdések, hogy mit keresek én itt? Egyáltalán milyen marxista képzettségem van? Mondtam, nekem vörös diplomám van, és 5-ösöm van marxizmusból. „Mikor szerezted?” „1955-ben.” Azt felejtsd el, elvtárs - mondta nekem Éva, jeles külpolitikus, és javasolta, hogy küldjenek el engem hároméves pártfőiskolára. El is küldtek. Az Ajtósi Dürer sorba, be is írattak esztétika tanfolyamra vagy tagozatra. Kétszer mentem el, abbahagytam, nem is kerestek többet.

Viszont mit tesz Isten – és lehet, hogy azért van a kettő között összefüggés – ’71 februárjában megkerestek: „Nyitunk egy új tudósítói helyet Varsóban, és azt gondoltuk, hogy te legyél a tudósító.” De mondom, én nem tudok lengyelül, csak németül és angolul. Mert közben, ’66-tól ’69-ig, estin elvégeztem az ELTE angol szakát. A Rigó utcában volt esti tagozat, amit direkt ilyen csepűrágóknak, meg tévéseknek csináltak. Esti tagozat, de reggel 8-tól 11-ig volt minden nap előadás, szabályos egyetemi körülmények között. Utána volt vizsga, a második és a harmadik év végén, és  rendesen államvizsgáztunk angol nyelvből és irodalomból.

Mondták, hogy nem baj, ha nem tudok lengyelül. Így aztán kikerültem Varsóba, 1971. április 1-jén.

 

Mint rádiós vagy mint tévés?

 

Rádiós és tévés. A rádió küldött ki, de a tv is igényt tartott, főleg a Híradó, a munkámra. Úgyhogy több száz anyagot küldtem egy évben a Híradónak is. Miután operatőr nem volt, többnyire azt csináltam, hogy megnéztem, hogy az Intervízió hírcseréjében a lengyelek mit adnak. És ha úgy találtam, hogy ez magyar szempontból érdekes, akkor írtam hozzá egy szöveget, és telefonon bediktáltam. Ők pedig itthon rátették az Intervízió hírláncán kapott anyagra. De főleg a Krónikának és a rádiónak dolgoztam nagyon sokat. Pontosan 4 évig, mert 1975. április 1-ig voltam kint. Óriási iskola és nagyon nagy élmény volt. Nagy tervem és célom volt az akkor már igencsak megtépázott lengyel-magyar barátságot egy kicsit föléleszteni.

 

Mitől volt a barátság megtépázva?

 

Két dolgot vélek én. Egyrészt a Gierek nagyon féltékeny volt a Kádárra. Edward Gierek, aki Gomulkát elzavarta annak idején puccsal, Kádár nemzetközi tekintélyére volt féltékeny. Másrészt valahogy nem szívelték egymást. Kádár a négy évem alatt talán háromszor, ha kinn volt Lengyelországban, akkor is a kongresszusokon. De úgy, hogy kijött reggel, odaült az elnökségbe, meghallgatta a beszámolót, s délután fölült a vonatra. „Na, Isten áldja magukat! Én már mehetek” – mondta nekünk, a két tudósítónak, akik ott ültünk, Márkus Gyula MTI-s meg én. Kacsintott és elment. Mondta

Varsóban fél évig laktam szállodában, mert nem volt lakásunk. Végre szereztünk egy szép lakást, ami megfelelő volt, itt-ott át kellett alakítani, akkor megint hetekig vártunk. Egyébként jellemző történet, a lakással: végre megkapjuk, fél év után, de nem tudunk beköltözni. A feleségemmel szállodában laktunk, két gyerekkel, a tízévessel és a háromévessel, mert nagyon lassan haladt a renoválás. S akkor megyek mindennap sürgetni, és csak fekszenek ott, ücsörögnek, söröznek a kőművesek. Mi van? Azt mondják, várjuk a villanyszerelőt. Villanyszerelő – ki az? Végre megjön a villanyszerelő, hát én boldogan elviszem a Trois Tours vagy a Lánchíd konyakos üvegemet, tessék, uram. Ez meg kérdezi, hol lesz a hálószoba, hol lesz a konyha, meg a dolgozószoba? Mi a fenét akar? Nem mindegy neki? És iszogatja a Lánchíd konyakot, és elfogy több mint a fele. S egyszer csak elkezdi: „Hát, uram, borzasztó hely ez itt, ez a rohadt ország. Tudnék én magának mesélni sokat, de ne itt, menjünk le az udvarra.” Az udvaron pedig elmondta, hogy akire vártunk, az helyezte el a mikrofonokat! Tehát hozzám is betették – a szocialista tudósítóhoz. De az igazi történetet, ezt most mesélem el először nyilvánosan – bár már rég el kellett volna mindenkinek mesélni!

Ketten voltunk tudósítók Márkus Gyuszival, aki csodálatos újságíró, a legjobb ember és igazi kolléga. Amikor még nem tudtam lengyelül, gyakran előbb engem hívott föl, ha kapott valami friss hírt, és tudta, hogy nekem 6-kor vonalam van, bediktálta nekem, és aztán adta le az MTI-nek. És ez rendszeres volt, amíg nem tudtam lengyelül. Tényleg nagyon felhőtlen barátság volt közöttünk, és hát volna ma is, csak elszakadtunk egymástól. Az ottani külügy, meg a külföldi tudósítók részlege  – voltunk sokan, hatvanan legalább, a világ összes országából –  rendszeresen szervezett kirándulásokat. Egyszer elvittek bennünket Rzeszów környékére. És mondja az egyik főosztályvezető, hogy tolmácsot ők adnak. „De hát mi tudunk lengyelül!” „De jó lenne, hogyha azért lenne tolmács.” Kiderült, hogy az unokahúgának akart szerezni egy kis mellékest. „Jó, hát persze, jöjjön tolmács.” Gyuszi már ab ovo beszélt, én pedig akkor már tényleg jól tudtam lengyelül, egy év alatt megtanultam, mintha az anyanyelvemen beszéltem volna. Leérünk Rzeszów-ba és vacsorázunk. Ülnek a különböző nemzetek az asztalnál, a franciák, a németek, hollandok, a magyarok a zászlóval. Mi ketten magyarok Gyuszival, meg ez a kislány. Iszogatunk, jót beszélgetünk, kellemes a hangulat. Egyszer csak odafordul hozzám a kislány: „Helga hogy van?” Akkor én már udvaroltam a mai feleségemnek, aki itthon volt Pesten, és rendszeresen leveleztünk egymással. Majdnem leestem a székről, mondom: „Maga honnan tudja, hogy Helga?” „Én szoktam elolvasni a leveleiket.” Tehát a lengyel belügy megfelelő részlege ezt a kislányt foglalkoztatta a magyar levelek elolvasásával. És ő volt a tolmácsunk, ő volt az, akit ajánlottak. Elhoztuk, hadd keressen a kislány valamit. És ahogy iszogattunk, hirtelen ilyen rohama lett, és: „Én szoktam elolvasni a leveleiket.” Akkor már mikroszkóppal nézték, nem kellett kibontani. Mit tudom én, hány tized vagy század milliméter élességgel lehetett ráállítani egy-egy oldalra, és így olvasgatta a „Kedves Helga!” kezdetű leveleket.

 

Ő nyilván amatőr volt, mert egy profi nem dobta volna föl a céget?

 

Persze, nem belügyes volt, külső munkatárs.

 

Mit kellett neki figyelnie? Lefordította lengyelre?

 

Nem is kérdeztem tőle, hogy mit csinált vele. Tudtam, hogy a lakásomban van lehallgató. De nem érdekes. Amikor nagyon pipa voltam, olyankor odamentem hozzájuk: „Most kapcsoljátok be, az anyátok!” – és mondtam nekik lengyelül mindent. Ők nem arra kíváncsiak, hogy én mit szólok a lengyelekről. Ők arra voltak kíváncsiak, hogy amikor magyar vendégek vannak, a kolónia tagjai, és elkezdenek pletykálni, hogy ki kivel mit csinál, hogy csinál. Például zsarolható-e valaki, megcsalja-e a férjét, például egy titkárnő? És adott esetben, ha szükség van a szolgálatára, akkor be lehet hívni és azt mondani: „Hölgyem, vagy megcsinálja ezt, vagy elmondjuk a férjének, hogy mi van.” Ez volt a lényeg. Ott próbáltak beszervezni először a három per valahányasba. Nem tudom, hányba, talán a kettőbe, vagy a három per egybe.

 

Magyarok próbáltak beszervezni? Már kint Varsóban?

 

Igen. 1972 januárjában szóltak a követségről: „Sanyi, jön egy haverom csütörtökön. Segíts már, bevetjük magunkat az éjszakába. Te mégiscsak egy szabadon mozgó ember vagy, jobban ismered mi hol van, mint én, egy diplomata. Elmegyünk, csinálunk egy görbe esetét.” „Jó, találkozzunk este hétkor a Metropol szálló presszójában.” Belépek a Metropolba hétkor, leteszem a kabátomat a ruhatárba, bemegyek. Sötétség, félhomály, s látom, ott ül ez a sajtóattasé és egy ismeretlen. Odamegyek, köszönök. Fölpattan az ismeretlen, és a következőt mondja: „Regős elvtárs, engedd meg, hogy bemutassam neked X százados elvtársat.” – és rámutat a sajtóattaséra. Hú, nekem elkezdett gyöngyözni a hátam, akkor már tudtam, hova kerültem. Ez meg fölugrik, és valamilyen ezredes elvtárs nevet mondott. Teljesen mindegy, úgy is álnév volt. Hú! Leültünk. „Mit iszol?” Dupla vodkát kértem. Amíg nem jött a pincér, ott beszélgettünk, időjárás, nők, míg a kiszolgáló el nem ment. Na, akkor: „Azért jöttem ide, hogy megkérjelek, segíts nekünk.” Közbevágtam, járt az agyam nagyon. „Idefigyelj, egy a probléma. Először is szeretném leszögezni, hogy én nagyon fontosnak tartom a ti szakmátokat. Minden civilizált államnak szüksége van rá. De én azt is tudom, hogy ha valaha vagy valahol szükség van a rátermettségre és a szakértelemre, ez az! Ezért én képtelen vagyok erre. Alkalmatlan vagyok rá. Nem vagyok elég rátermett, mert én egy nyílt szívű ember vagyok, ami a szívemen, a számon. Nem tudok titkot tartani. Úgyhogy amit most itt mondtok, arra is vigyázzatok, el fogom fecsegni.” „Ugyan, ne hülyéskedj, nem olyan nagy dolog ez! Benn vagy itt a magyar kolóniában, tudom az elvtárstól, hogy egyik kedvelt alakja vagy. Ha megtudod, hogy valaki többet költ, mint amennyit keres, akkor szólsz nekünk.” Mondom: „Érts már meg, nem vállalom, nem tudom. Nem az én habitusom. Nem tudom elvállalni.” Erre összehúzza a szemöldökét, és az mondja „Regős elvtárs, ha jól tudom, te jelölve vagy a müncheni olimpia közvetítő stábjába?” „Igen.” „És tudod, hogy az útleveled nálunk van?” „Tudom, persze, hogy tudom.” „És mi lesz, ha nem adunk neked útlevelet?” „Nem megyek Münchenbe.” „Na ne hülyéskedj, aludjunk rá egyet! Majd visszatérünk. Szevasz!” Elbúcsúztunk. Soha többet nem tértek vissza. Elmentem Münchenbe. Egy folyatatása volt még a dolognak! Amikor Varsóból ’75-ben visszajöttem, mindjárt el is váltam. Elköltöztem hazulról, és elég zűrzavaros lakáskörülményeim voltak, szállodában laktam, meg a híd alatt. A Híradónál dolgoztam, mint külpolitikai főmunkatárs. Valami külpol sajtótájékoztatót tartottak a MÚOSZ-ban. Ahogy véget ért, a MÚOSZ egyik vezetője – azt mondja: „Sanyi gyere már, iszunk egy kis konyakot.” Fölvisz a szobájába, és rákezdi: „Hallom, hogy elváltál.” „Igen.” „Van lakásod?” „Nincs.” „Kell lakás?” „Nagyon kellene.” „Pénz is kell? Adunk.” „A MÚOSZ?” „Ugyan! Dehogy a MÚOSZ!” „Ja, mondom, a cég! Te, én már ’72-ben megmondtam, hogy hagyjatok békében.” Ennyi volt az én kétszeri megkísértésem.

Visszatérve Varsóra, a munkát nagyon szerettem, sokat dolgoztam ott. Igyekeztem a megkopott magyar–lengyel barátságot valahogy kifényesíteni.

 

Miért is kopott meg?

 

Azért, mert a Gierek féltékeny volt a Kádárra. Valamint azért is, mert Kádár mint kommunista, nem szívesen látta volna, ha a két nép összefog. A mi bajunk ’56-ban az volt, hogy egyedül voltunk. A cseheké ’68-ban, hogy egyedül voltak. És a Szolidaritás is egyedül volt. A többiek, amikor nem vonultak be, olyankor se támogatták a egymást. Ha előfordult volna, mondjuk ’56-ban, hogy a lengyelek is megmozdulnak, nem tudom, mit tehetett volna a szovjet hadsereg. Ha összefog egy harmincmilliós és egy tízmilliós nép. Egy elég nagy területen. Ettől féltek. Ha egyenként néha-néha valahol lázadtak, azt még lekűzdötték. De rendesen féltek attól, hogy kettős vagy hármas akció legyen. Ezért csinálták azt, amit csináltak. Hogy amikor a Szolidaritás már nagyon ment, ’80 és ’90 között, lengyel turistákat vertek Miskolcon az áruházban, hogy „menj haza rohadt. Ne a mienket egyed, amikor otthon nem dolgozol”. A pártközpont terjesztette itthon, hogy a lengyelek lusták, hogy a lengyelek nem dolgoznak.

 

Ott hogy jött át a hétköznapokon, hogy kopik ez a barátság?

 

Az ötven alatti fiatalságnak már nem mondott semmit a polák, venger dva bratanki, ötven fölött pedig még mindenki könnyekre fakadt.

A tátrai futárok például – még éltek ketten vagy hárman –, akik Lengyelország ’39-es lerohanása után a Pesten megalakult lengyel ellenállási központtal tartották a kapcsolatot egészen ’44-ig. Elég sok dollár és egyéb támogatás érkezett hozzánk az ő részükre. A külföldi támogatások  ide jöttek. És a lengyel tátrai futárok, főleg zakopánei, gurál emberek, jó síelők, jöttek, mindig egyedül, sítalpakon, és vitték ki a dollárt, az utasítást, tartották a kapcsolatot a központtal. Csináltam velük riportot. Csodálatos élmény volt! Az öregekkel nehéz volt, mert azzal kezdték, hogy szidták a szlovákokat, de piszokul. Hogy az mindig életveszély volt, mert ha valamelyik szlovák elkapta, az biztos följelentette őket. De Magyarországon soha nem kellett félni. Nagy történetei voltak a varsói felkelésnek is! 1974-ben volt a harmincadik évfordulója. Összehívtak bennünket a lengyel pártközpontba, a történeti osztályra. És félelmetes dolgokat mondtak el arról, hogy Sztálin miképp játszotta át Lengyelországot. Sztálinék hogy végezték ki a lengyel ellenállókat, kihozatták Moszkvába és agyonlövették őket. Beárulták a németeknek, hogy hol ugranak le ejtőernyőn a lengyel ellenállók. Sztálinnak nem volt érdeke egy erős Lengyelország, hogy Lengyelország nemzeti alapon szerveződjön újjá, az neki nagyon veszélyes lett volna. És ahogy jött az évforduló, csináltam a riportokat. Például a lengyel katonai történeti intézetbe behoztak nekem két olyan tisztet, akiket a magyarok mentettek meg.

Ez volt a munka egyik része, a történelem. A másik a napi események, hogy Gierek mit csinál, az 5 éves terv, stb. A napi élet. Az egyik gdanski halászati szövetkezettel kimentünk 9-es szélben halászni... Vagy a „kuligozás”, ami lengyel nemesi szokás volt. Beültek a városi villájuknál a szánokra, és kimentek 30 km-re falura, és közben ittak, énekeltek. Úgy készült a riport, hogy felültem egy szánkóra, egy csomó jókedvű fiatal lengyel férfi és nő társaságában. Mentünk egy-két órán keresztül, időnként megálltunk, sült kolbászt ettünk, rá vodkát ittunk, jól berúgtunk. Mire leszállt az egész banda, elénekeltük, hogy az a szép, az a szép, mert megtanítottam nekik közben.

 

A korabeli Budapest és a korabeli Varsó között lehet összehasonlítást tenni?

 

A korabeli Budapest akkor messze vezetett. A korabeli Varsó körülbelül akkor tartott ott, mint az ’56-57-es Budapest. Például a vetkőző toll nagy dolog volt. Vagy egyik nagy valuta volt a reklám nejlonzacskó. Ha hazajöttél és a Skála Kópétól vettél ilyet, akkor úriember voltál, és minden nő a tied volt, ha ilyen hülye nejlonzacskókat osztogattál. Ott nem volt semmi. A lengyelek faggattak, hogy van az, hogy nálatok lehet kakaót kapni az üzletben? Nálunk miért nincs kakaó? Nagyon nagy szegénység volt. Ha viszont volt hús, akkor borjúhúst is lehetett kapni. Amit itt Magyarországon akkoriban soha. Budapestre szívesen jártak a lengyelek, és nem csak a csempészésért, hanem a nyugatért. Budapest számukra, hozzájuk képest tényleg akkor nyugat volt. Rengeteg jó barátra tettem szert, például Engelmajer Ákos, aki aztán jelentős szerepet játszott a Szolidaritásban, és nagykövet is volt az Antall-kormány idején. Andrzej Wajdával is nagyon jóba lettem, rengeteg filmje forgatásán ott voltam, csináltam rengeteg riportot vele. Később ez úgy fizetődött ki többek közt, hogy amikor kint voltunk ’81-ben egy riportfilmet készíteni, Gdanskban akkor forgatta ő a Vasembert. Áprilisban forgatták a Vasembernek azt a jelenetét, ami a gdanski hajógyár előtt játszódott anno. És valami miatt nem volt neki elég tévé stábja a filmhez, megkért minket is, más tévéseket is, besegítettünk, így mi is szerepelünk abban a filmben. Wajdának nagy álma volt, hogy Jancsó Miklóssal közösen csináljon filmet. Nagyon tisztelte Jancsót. Aztán rájött, hogy  nem csinálhatnak közösen filmet. Mert Andrzej Wajda megmaradt az, aki volt, lengyel érzelmű és tudatú filmrendező.

 

Könnyen elengedtek a rádiótól a tévéhez?

 

Akkor már volt egy egyezség, hogy rádiós nem mehet többet a tévébe. A televízió ugyanis kifosztotta a rádiót. Kovalik Károly és Megyeri Károly, akikről lehet sok mindent mondani, de hogy a szakmát nem tudták, és nem lett volna ehhez megfelelő orgánumuk, azt nem. Őket is a rádiótól vitték el, és sok mást. Erre Hárs István elvtárs azt mondta, hogy „konyec!” De Matúz Józsefné, a Híradó mindenható főnökasszonya elintézte, anélkül, hogy tudtam volna, és a tévéhez kerültem. Velem nem is beszéltek, közölték, mielőtt hazajöttem, hogy már ne is a rádióhoz menjek vissza, mert a televízióban lettem a Híradónál főmunkatárs. Külpolitikai főmunkatárs. Hát nem volt ellenemre! Nekem is volt ilyen szándékom, hogy jó lenne oda átmenni. 1975. április 1-jén lettem híradós. Május 10-én  Spinola tábornok Lisszabonban ellenforradalmi puccsot hajtott végre – sikertelent. Le akarta állítani a Szegfűk forradalmának a menetét. Matúzné kitalálta, hogy „Regős, ugorj ki!” Aztán ha odaérsz, majd bejelentkezel, hogy mi van. Én ezt az életben nem fogom elfelejteni! Hazajövök Varsóból és rögtön megyek Lisszabonba. Akkor már lehetett már járni Ausztriába, Olaszországba... De Portugália? A Salazar rendszer? Az egy másik bolygó volt. És én elmehettem oda. A televízióban voltak kis belső villongások, féltékenységek. Gyakorlatilag három külpolitikai stáb volt: a Külpolitikai Főszerkesztőség, A Hét és a Híradó. Ezek igyekeztek egymás elől elhappolni a dolgokat, vagy legalábbis párosban röpülni. Nem egyszer fordult elő, hogy én ültem a repülőgépen a huszonötös ülésen, mögöttem Sugár András A Héttől, és ugyanarra az eseményre mentünk. „Csak nem képzeled, hogy átvesszük a Híradótól?! Majd mi kimegyünk és megcsináljuk magunk.” Ebből indíttatva Polgár Dénes már járt kint A Hét főszerkesztőjeként, egy pár hónappal előbb Lisszabonban, hogy a Szegfűk forradalmáról beszámoljon. Engem Török Vidor operatőrrel küldtek ki. Meg volt szervezve, hogy minden este 6-kor híradó vonal, tehát kép és hang, ezt meg kellett tölteni. Az érkezésünk utáni reggelen államosította a bankokat meg a biztosító intézeteket az akkori kormány. Itt a nagy téma! Szerencsére minden második házban akkor is már bank volt – mint ahogy most nálunk is. Bementem a szállodánál egy bankba, ott az igazgató elmondta a dolgokat. Fölvettük szépen, forgattam hozzá egy-két plakátot. 

 

Portugáliában angolul vagy németül beszéltél?

 

Angolul ment természetesen az interjú, némettel nem sokra mentem volna. Utána taxival kimentünk a televízióba. Jó kinn a város szélén volt, a Benfica stadionja mellett, ha jól emlékszem. Pici kis haciendákból állt, amolyan barakokból. Szépen beadtuk, előhívták az anyagot, megvártuk. Ilyenkor a közös nyelvünk annyi volt, hogy stop és start, megvágtuk az anyagot, aztán beültem hatkor a stúdióba, beköszöntem, mondtam, indul a gép. Az operatőr indította a filmet, és kezdtünk adogatni, minden nap. Eredetileg hat napra voltam kiküldve, de szóltak, hogy maradjak kint még tizennégy napig, összesen húsz napot töltsek kinn, mert fontos. Minden nap kellett jelentkezni, ami nem kis dolog. Előbb forgattunk, utána előhívattuk, vágtunk, este adtuk. Attól kezdve három éven keresztül tizennégyszer voltam Portugáliában. Mindig, ha valami esemény volt. Alig volt olyan hónap, hogy ne le lettem volna kinn. Hála a nyolc évig tanult latinnak meg a nyelvérzékemnek, elég könnyen ragadt rám az ország nyelve. Úgyhogy már a negyedik alkalommal csináltam interjúkat portugálul. Német és angol tudásommal Dél-Európa lett az enyém, sokáig. Utána jött  Spanyolország, a Franco rendszer, rengeteget voltunk kint. Később, a Franco diktatúra bukása után spanyolul beszéltem Felipe Gonzales-szel, aki akkor még csak miniszterelnök jelölt volt. Ez nem nagy trükk, mert egy politikusnak a szókincse körülbelül százhatvan kifejezésből áll a világon mindenütt. Ezt nem olyan nehéz megjegyezni, és már lehet beszélgetni. A baj akkor jött, amikor az ember utcai interjúkat csinált, az egyszerű népekkel – a kérdést fel tudtad tenni, de amikor az válaszoltak! Ők többet tudtak portugálul, mint százhatvan kifejezés. De általában kihámoztam belőle, hogy miket mond az illető. Egyszer Spanyolországban meg is lőttek , 1976. május 1-jén egy nagy szakszevezeti rendezvényre invitált a meghívó. Plakátok az utcán, igyekeztünk a Rayo Vallecano stadionba – az egy focicsapat, amelyik hol benne van az NBI-ben, hol kiesik az NBI-ből, most azt hiszem, éppen kiesett. Elindultunk a bérautónkkal a Barcelona sugárútra, térképpel. Éppen néztük, hogy merre van az a stadion, mikor puskaropogás, füst – hú, hát akkor arra van a stadion! Egy mellékutcában letettük az autót, és elindultunk egy húsz-harminc tagú csoport mögött, oldalunkon a mikrofonnal. Hirtelen szétvált a csoport, és előttünk ötven méterre a rohamrendőrök – plexi sisakban, gumibottal, gumilövedékes puskával – nagy visítozás, rohannak visszafelé, mi is utánuk. Lőttek ránk gumilövedékkel. Berohantunk az operatőrrel egy mellékutcába, elszakadtunk. Baromi rohadt érzés a könnygáz, taknya-nyála folyik az embernek, nem lát. Lőttek gumilövedékkel térdmagasságban, s ahogy fölugrottam, elment alattam. Tíz perc múlva előkerült az operatőr vörös szemekkel. De minden megvolt, mert ő nyomta a gombot. A kerteken keresztül mászva eljutottunk az autóig, kimentünk a televízióhoz, előhívták a képet. Éppen fekszünk a televízió udvarán a fűben, nagyon kivoltunk. Jön két hatalmas fehér ember, vörös szemekkel mint mi, a svéd televíziótól. Őket még le is tartóztatták. És elvették a filmjüket.

Este mi megvágtuk a miénket: „Mutassák meg a világnak, mit csinálnak ezek a disznók!” – így a helyi televíziósok, akik velünk voltak, a vágó lány például, aki vágott nekünk, meg a többi kolléga. Akik egyébként nem baloldaliak voltak, csak már nem szerették azt a diktatúrát. Szerettek volna demokratikusabb rendszert. Aznap este bejelentkeztünk onnan. Utána indult a híradó Spanyolországban, így: „Spanyolországban nyugalomban telt el a május elseje.” Ők nem számoltak be erről az egész balhéról, a nagy lövöldözésekről. Nem öltek embert, csak gumibotozás, könnygáz, gumilövedék – igaz térdmagasságban. Hazajöttem, akkor behívott a spanyol sajtóattasé, hogy miért mutatunk olyat, ami nem volt. Mondom, attasé úr, ugye nem képzeli, hogy én csináltam a füstbombát és maguknál próbáltam ki. Nahát azért máskor jobban oda kéne figyelni, mert esetleg ők is majd retorziókkal élnek. De nem lett semmi baj, csak megfenyegetett. Azért adtak utána is vízumot. Rómában pedig Aldo Moro nyomait kutattuk, miután elrabolták. Véletlenül voltam ott, mert Afrikába készültünk, meg akartuk nézni, mi újság Angolában. Nem volt még vízumunk és Rómában vártunk.  És közbe jött ez a Moro-ügy, már olaszul csináltam interjúkat. Úgyhogy három év alatt, ’75-től ’78-ig többet voltam külföldön, mint itthon.

Érdekes szervezet volt a Híradó. Matúzné zseni volt – egy politikailag erősen behatárolt, nagyon meggyőződéses kommunista, de zseniális tévés. Az ő általa elképzelt szocializmusnak volt az elkötelezett híve, és az elképzeléseit tűzön-vízen át mindig keresztül tudta vinni. A munkatársi gárdája a legtarkább volt. Tóth Gyurit, az ifjú Tóth Györgynek a papáját, aki a munkástanács elnöke volt a rádióban, aki mindenhonnan ki volt rúgva, Matúzné magához vette. Már meghalt szegény Gyuri. Murányi Lászlót, akit már akkor se lehetett egy baloldali érzelmű embernek nevezni, Matúzné ugyancsak odavitte. Be tudott mindenkit tagosítani a maga helyére. Felhasználta ezeket az embereket és nem ismert pardont. Egyik nagy élményem volt vele, hogy az egyik nap én voltam a montázsszerkesztő. Februári vagy március eleji nap volt, iszonyú hó zúdult az országra. Két óra alatt bedugult az egész főváros környéke, hatvan centis hó, váratlanul. Én voltam az ügyeletes szerkesztő, és kizavartam két stábot, ameddig tudnak, menjenek, Dabasig jutottak el. Ott elakadtak és hoztak egy nagyon szép tudósítást erről a rendkívüli helyzetről. Ezzel indítottam a híradót. Másnap reggel rettenetesen letolt a Matúzné: „Mit képzelsz, te Regős? Nálunk a meteorológia, amely mindig a végén van! Nekem te ne újítsál itten.” Mondom, Rózsika, de hát ez volt a nap  eseménye! „Nekem ne beszélj vissza! Nálunk az adás a külpollal kezdődik, és a belpollal folytatódik.  Én téged megvettelek, megfizetlek, azt csinálod, amit én mondok.” Ugyanakkor olyan Híradót hozott létre, olyan szervezetet és olyan ütőképes csapatot! Bár ezzel együtt a Híradó volt az a műsor a televízióban, ami miatt nem lehet azt mondani, hogy a világ egyik legjobb televíziója volt. Minden más, az irodalmi műsorai, a riportfilmjei, a dokumentumok – mind világszínvonalú volt. A politikai műsorokban volt néhány, ami kilógott ebből. Visszagondolva a tematikájára, túl sok volt a „patyolat bírálat”, ezek a látszólag „hű, de bátor” anyagok.

 

Mondjuk el, hogy mi a „patyolat bírálat”, mert ma már azt se tudják, hogy mi volt a patyolat?

 

A patyolat egy tisztító, vegytisztító vállalat volt. Amikor nagyon el volt valaki keseredve, egy újságíró, és ki akarta mondani végre a véleményét, akkor nekiment a patyolatnak, hogy drágán dolgozik vagy nem elég vegytisztán. Nevetséges, hiszen ennél sokkal nagyobb problémáink voltak. Meg a tüzéptelepek ellátása, meg a tégla, ezek voltak az ilyen nem híradóba illő témák. A külpolitikában elég nagy volt a szabadság, azzal nem volt baj, ott azért sok minden megengedhettél magadnak, tehát nem kellett okvetlenül hazudni.

Például Luciano Lama volt a CGIL – a legnagyobb olasz szakszervezeti szövetség – főtitkára. Egyszer megismerkedtünk egy repülőúton, és másnap fogadott, és csináltam vele gyorsan egy interjút. Akkor mondta például először el – 1976-ban vagy ’77-ben –, hogy most nem fognak sztrájkolni, mert hadd erősödjön meg az olasz kapitalizmus, az olasz gazdaság. Az a munkásoknak is jó. Hát ezt mondani egy szakszervezeti vezetőnek, aki a tetejébe még kommunista is! És ott csináltam vele interjút – olaszul természetesen, ezen a bizonyos mis-más nyelven, kevert latin olasz, portugál, spanyol nyelven. A tévé felelős szerkesztőjeként majd külpol főmunkatársaként, utazó tudósítójaként, nagyon sok helyen jártam, Angolától kezdve Dél-Jemenig, Etiópiáig, különböző apropókból.

Mígnem kezdett lassan terhes lenni ez az „én téged megvettelek, te azt csinálsz, amit én mondok” című izé. Már az újdonság varázsa megszűnt, az utazásaim már nem voltak annyira érdekesek, már nem tudott a fenekem annyira örülni, amikor rázta a repülő. És 1978 nagypéntekjén szól Matúzné titkárnője, hogy az elnök hivat. Mit akar tőlem Nagy Richárd? Én az elnökkel szökőévben egyszer találkoztam, tudtam, hogy van, de mi a csudát akar? Behívott és a következőt mondja: „Sanyi, beszéltem a Faluvégi Lajossal.” Ő akkor a pénzügyminiszter volt.  „Te ki vagy nevezve berlini tudósítónak. De ebben az ötéves tervben már nem lesz erre pénz, csak a jövő ötéves tervben. Ezért arra kérlek, erre az egy évre, ami hátra van, menj le, vállald el a szegedi stúdiót. Menj le Szegedre, hozd rendbe a stúdiót, mert összeomlott. Két barom volt ott a vezető, és elrontották. Pécs remekül prosperál, de a szegedi nem megy. Csináld meg!”

Mondom, jó, köszönöm szépen, de azért várjál, beszéljek a feleségemmel. „Jó, beszélj, és adjál hamar választ.” Hazamentem, és végiggondoltuk az egészet. Először is azt hiszem, háromezerrel emelkedne a fizetésem, vagy kétezerrel. 1978-ban ez nem volt kevés. Meg ez a függés a Matúznétól, ez megszűnt volna. És akkor már tényleg nagyon untam a röpködést. Elvállaltam. 1978. június 1-jén lekerültem Szegedre. Óriási szerencsémre!

 

Miért tekinted ezt nagy szerencsének?

 

Mert én akkor voltam negyvennégy éves, már kezdtem megállapodott férfivé fejlődni. Akkor már a kis stiklijeimen meg a nagy stiklijeimen túl voltam, mindenben. Az úgynevezett Sturm und Drang korszakomnak vége volt, már kezdtem gondolkodni, hogy mi végett vagyok a világon. És erre a legjobb hely Szeged. A feleségemet elhelyezték a Kincskeresőnél, ahol akkor Deme László professzor volt a főszerkesztő. Baka István és Simai Mihály a két szerkesztő. Baka Pista az egyik legnagyobb költő volt akkor, és Deme, hát, óriási jó fej. És a szomszédban volt a Tiszatáj irodája – ott jött-ment mindenki, aki számított. És én bekerültem ebbe a társaságba. Megismerkedtem Ilia Mihállyal.

 

Ilia Mihály ’78-ban már nem volt a Tiszatájnál.

 

Igaz, 1974-ben rúgták ki, de bejárt a Kincskeresőhöz és a Tiszatájhoz is.. Nélküle nem volt szegedi kulturális élet. Szegeden jöttem rá, hogy mi végett vagyok a világon. Helyesebben, a magyarságtudatom, a nemzethez való tartozásom fontossága Szegeden tudatosodott bennem, ott találtam magamra. De nem ezzel kezdődött az én szegedi történetem, hanem a stúdió megcsinálásával. A városba kerülve semmit nem tudtam arról, hogyan szerveződött meg ez a stúdió, csak azt, hogy ’76-ban hozták létre, én voltam a riportere az eseménynek a híradóban. Szegedről megcsináltam a beszámolót, onnan átrohantunk Pécsre, és este együtt ment a két avatás, az én elővezetésemben. Meg élőben kapcsoltunk. Tehát tudtam, hogy megalakultak, és aztán a szegedi összeomlott. Nemigen kérdeztem, miért. Az elődöm valami nem tudom milyen elvtárs volt, Farkas vagy Róka elvtárs. Nem is találkoztam se előtte, se utána vele. Pesti volt, a pártközpontban volt az agitprop osztályon valami referens. A helyettese, Kispál Antal ugyanez volt a megyei pártbizottságról. Összeszedtek egy pár nagyon megbízható párttagot, és vezető riporternek valami úttörővezető kislányt. A lényeg az, hogy teljesen összeomlott ott a szakma, nem volt egyetlen riporterünk se. A főrendező egy színházi ember volt, színész, akinek szintén nem volt sok köze a televízióhoz. Névrokonom,  Regős István is lent volt három hónapig, aki nyíltan összeverekedett ezzel a főrendezővel a folyosón, pofonok csattantak. Meg ő magáénak tartotta a stúdiót, tehát minden az övé, a kamera, és majd mindent ő csinál. Ebbe érkeztem én bele. Mindenkivel külön-külön beszéltem, és eldöntöttem, hogy kiből lehet valaki, és kitől fogok megválni. De kellett egy-két arc, aki a televíziót reprezentálja. Pécsett megvolt a Gombár János és mások, nagyon jók. Szegeden azonban nem voltak ilyenek. Antal Imre jelentkezett néha, meg Kovalik Karcsi, mindkettő vásárhelyi. De pesten éltek, csak időnként lehívták őket, ha szükség volt riporterre. Mondom, ennek semmi értelme, ettől nem lesz saját arca a szegedi televíziónak! Az volt a szerencsém, hogy Király Zoltán velem együtt került akkor oda. Ő a Bács-Kiskun megyei KISZ bizottságnak volt a kultúrtitkára. Egy nagyon jó svádájú srác, akinek az volt a nagy előnye, hogy bármiről folyamatosan tudott egy órát beszélni. Az ilyen emberre a világ összes televíziójában nagy szükség van! Ha nem indul egy film, vagy műsor, semmi baj, majd ő beszél. És hogy nem mond semmit, az egy kommunista országban különösen nagy előny, mert nem kellett attól félni, miket mond. Tehát Király Zoli, akiből később képviselő lett, megvolt. Levittem Zelényi Zoltánt, aki akkoriban tűnt föl a Riporter kerestetikben. Olajos Csongor átjött a híradó győri tudósítói posztjáról hozzánk riporternek. Így megvolt az a három arc, amelynek tulajdonosai reprezentálták a képernyőn, a néző előtt a szegedi tévét, és nem kezdők voltak. Király Zoli ugyan kezdő volt, de ő született jó svádájú kommunikátor volt.

Lassan kiformáltam a rendezőket, tisztáztuk, kinek mi a dolga, operatőrök is kerültek. Szép sorjában mindenki elvégezte a főiskolát, mindenki felsőfokú végzettségű lett szakmában. Ez volt a szakmai része. Kitűnő műszaki csapatot sikerült találnom. Váraljai Dénes nevű kollegám, akit Pesten ismertem meg, akkor kocsiparancsnok volt,  családostul Szegedre költözött. Egy Ágoston György nevű helyi mérnök volt a műszaki részleg vezetője, fantasztikus agilis, öntörvényű ember. Az első időkben rengeteget huzakodtunk. De soha nem egymás ellen, hanem az ügyért – egyikünk így gondolta, a másikunk amúgy gondolta. Fantasztikus gárdát szedtek össze. Olyan szaktudással és odaadással, szakmai alázattal, ami párját ritkította a televízióban. Ez a részleg rendben volt. A tartalmi része pedig, hogy megteremtettünk egy dél-alföldi televíziót.

 

Hol volt az iroda?

 

Mikor lekerültem, nem volt stúdió, az újszegedi sportcsarnok alagsorában voltunk elhelyezve. A stúdió mennyezete azonos volt az edzőterem padlójával. Úgyhogy két hónapra előre be kellett jelenteni, hogy melyik az a nap, amikor szeretnénk bent dolgozni, mert másképp fölöttünk kosaraztak, és súlyt dobáltak, dübörgött a födém, képtelenség volt ott dolgozni. Beígérték, - már régebben, hogy az úttörőházat a Kálvária téren átadják, de nem történt semmi.

 

Építkezés következett?

 

Igen, a stúdiót mi építettük meg, Ágoston Gyuri meg én. Gyuri a műszaki részét meg a tervezési részét felügyelte, én pedig a Komócsin elvtársnak telefonálgattam minden nap, hogy mi van? És bizony én akkor kihasználtam az alkalmakat.  Sípos elvtárs volt annak idején a DÉLÉP vezérigazgatója, amely generál kivitelezője volt az egésznek. És amikor nem jöttek a kőművesek egy napon, rögtön telefonáltam a Komócsin elvtársnak, ő meg utána a Sípos elvtársnak, előrángatták valahonnan a dolgozókat, és már jöttek is. 1984-re lett kész a stúdió, akkor az ország legkorszerűbb tévéstúdiója, és az első olyan épület, amely stúdió céljára épült, de még be kellett szerelni a műszaki berendezéseket.  Átköltöztünk, sikerült kiverekednem az akkori legkorszerűbb színes közvetítőkocsit. Két évet úgy húztunk le, hogy nem volt stúdiónk, mindig kimentünk valahova a felvételeket elkészíteni. Kimentünk Sóstóra vagy átmentünk a Wenckheim kastélyba, ott vettünk föl dolgokat. A Gyulai Várszínházzal kooperáltunk nagyokat. Kocsink volt, kitelepültünk, s ott csináltuk meg a fölvételt, mintha stúdió lett volna. Rengeteget jártunk az ásotthalmi erdőbe, onnan ment nem egy Dél-Alföldi Krónika. Trükköztünk, ahogy tudtunk. Csináltuk az aktuális ügyeket, és elkezdtük lassan a dokumentumfilmeket is, és kisebb művészeti dolgokat, ami a végén odáig ment, hogy gyönyörű kisoperákat csináltunk a szegedi opera művészeivel. Tényleg magas színvonalú munka folyt ott. Kezdetben egy pár pesti rendezőt hívtam meg, hogy egyrészt legyen műsor, másrészt a gyerekeket betanítsák. Később már az se kellett. Mindent magunk tudtunk csinálni. 1979-től kezdve kialakítottunk egy nagyon élénk kapcsolatot az Újvidéki Televízióval – kilencven kilométerre voltunk egymástól, az újvidéki magyar szerkesztőséggel nagyon jó kapcsolatot teremtettünk. De öt  közös produkcióban mindig volt egy szerb is. És a televíziónk híre elterjedt az országban. Elterjedt, hogy  van egy magyar televízió. Amire nagyon büszke voltam. Visszajelzést kaptam mindenfelől, hogy ez egy magyar televízió. Csináltunk dokumentumfilmet a póhalmi bárókról például. Ez valahol egy Békés megyei kis falunak az előtelepülése, ahol 1943-ban szövetkezet alakult. Azokban az években Horthyék létrehoztak egy földhitelintézetet és lehetett kapni hitelt, hogy béreljenek földeket a zsellérek. Kinyomoztunk egyet, ahol a Wenckheim bárótól béreltek. Úgy is hívták, hogy a „póhalmi bárók”, mert a Wenckheimtől béreltek, nem tudom hány holdat, és szépen közösen művelték, szép eredményeket értek el. És amikor 1947-ben kuláknak nyilvánították őket, akkor egy csomó ember fölakasztotta magát. Régi summás meg zsellér. Ezt csináltuk meg például egy nagyon szép dokumentumfilmben. De csináltunk dokumentumfilmet Éber Sándor festőművészről.  Az Éber család bajai, az öccse Éber Alán néven ciszterci szerzetes és hittanárom  volt a gimnáziumban. Gyönyörű, polgári család volt. Bartók Béla a házukban zongorázott a két világháború között. Rengeteg filmet csináltunk! Hadd említsem meg a „Fotó Liebmann” címűt, amelyet a legendás szegedi fotóriporterről, Liebmann Béláról forgattunk. Liebmann lángoló szavakkal dicsérte Karády Katalint, 1982-ben még nem volt szabad nálunk Karády Katalint dicsérni. Elmondta, hogyan mentette meg őt Karády,  milyen nagyszerű asszony volt, és hogy mennyire nem volt fasiszta. A dokumentum műfaján belül is a legváltozatosabb témákat dolgoztuk föl. Közben mind jobban összefogtunk a Gyulai Várszínházzal. 1981-ben átjött hozzánk, Sík Ferenc és Havasi István, a várszínház rendezője és igazgatója. Elő akarták adni a Psalmus Hungaricust, de nem a színpadon, hanem a tavon és a parton, a vár alatt. Nem volt elég lámpájuk meg hangosításuk. Tőlünk akartak kölcsön kérni, mint szomszédos kulturális intézménytől, ami számomra nem volt problémamentes. Eszközöket nem adhattam kölcsön, de együttműködésekről jogom volt dönteni. Kitaláltuk, hogy milyen alapon működjünk együtt. Odaadják nekünk a színpadot, és azt rendezünk, azt állítunk rá, amit akarunk. De mi legyen az? Király Zoli mondta, hogy Lezsák Sándor 1976-ban vagy 1978-ban arról beszélt neki, hogy kellene egy lírafesztivált csinálni, és egy előadásban bemutatni a magyar líra legjavát, függetlenül attól, hogy az alkotó éppen hol él, Erdélyben vagy Fokföldön. Nagyszerű, csináljuk meg! Ilia Miskát megkértem, hogy állítson össze egy anyagot, egyelőre csak az elszakított területekről. Az első műsor 1981. augusztus 4-én volt a Gyulai Várszínházban, akkor ott csak Erdély, Felvidék, Kárpátalja, és a Délvidék költőiből, egy háromórás összeállítás. Átmentem Pécsre. Ott éppen Illyés Gyulának volt bemutatója, kértem hogy ő mondja a bevezetőt, de valami miatt nem vállalta, maga helyett Görömbei Andrást ajánlotta. Görömbei kitűnő bevezetőt mondott. Csodálatos háromórás est volt. Zsúfolt nézőtér, a SZOT üdülőkben a jegyet úgy vitték, mint a cukrot, és ott ült három órán keresztül mindenki és hallgatta a verseket. Nagyon szép versek voltak, jó művészekkel. Fölvettük, megmontíroztuk ötvennyolc percre. De mikor adjuk le? És éppen akkor esedékes  egy műsorszervezői értekezlet, ahol Székelyné  műsorigazgató mondta, hogy ekkor és ekkor van neki ötven perce, kinek van erre műsora? Én kiabáltam! Lényeg az, hogy megvolt a műsoridő: 1981. december 6-án 21:40-től 22:30-ig lemegy egy csodálatos költészeti összeállítás az elszakított területek óriási magyar lírájából. De ezután jött a baj, mert a következő évben már hivatalosan is felvettük a Lírafesztivált, ezért előzetesen láttamoztatni kellett az anyagot. Fölküldtük a minisztériumba, Csapody Miklósnak, aki azt mondta, hogy mehet. Nem telt bele pár nap, csörög a K-telefon az asztalomon: „Regős elvtárs?” „Igen, tessék parancsolni.”

„Agárdi Péter vagyok.” „Tessék parancsolni, Agárdi elvtárs.” Nem ismertem, de tudtam, hogy van egy Agárdi, de hogy mit csinál, nem tudtam. „Regős elvtárs, Aczél elvtárs nevében telefonálok.” „Tessék, mi a probléma?”„Mit csinálnak maguk ott lenn?” „Mire tetszik gondolni?” „Lírafesztivál!  Tűrhetetlen, amit maguk itt összeállítottak. Semmiféle előre mutató érzés, csupa nihil meg reménytelenség, a jövőbe vetett hitnek nyoma sincs benne.” És szépen lediktálta, hogy kiket a műsorból kihúzni. Az első, aki röpült, Márai Sándor a Halotti beszéddel. A második pedig Székely János: Vesztesek. Székely János csodálatos marosvásárhelyi költő volt, akit itthon inkább drámaíróként ismertek. A lényeg az, hogy ekkor bevásároltam. Csapodyt kirúgták, ekkor tették át az Országos Széchényi Könyvtárba,  engem pedig attól kezdve figyelt meg a III/III.

 

Tehát a színházi bemutató megvolt, a filmmel mi lett?

 

Nem ment le. Fölvettük, miután nyilvános előadás volt, montíroztuk, de Nagy Richárd TV elnök azt mondta, hogy addig nem mehet le, amíg ő meg nem nézi. Soha nem volt ideje rá. A mai napig nem volt ideje megnézni.

 

Agárdi Péterhez  hogy került az anyag?

 

Nem tudom. Nem tudom, ki küldte át. Mi nem, az biztos. Ez azért szép, mert mostanában együtt ülünk a rádió kuratóriumában, úgy srégen szemben most már harmadik éve, és nagyon kedves hozzám: „Sanyikám, így meg úgy.” A következő évben már óvatosabbak lettünk. A harmadik évben azonban Ilia Miska azt mondta, hogy nem vállalja, és nagyon határozottan elutasított bennünket. Én akkor nagyon meg is voltam sértve, és nem értettem. Most jöttem rá, vagy öt éve, úgy 2000 táján, hogy Ilia Mihály meg akarta menteni a Lírafesztivált. Ő tudta, nem mondta a mai napig, de tudta, ha ő marad továbbra is a főszerkesztő, akkor letiltják. Ezért inkább visszalépett. Szakolczai Lajos jött utána, és hagyták, hogy ő megszerkessze. És csináltuk még tíz évig. 1992-ben, amikor már főkonzul voltam, Sík Feriék megcsinálták, és akkor is még kinyomtatták, hogy főszerkesztő Regős Sándor. Nagyon büszke vagyok azokra a plakátokra. Közben ugyanis beleástam magam a határon túli irodalomba, olvasója lettem és propagátora. A második Lírafesztivált 1982-ben nem ilyen gettósító módon csináltuk, hanem a magyar irodalom egészéből válogattunk. Volt hazai, határon túli, diaszpóra. Határ Győzőtől kezdve Aczél Tamásig... A lényeg a színvonal volt. Úgyhogy összehoztunk Szegeden egy nagyon jó kis televíziót. Amihez az is hozzájárult, hogy én nagyon megköveteltem a fegyelmet. Ami járt, azt mindenki megkapta, de többet nem. És fegyelmet követeltem. Ami a Magyar Televízióban akkoriban már nem volt annyira szokás. De miután  eltelt tíz év, akkor azt mondtam, most már inkább visszamennék Pestre. Tehát engem nem rúgtak ki, de belefáradtam a dolgokba. 1988. június 1-jén, pontosan 10 évvel a székfoglalóm után visszakerültem Budapestre, méghozzá a külpolitikai rovat főszerkesztő-helyettesének és a Panoráma műsorvezetőjének.

 

Még egy kicsit maradjunk Szegeden, mert nagyjából ez az az idő, ez az a tíz év, amikor úgy becézték Csongrád megyét, hogy Pol Pot megye.

 

Hogyne, az egy kemény időszak! Viszont úgy érzem, hogy nekem ilyen szempontból egy kis szerencsém volt. Amikor lekerültem Szegedre, én voltam „a Regős elvtárs a Televízióból”. De ez a Komócsin elvtársnál is így volt. Tehát ő velem nem úgy bánt, mint a főszerkesztőkkel a Délmagyarországnál meg a Csongrád Megyei Hírlapnál, Simon Istvánnal, Nagy Istvánnal. Velük lehetett, de velem nem bánt soha így. Tehát nem volt olyan, hogy na, jöjjön be, akarok valamit mondani magának, meg ilyenek. Komócsin Mihály azért tudta, hogy én a televízióban szoktam szerepelni, nem is akárhogy és akárhányszor. Ez engem védőpajzzsal vett körül viszonylag a megyében. Én megtehettem, hogy csak nagyon ritkán  jártam be a pártbizottságra.

 

Hol volt az MSZMP alapszervezet?

 

Saját alapszervezetünk volt. Király Zoli is volt párttitkár, meg Kispál Antal is, én is párttag voltam, de hát  ilyen autóklub szinten.

Voltunk, azt hiszem, tizenketten. És akkor egyszer azt mondtam, gyerekek, miután minden hónapban kell egyszer taggyűlést tartani és a jegyzőkönyvet fölküldeni a városi pártbizottságra, ne lopjuk egymás idejét. Mindig megírjuk, hogy mi volt a taggyűlés témája, hányan voltunk, mire szavaztunk – és beküldjük. Üljünk le, megírjuk tíz perc alatt, hogy a téma ez, a hozzászólás annyi. Nahát ebből akkora balhé lett, mert valaki följelentett. Úgyhogy ez nem volt nagyon sikeres entrée-m a szegedi munkásmozgalomnál.  Lényeg az, hogy  a mi pártalapszervezetünk együttműködése a városi pártbizottsággal nem volt valami rózsás.  Olyannyira nem, hogy 1988 januárjában vizsgálatot indítottak, hogy miért nincs pártmunka a Szegedi Stúdióban. Akkor a megyei szakszervezeti elnök és még valaki, vizsgálgattak ott két hétig, vallatták a párttagokat. Végül 1988 áprilisában meghozták a verdiktet. Az első pontban az volt, hogy azért nincs pártélet, mert a Regős nem teszi lehetővé, vagy nem ad erre lehetőséget, vagy nem forszírozza.

 

Még mindig Szegeden vagyunk. 1981 májusában ismerkedtél meg Lezsák Sándorral.  Milyen alkalommal?

 

Kiskunmajsán rendeztek egy kiállítást Páll Antal korondi fazekas részére, gyűjteményes kiállítás volt és vásár. Kozma Hubáék csinálták, és meghívtak engem. Én már velük akkor elég jó kapcsolatban voltam az úgynevezett  Majsai Köztársasággal. Ezek a fiatal pedagógusok a Hazafias Népfront olvasó klubját hozták létre, ahol én több ízben tartottam fórumot. A lengyel helyzetről beszéltem, meg egy csomó hasonló dologról, de hát természetesen úgy, ahogy ilyen helyen beszélni kell. Bár én mindig úgy beszéltem, ahogy beszélni kell, engem nem érdekelt, hogy milyen a hallgatóság, ki mit akart hallani. Emlékszem, egyszer Kecskemétre is meghívtak a repülős egységhez, és elég nagy felháborodást okoztam az előadásommal, mert nagyon fellazító voltam állítólag. Elmondtam a Szolidaritásról az igazságot, Wiszinski bíborosról, a lengyel egyház helyzetéről és szerepéről beszéltem, és ezt nem igen szerették hallani a repülősök annak idején. A majsai olvasókörben viszont igen. Úgyhogy ismerős voltam én már Majsán, és meghívtak, hogy Páll Antal kiállítására menjünk át a feleségemmel. Ott volt Csoóri Sándor, Lezsák Sándor – Lezsákkal akkor találkoztam először – Buda Ferenc, a szokásos társaság Majsa és Lakitelek környékén.

 

Mint szegedi stúdióvezetőt hívtak meg?

 

Igen, és természetesen vittem egy operatőrt, stábot is. Le is ment az anyag. Van egy nagy történetem is ezzel kapcsolatosan. Páll Anti akkor a kis Antival – aki akkor azt hiszem, hat vagy hétéves volt – jött át, egy Dacia kombival. Korondtól elhajtottak Debrecenig, ott ismerősöknél megszálltak. Bementek este a lakásba, ahol szólt a magyar televízió. Azt vették észre, hogy a kis Anti dermedten áll a tévé előtt, és fülel, fülel. Egyszer csak odarohan az apjához: „Édesapám, ezt vegyük meg, ez magyarul beszél!” Akkor nem volt még Duna televízió – ez 1981-ben történt – Székelyföldön csak román televíziót lehetett fogni. Utána Kozma Hubáéknál vacsoráztunk. A konyhában ültünk és Lezsák szólt, hogy ő hallotta, hogy én szoktam politikai előadásokat tartani, vállalnék-e a lakiteleki kultúrházban is? „Igen.” Emlékszem, Lezsák nagyon szúrós szemekkel tudta az embert így vizsgálni. Ő akkor még nagyon óvatos volt, hogy kiket válogat a körébe, legalábbis a barátai és a munkatársai közé mint ellenzéki. Szúrósan, sokáig nézett és kérdezett, és akkor úgy láttam, hogy megfeleltem ennek a vizsgának. És ettől kezdve voltunk mi kapcsolatban. Sokat jártunk oda Helgával, először a pedagógusi lakásba, később a tanyájára. Néha illegális körülmények között is. Ilyenkor nem mentünk egészen odáig autóval, és próbáltuk ott a főutakat elkerülni. Lezsák ugye rendőri megfigyelés alatt volt. Vittem egy-két adatot vagy valamit, és nem szerettem volna, hogyha lebukunk. Én nem voltam nagy ellenálló, de az volt a dolgom – miután benne voltam a nomenklatúrában, nem is akármilyen pozícióban –, hogy amit megtudtam, azt tovább kellett adni. Ezt én becsülettel próbáltam teljesíteni. Viszonylag rendszeres kapcsolatunk volt. Gyakorlatilag így kerülhettem én aztán Lakitelekre. 1985. október 22-én Antológia címmel rendezett Lezsák Sanyi egy estet a lakiteleki  kultúrházban. Tizenkettő vagy tizennégy költő – Ratkó Józseftől Szécsi Margiton át, Csoóri Sándorig most nem tudom mind fölsorolni – ült a színpadon. Élt egy képzőművész házaspár Lakiteleken, akik versek nyomán rézkarcokat csináltak. A rendezvény abból állt, hogy kint az előcsarnokban volt egy kiállítás ezekből a rézkarcokból, és bent a teremben pedig a színpadon ült tízegynéhány magyar költő, és kötetből, megjelent kötetből olvasott föl néhány verset. Nem lényegtelen, hogy ebben az időben zajlott Budapesten a Helsinki Konferencia kulturális utókonferenciája. Nagy fölhajtás volt! Ezzel együtt egy harmadik eseményt is tartottak  Eörsi István lakásán. Susan Sontagh-gal az élen itt volt a liberális világ krémje, meg a magyar úgy nevezett demokratikus ellenzék. Ezzel nem is volt semmi baj, ezzel a kettővel. Ez elment. De valami miatt az Antológiából, amit Lezsák Sanyi a népi irányzat égisze alatt rendezett – ebből iszonyú nagy baj lett. A Romány Pál, az MSZMP Bács-Kiskun megyei első titkára vérfürdőt rendezett a megyében ezután. Akkor rúgták ki Kozma Hubát a kiskunmajsai helytörténeti múzeumból. Miután én megkaptam a meghívót, rendesen beterveztük, hogy a Dél-Alföldi Krónikába csinálunk egy kis tudósítást erről a kiállításról. Odament Gellérfi László riporter  és egy operatőr. Ettől függetlenül mi ott voltunk Helgával, a feleségemmel mint vendégek. A kollégák dolgoztak, fölvettek körülbelül tizenkét percnyi anyagot. Ez, ha jól emlékszem, csütörtöki napon volt. Hazamentem, kimentünk a tanyára, és vasárnap este jöttem vissza. Az Oskola utcai lakásom előtt hófehér, sápadt arccal, már egy órája várt rám Gellérfi Laci: „Sanyi, elvitték a muszterkazettát!” Tehát a vágatlan kazettát Kispál Antal fölvitte Pestre, mert a Kornidesz Mihály – ő volt a televízió elnöke – fölrendelte. Mondtam, Lacikám, menj nyugodtan haza. Neked semmi bajod nem lehet, én küldtelek téged, te megcsináltad a dolgodat, ettől kezdve a felelősség az enyém. Én hétfőn bementem a stúdióba, a Kispál jelentette, hogy fölment, ez-az, amaz. És akkor a következő történt. 10 óra tájban csörög a K telefon és Kornidesz Mihály szólal meg.

 

Mondjuk már el, mi az a K telefon, mert az ifjúság már nem tudja!

 

Két párhuzamos telefonhálózat működött az országban. Volt a rendes nyilvános hálózat, a vonalas telefonhálózat, amire egy-egy új előfizetőnek, ha akart telefont rendelni és előfizetni, tíz évet kellett várni. És volt egy ezzel teljesen egyenrangú, az országot lefedő hálózat, amelyet csak a legjobb elvtársak kaphattak meg. Négyjegyű száma volt. Vezetőknek járt. Kiindult a pártközpontból, tehát Kádár elvtárstól. Neki nem tudom, hány K telefonja volt. Aztán volt később KK telefon is, ami még titkosabb, még különlegesebb telefon volt. A minisztériumok, a főszerkesztők és országos hatáskörű szervek, megyei pártbizottságok kapták, rendes hálózat, telefonkönyvvel a K telefont. Bárkit föl tudtál hívni. Tehát én fölhívhattam bármikor Szombathelyen a szombathelyi helyi lap főszerkesztőjét, ha épp volt valami beszélni valóm. A K telefonkönyvet benn kellett tartani szigorúan a páncélszekrényben, és nem volt szabad kint hagyni. Rá volt írva, hogy ha lejár, akkor el kell égetni. Úgy kezelték, mint a TÜK anyagot.

 

TÜK?

 

Titkos ügykezelés. Na, visszatérve a kiindulóponthoz, a lényeg az, hogy fölhívott Kornidesz a K telefonon, mondjuk 10 órakor, hogy hát „Regős elvtárs, baj van, mert ez nem olyan rendezvény, amiről érdemes lett volna beszámolni. De ha már fölvették, abban maradtunk az elvtársakkal, hogy a képek maradhatnak. Csináljanak egy tudósítást a Dél-Alföldi Krónikában erről 1 perc 20 másodpercben, de az eredeti hang, amit ott fölvettek, nem mehet, tehát az interjúk és ezek. Hanem saját kommentárral, semleges  tudósítói szöveget rakjanak alája.” Nem telt bele még egy óra, telefonált Kornidesz, hogy visszavonja az előbbit, még a képek sem mehetnek. Visszaküldi a kazettát, azzal, hogy semmisítsem meg. És visszaküldte. A kazettát természetesen eltettem. Beta – fél colos – kazetta volt, ami csak profi gépeken volt lejátszható. Sokáig bújtattam, mígnem aztán szerét nem tudtam ejteni, hogy jó barátommal, a közvetítő kocsi parancsnokával Váraljai Dénessel  átírjuk a betát.  Dénessel végre sikerült egy olyan alkalmat teremteni, hogy este bementünk ketten a kocsiba, bekapcsoltuk a profi berendezéseket, és átjátszottuk VHS kazettára a legteljesebb titokban. Azt odaadtam Lezsáknak utána. Na most az egyik jelentés arról szól, hogy én nem töröltem le a beta kazettát. Az AG-22-es fedőszámú SZT tiszt főhadnagyunk szorgalmasan jelentett, hogy még mindig valahol megvan a kazetta és nincs letörölve, de azt nem tudta, hogy közben átmásoltuk. Ezt így megúsztam. Egyébként a Történeti Hivataltól megkaptam jelentéseit, és azóta természetesen a nevét is tudom, mert nem csak ezt az egy jelentést küldte, hiszen hat évig „éberkedett” velem kapcsolatban. Ez volt az előzmény, és aztán így kerültem Lakitelekre, a sátorba.  Eredetileg, ahogy én a Sándortól tudom, úgy indult, hogy volt kilenc alapító atya. Abban maradtak, hogy mindenki öt barátját hívja meg erre a sátorra. És hogy aztán miképp lettünk száznyolcvanan, azt nem tudom. Lényeg az, hogy egyik vasárnap csörgött a telefon. Lezsák soha engem föl nem szokott hívni, mindig csak úgy találkoztunk, vagy levelet írt, vagy pedig mi jártunk hozzá. Fölhívott, hogy itt van egy nyilvános fülkében Szegeden, de nem akar följönni, csak szeretné megkérdezni, hajlandó lennék-e eljönni 1987. szeptember 27-én a sátorba. Mondtam, hogy természetesen. Feleségem még rátett egy lapáttal, ő mondta ki a végső érvet: „Sanyi, valahova tartoznunk kell!”. És ez nagyon szép érv volt tőle. Mivel nem tartozunk mi abba a rendszerbe bele, bár benne voltunk, én ott az élmezőnyben, de hát lelkileg nem. És miután úgyis már hat éve tettünk ezt-azt, amazt ezen a nemzeti oldalon, hogy valami történjék abban a borzasztó posványban, amiről azt hittük, hogy nem lehet rosszabb. De azóta már rájöttünk, hogy sokkal rosszabb is lehet. Így aztán azon az alapon, hogy valahova tartoznunk kell,  elmentünk. A saját kocsimmal mentem, a feleségemmel és Grezsa Ferenc tanár úrral. Az idősebb Grezsa Ferenccel, az irodalomtörténésszel, a Kincskereső akkori főszerkesztőjével mentünk hármasban Lakitelekre. Ott Király Zolival találkoztam, aki nagyon meg volt lepve, hogy én itt vagyok. Ő nem tudott semmit erről. Zoli akkor már valóban, mint igen agilis országgyűlési képviselő, került oda bele a kalapba.

 

Felszólaltál a lakiteleki sátorban?

 

Nem szólaltam föl. Egynapos volt, és 150 Ft volt a részvételi díj. Mert arra nagyon vigyáztunk, hogy nehogy már azt is mondhassák, hogy valakik fizetik a mi pörköltünket. Ott főzték – Helgát azért hívta meg Sándor, hogy legyen, aki segítsen Gabinak, a feleségének, mert ők szolgálták föl a pörköltet, Helga és Gabi. Persze azért ott ültek ők is a sátorban. Meg ott volt Bubik István és Kubik Anna. Emlékszem, ott álltam a bejáratnál, és támasztottam végig állva a sátorrudat. Száznyolcvanan voltunk. Tudnék arról sokat beszélni, hogy mi volt, de most nem ez a témánk. Utána jöttek a fórumok a Jurta színházban. Januárban elmentünk, de akkor Király Zoli állt a kapuban, és mondta, hogy ne menjünk mégse be, mert nagy baj lesz belőle. Vele közölték, hogy nagy baja lesz, hogyha bemegy. Ez 1988 januárjában volt, az első fórum a Jurta színházban. Akkor mi elmentünk oda, de nem mentünk be. A feleségem bement és jegyzetelt. Viszont már februártól kezdve a továbbiakban elmentünk. Nem érdekelt utána már, hogy mit mond a párt, és mit nem mond a párt.

 

Emlékszel, volt egy pasas, aki folyamatosan járt körbe és sávosan fényképezte a résztvevőket?

 

Nem emlékszem, de nem is érdekelt.

 

A nevét is kisütöttem valahonnan, Kiss E. Csabának hívták. Vajon azok a fényképek megvannak-e valahol?

 

Biztos. Lehet, hogy még egyszer elő is veszi valaki, ha majd aktuális lesz. Szóval ott voltam, például nagy élmény volt Duray Miklós, aki akkor fölszólalt. Én Durayt ismertem a Csoóri-előszavas könyve alapján, amely után Hajdú János írta azt a bizonyos förmedvény cikket az Élet és Irodalomba. Duray nekem egy misztikus nagy alak volt, és akkor ott láttam személyesen, és találkoztam vele. Ezek nagy élmények voltak akkor, csináltuk a dolgunkat. Akkor még Szegeden voltam, a ’88-as év első felében, június 1-ig. Szaladgáltam föl. Június 1-jével kerültem vissza Pestre.

 

Akkor már kiléptél az MSZMP-ből?

 

Nem volt szabad. Az ellenzékből  megkértek, hogy maradjak bent, hogy az információ ne duguljon be. Közben volt a pártvizsgálat, ’88 januártól. És áprilisban megállapították – egyebek között –, hogy Regős Sándor nem teszi lehetővé a pártéletet. Ez áprilisban történt, aztán június 1-jével otthagytam a szegedi stúdiót.

 

Végül is házon belül helyezkedtél el?

 

Visszakértem magamat Budapestre, s akkor kerültem a Panorámához, illetve a külpolitikai főszerkesztőségbe főszerkesztő-helyettesnek, Chrudinák Alajos mellé. Nagy időszak jött. Lehet, hogy nagy szavaknak hangzik, de ha semmi mást nem tettem volna, minthogy azt a két évet végigcsinálom, már akkor se éltem hiába. Szakmailag, erkölcsileg, tartalmilag olyan időszak volt, amilyet ritkán élhet át az ember. Először is Chrudinák irdatlan nagy követelményeket támasztott. Szakmai követelményeket, hogy tudj  riportot csinálni, tudj magyarul beszélni, tudj idegen nyelveket, tudj fogalmazni, hogy legyen meg a képnek és a hangnak az egysége. És ott legyél mindenhol, ahol történik valami! Erkölcsileg pedig, hogy minden erőnkkel támogatni a progressziót, jelentkezzék bárhol, vagy legyen elnyomva bárhol. Nekem viszonylag szerencsém volt, mert nem hagytam abba a lengyel szakértősködést, és Lengyelországban akkor kezdődött már a Szolidaritás legalizálása. Gyakorlatilag a szemünk láttára került uralkodó, hatalmi helyzetbe a Szolidaritás. Énnekem a régi kapcsolataim révén óriási lehetőségeim voltak. Bármikor kimentem, minden ajtó nyitva állt előttem, a legfontosabb fórumokon. Nem csak a Szolidaritásnál, hanem a másik oldalon is. Például a Rakowski interjúknak, aki újságíróból előbb miniszterelnök, majd a Lengyel Egyesül Munkáspárt főtitkára lett,  amiket akkor csinálhattam, nagy volt a visszhangja egész Magyarországon és Lengyelországban. És ezt becsülettel tudtam csinálni. Sugár András kinyomozta, hol lakik Dubček, és elmentünk riportot készíteni a Dubčekkel, három kocsival, konspiratív módon. Egyikkel ment Sugár, s vitt egy kazettát. A másikkal ment az operatőr, akinél nem volt kazetta, és a harmadikkal ment a gyártásvezető, akinek meg nem volt semmije. Csak a biztonsági tartalék. Bementek és fölvették azt az egy órányi beszélgetést, és körülbelül ilyen módon jöttek – másik határátkelőkön – visszafelé, hogy nehogy megtalálják. Hazaértünk, megvágták és leadtuk. Irgalmatlan nagy hatása volt! A pártközpontban tajtékzottak itt nálunk, hogy hogy mertünk ilyet csinálni, mert a csehszlovák elvtársak nagyon meg vannak sértve.

 

Ki volt akkor az elnök a TV-ben?

 

Úgy emlékszem, Bereczky Gyula, de nem vagyok biztos benne. Ugyanis akkor már ez a hierarchia csak papíron létezett. Nagyon kevés módja volt az elnöknek arra, hogy beleszóljon, pláne egy ilyen kemény társaság dolgaiba, mint amilyen a Panoráma volt. Nem is az elnökünk szólalt meg, hanem Berecz János, de már ő is csak azt mondta, hogy ejnye-bejnye. Szóval már ő se mert teljes mellszélességgel odavágni, teljes erővel szétvágni közöttünk.  És 1990-ben, az ottani rendszerváltás után csináltunk vele egy interjút, ahol elmondta, hogy a PB-n külön napirendi pont volt a Panoráma műsora Dubčekkel. Az volt a téma, hogyan lehetne a hatását valahogy ellensúlyozni? Azt a kazettát ugyanis feketén árulták a Felvidéken. Fölvették VHS-re, feketén árulták, és mindenki hallgatta stikában otthon, a lakásban. 1968 óta először szólalt meg Dubček. Mindenki elfelejtette már Csehszlovákiában, hogy van Dubček. Nagy hatást váltott ki Sugár Andris interjúja Mihály román királlyal Svájcban. De az igazi nagy, huzamos feladatunk a nyilvánosság megteremtése volt Tőkés László számára. Az kemény volt. 1988-ban kezdtük, ha jól emlékszem, egész ’89-ig ment, több mint másfél évig, a legkülönbözőbb trükkökkel. Három-négy stábot küldtünk át, de nem magyarokat, hanem például osztrákokat, akik Bécsből mentek, nyolc milliméteres kisfilmes kamerával és egy diktafonnal, így valaki mindig visszajutott.

Rengeteg utómunka volt még vele, mert a szinkronitás az fontos, tehát ahogy a szád jár, úgy szóljon a hangod is. Ezt pedig csak úgy lehet szinkronba hozni, hogy van egy központi vezérlő, ami mind a kamerát, mind a magnót – mert külön volt a film meg a magnószalag – együtt vezérli, impulzust ad neki. Na de a nyolc milliméteres kamera és a diktafon között semmiféle impulzus nem létezhetett. Ezért aztán harminc másodpercenként vagy a szája lett gyorsabb, vagy a hangja lett gyorsabb. Úgyhogy egy-egy négyperces Tőkés-interjút – amelyet egyébként igen gyér világítási körülmények között vettek föl ott a parókián, mert nem szabadott lámpát vagy egyebet használni – bizony egész nap montíroztuk. Harminc-negyven kockánként el kellett vágni, és össze kellett passzítani a képet meg a hangot. Egyszer például én vágtam egy négyperces anyagot hat órán keresztül, hogy amikor adásba kerül, akkor úgy mozogjon a szája, ahogy beszélt, a hangja.

 

Ez hogy sikerült? Hiszen a televízió 1988-ban még erősen pártvezérelt volt? Felsőbb egyetértés nélkül hogy mehetett?

 

Egyetértés nélkül ment. Chrudinák egyénisége olyan erős volt, és a párt talajvesztése olyan fokúvá vált, hogy ez a kettő együtt lehetővé tette, hogy ezt csinálhassuk. Persze mindig megkaptuk a letolást utána, de olyan nem volt, hogy előtte be kellett volna mutatni, mit akarunk adni. A pártközpont sajtó osztályától Lakatos Ernő volt  a letoló, Alival beszélt. Viszont Ernővel nekem is van egy  történetem. 1944 októberében lelőttek egy amerikai Liberátort Kiskunmajsa térségében. Az ejtőernyővel kiugró pilótákat elbújtatták a majsaiak. Pár nap múlva bejöttek az oroszok, az amerikaiakat átadták a szövetségeseiknek, az oroszoknak. Majsán sokáig menyasszonyi ruhát varrtak az ejtőernyőselyemből. A repülősökből élt még néhány a nyolcvanas években. 1988. januárjában a helyi plébános kapott egy levelet az egyik pilótától, hogy befizettek a feleségükkel egy társasutazásra Európába. Magyarországra is eljönnek, és szeretné megmutatni az asszonynak azt a falut vagy várost, amely őket megmentette. A plébános átadta Kozma Hubának a Helytörténeti Múzeum egykori vezetőjének az ügyet. Huba fölírt a külügyminisztériumba, ahol teljes mértékben támogatták. Igen, fontos, nyugodtan csinálják. Karikás Péter külügyminisztériumi tisztviselő írta a válaszlevelet. Huba szólt nekünk, a Dél-Alföldi Krónikának. Gondoltam, ebből nem lehet baj, kitűnő anyag ez, tényleg gyönyörű! Beterveztük, megkaptuk a programot, megnéztük, melyik lesz az a programpont, amit aztán le fogunk adni a helyi régiónak szóló hírműsorunkban. A stáb kilenckor elindult a helyszínre. Nem telt bele tíz perc, csörög a telefon, és a tévé akkori alelnöke, Gerencsér Feri telefonál: „Sanyi, ti akartok forgatni az amerikai pilótákkal?” „Igen, most mentek el.” „Azonnal visszahívni őket, szó nem lehet róla.” Kérdezem miért nem lehet? „A pártközpont letiltotta.” „A párt? És ki?” „Bereczky Gyula.” „A Gyuszi? És miért?” „Azt mondta, hogy nem lehet.” Na, kösz szépen, letettem. Egyébként Feri is kollégám volt, már a Rádió  ipari rovatánál, aztán a tévé ipari rovatánál volt. A papája is a munkásmozgalom régi harcosa, öreg szerkesztő volt, azt hiszem, a rövidhullámú osztályon. Fölhívtam Bereczkyt a pártközpontban, akkor még ott volt, később lett belőle tévéelnök. „Gyalám – együtt voltunk az Esti Krónikánál kollégák – Gyalám, mi a probléma?” „Sanyi, nem mehet ez, nem szabad fölvenni.” Mondom, miért nem szabad fölvenni? „Megvannak az okai.” „Mondd már meg nekem!” „Hát ebben a szituációban!” „Milyenben?” „Kérlek szépen, ezek az emberek annak idején nem helyeselték az antifasiszta koalíciót.” „Neked személyesen mondták ezt, Gyalám?” – kérdeztem tőle. „Nem. Megvannak erre az eszközeink, de ez nem vicc. Úgyhogy ezt vedd parancsnak. Szervusz” – és letette. Úgyhogy erre nem volt mit tenni, vissza kellett trombitálnom a stábot. Riport nem készült, vissza kellett hívni őket. Utána két hét múlva a szokásos hathetenkénti főszerkesztői eligazítás a pártközpontban. Ezek ott elmondták, ez jó volt, az nem volt jó. Főleg a vidéki lapokról volt szó, de ott volt még a Lúdas Matyi, egyéb hetilapok, és hát mi, a két vidéki televízió. Békés Sándor, a pécsi stúdió vezetője meg én. Lakatos Ernő fölhívja a figyelmet, hogy mennyire kell vigyázni azért mindenre, és meg kell mindent gondolni az embernek kétszer, amíg valamit dönt. Mert például itt milyen veszély volt. Ha ők nem ilyen éberek, akkor most amerikai pilótákkal készül riport valahol, mert véletlenül megtudták, hogy a szegedi stúdió amerikai pilótákat kerget a Dél-alföldön. Rettenetesen letoltak ezért. Én próbáltam ellent mondani, de letorkolltak. Nem értettem akkor se, miért volt ez probléma. Ez volt egy ilyen afférom a pártközponttal.

 

Tőkés László ügyben utólag se toltak le?

 

Nem. Azt nem merték már megcsinálni. A Németh Miklós-kormány idején, nyolcvannyolc vége felé ezrével disszidáltak az erdélyi magyarok rajtunk keresztül. Külön kupékat tartott fönn számukra a kormányunk, így átmehettek Magyarországon. Ha erdélyi, akkor már másképp volt kezelve az ügy a pártközpontban is. Voltunk mindenhol, ahol valami történt. Benda Laci csodálatos koreai riportjai például. Észak-Koreából olyan színvonalú és vitriolos riportfilmet hozott, hogy párját ritkította.

 

Milyen ügyek voltak még? Kárpátalja felé akkor még nem lehetett nyitni?

 

Várjunk csak, voltam egyszer Beregszászon, amikor Illyés szobrát avatták, nyolcvannyolc végén vagy nyolcvankilenc elején.  Óriási élmény volt. Átmentünk Záhonynál–Csapnál kocsival, és mentünk Beregszász felé, keresztül a rettenetesen szegény, de mégis tündöklően szép magyar falvakon. Látszott a szegénység, de tisztaság volt, a házak ki voltak meszelve. Nagyon nagy benyomást tett rám, hogy ezek a magyar emberek, akik ott éheznek, azért erre adnak. Ez nagy benyomást tett rám. Találkoztunk az ottani értelmiséggel, Fodó Sándorral például. Nagyon nagy élményem volt, és az az emelkedett ünnepség! Épp akkor dőlt el az a vita, hogy nem Beregovónak írják, hanem Beregszásznak, mert ilyen, hogy Beregovo, nincs, de Beregszász van. Kaptak rá engedélyt is, legalábbis féllegálisat és már a Beregszász nevet használták. Maga az ünnepség a Himnusszal, a piros-fehér-zölddel – nagyon szép volt.

Azonban az igazi nagy durranás 1989. december 23.:  a Ceaucescu-ügy. Akkor a feleségem az Ó utcában dolgozott, ő volt az MDF irodavezetője, ott a barakkokban. Volt ott egy Báthori István nevű portás, aki Erdélyből települt már régebben át. Állandóan hallgatta a román rádiót. December 22-én összeültünk a Panorámánál délelőtt egy év végi koccintásra. Vége az évnek, visszatekintettünk egy pohár pezsgővel a kezünkben, mit csináltunk, mi volt a jó, mit lehetett volna jobban csinálni. Eközben megcsendül a telefon – ez déltájban volt – és azt mondja a feleségem: „Te Sanyi, azt mondja ez a Báthori úr, aki hallgatja a rádiót, hogy valami baj, balhé van Bukarestben. Kifütyülték Ceaucescut. És Ceaucescu meg elmenekült.” Erre lerohantam Vajda Györgyhöz, aki akkor elnökhelyettese volt a televíziónak. Akkor éppen nem volt adás, mert akkoriban reggel volt adás 11-ig, majd déli szünet, és valamikor 15 órakor folytatódott a televízió adása. Elmondtam neki, hogy mi van, és kértem, hogy azonnal intézkedjék, fűtsék fel az adót, kapcsoljunk rá a bukaresti televízióra, és kezdjük el adni. Mi, akik itt vagyunk a Panorámánál, természetesen beülünk, és az egészet csináljuk, miután nekünk elég nagy helyismeretünk van, és vagyunk egy páran riporterek, akiknek élő adásban gyakorlatuk van. „Hát ezt nem lehet, erre most nincs mód, ez bonyolult lenne stb.” Visszamentünk, hát ha nem, nem. Legnagyobb döbbenetünkre kettőkor megindul az adás, és megjelenik Aczél Endre a képernyőn: átkerült a Panorámától a híradó főszerkesztőjéhez az egész, és ők csinálták ezt a tudósítást. Jól-rosszul, ezt most hadd ne minősítsem, de Aczélnak mindenesetre nem volt élő riporteri  gyakorlata, az kétségtelen – azért ezt el kell hogy mondjam. Ő kommentátor volt, közíró, és azért az nem ugyanaz. Ott kell ülni, és off-tube, tehát a bejövő képet nézve csinálni a dolgokat. Ez az a tévés módszer, amikor nem tudsz a helyszínen lenni. Például, amikor volt a tokiói olimpia, nem tudtunk kimenni Tokióba, mert nem volt pénzünk. Másrészt meg minek is, hiszen akkor még nem voltak műholdak, csak egy, a Telstar, naponta 15 percre. Tehát úgyse lehetett volna onnan élőben adni. Ezért elmentünk Berlinbe, az egész Intervízió. Valahonnan bejátszották a tokiói képeket, és mi néztük a képeket – a nézővel együtt láttuk először – de nekünk már kellett kommentálni a képek alapján. Ha szerencséd van, a füleden van valamiféle guide, eligazító hang, és akkor tudsz rá valamit mondani. Ha nincs, akkor csak egyszerűen hasra ütve mondod a dolgokat. Gyakorlatilag ez is ilyen volt, mert Aczél kapta a képet, hangot Bukarestből, románul, és ott kellett neki azonnal reagálni rá. Ő ugyan nem tud románul, de ült ott valaki, azt hiszem, Váry Attila. Így aztán mi lemaradtunk.

 

A Tőkésről adott akkori riportok, nem tájékoztatás volt, hanem nacionalizmus?

 

Igen, mert Tőkés kapcsán a magyar kisebbség helyzete is mindig szóba került.

 

Tőkés egész Romániának lázadt, nem csak a magyaroknak. Onnan indult el Ceaucescu bukása, Temesvárról, nem Bukarestből.

 

Ez igaz. De azért valahol nem tudták olyan örömmel üdvözölni ezt az egész mozgalmat itthon, bizonyos konzervatív kommunista körökben, hogy ezt ne tették volna szóvá. Bennünket nacionalistáknak kiáltottak akkor ki, és így is könyveltek el a sajtóban. Azt tudtuk tenni ezek után, hogy rögtön beosztotta a stábot Chrudinák, és nekivágtunk Erdélynek. Én maradtam itthon főszerkesztőnek, Ali pedig megindult, hogy megkeresi a Tőkést, ha törik, ha szakad, hiszen ő Tőkéssel személyesen még soha nem találkozott, de másfél éve adta az anyagait. Megtalálta őt a menyői gyülekezetnél, ott találkoztak. Én először életemben Erdélybe 1989. december 28-án jutottam át, amikor az MDF szervezett egy segélyszállítmányt az erdélyi magyaroknak, nem csak Temesvárra, hanem Marosvásárhelyre, be a Székelyföldig: 164 teherautóval indultunk el 27-én éjfélkor, azaz 28-án 0 órakor. Mi, a Panoráma stábja elöl. Bementünk Marosvásárhelyig, onnan még egy pár teherautó ment tovább Csíkszeredába, és kapcsolt részeire, Csíkba, és adtuk le ezt a 164 teherautónyi élelmiszert, gyógyszert, ruhaneműt, játékot. Volt ott egy élményem! Marosvásárhelyen Lezsák mondott beszédet, és az a költő, aki az írószövetség egyik főnöke volt, egy nagyon progresszív román. Én végig dolgoztam, volt a hallgatóságban egy nagyon kellemes nő, egy négy-öt éves forma kisfiúval. Kérdeztem őt is, mi van? „Igen, őnekik be van adva már a kivándorlásuk Magyarországra, de most lehet, hogy visszavonják ezt, de nem biztos. Mert a kutya ugyan megdöglött, de a lánc még megmaradt. És láncra mindig tud akadni egy kutya. Mert amíg a kórházban egy huszonéves ápolónő azt mondja két magyar öregasszonynak, akik magyarul beszélnek: »Ha így beszélnék, mint maguk, kitépném a nyelvemet!« – addig itt nem lesz rend.” Ezt december 29-én mondta egy harmincöt év körüli magyar nő Marosvásárhelyt.

 

Ebben az időben összefolytak a szerepek, az ember időnként újságíró volt, tudósító vagy néha  beavatkozó?

 

Én igyekeztem újságíró maradni. Drukkoltam természetesen a haladás ügyének, a nemzeti haladás ügyének, a nemzetiségi haladás ügyének, és mindezt igyekeztem elősegíteni. De én politikus soha nem akartam lenni. Párszor megkértek, nem vállaltam, mert én nagyon szeretem ezt a csodálatos szakmát. A szakma ma már nem szeret engem, ezt a szakmát már én se szeretem, ami most van.

A Panoráma után átmentem a Híradóhoz. 1990 januárjában jöttem el a Panorámától, amikor a Pálffy G. István lett a híradó főszerkesztője. Ő kérte, hogy helyettesnek menjek oda. És akkor jött a választás 1990 áprilisában, amit becsülettel végigcsináltunk, tényleg közszolgálati módon. De már kezdték persze, hogy elfogult a híradó.

Aztán jött a taxis blokád. Na, az azt kísérő sajtókampány már akkor bemutatta, hogy mi vár minden olyan sajtóvonulatra, amely el akar távolodni a fősodortól, és valóban sajtó akar maradni. Tisztességes, informáló sajtó. Két és fél nap volt a taxis blokád, amit mi végigcsináltunk, óránként vagy félóránként volt híradó. Németh Miklós Attila és Moldoványi Ákos volt a műsorvezető. Csodálatos újságíróként ültek ott, és fölényes szakmai tudással vezették a műsort. A riportereink dolgoztak, mindenki, aki csak tudott, ott volt a fedélzeten. És mi beszámoltunk a blokádosokról is, beszámoltunk azokról is, akik nem tudtak elmenni a kórházba, mindent adtunk. Vége volt az ügynek, és elkezdődött a szokásos kampány – a Nyilvánosság Klub, a MÚOSZ közgyűlése – sorban ítéltek el bennünket, napokon belül, hogy manipuláltuk a tudósításokat. Hankiss Elemér, a tévé akkori elnöke megbízta Schlett Istvánt, Kéry Lászlót, Stumpf Istvánt és még egy hasonló negyedik politológust, odaadta nekik a két és fél nap anyagát, hogy ezt bírálják el.

Ők csináltak egy jelentést, amiben a következő volt a fő megállapítás – a számokban nem vagyok már biztos, de az arány az stimmel –,  hogy ezekben a napokban lement mondjuk 114 pro-lázadó, tehát pro-blokád anyag, és 89 pro-kormány, tehát a másik oldal. Ez volt a véres valóság. Ezzel együtt mi el lettünk intézve és szét lettünk lőve, hogy mi manipuláltunk, és a kormány televíziója voltunk. Függetlenül a tényektől. A sajtószabadság bizonyos köröknek ugyanis azt jelenti, hogy az a sajtószabadság, hogy ők megmondják, mit  szabad leadni. Ezt azóta is többször tapasztaltuk, ez így van, a mai napig. Akkor fel kellett volna erre figyelni, nagyon! Azután mindez úgy elült, elítéltek, de azért maradtunk. De szétesett a Híradó, lett a Híradó és az Egyenleg, ez többszörösen nagyobb pénzkerettel dolgozott, mint ami a mi keretünk volt. Bánó András volt az Egyenleg főszerkesztője, Pálffy Pista a régi Híradóé. Számomra akkor kezdődött el az a dilemmám, amelyik abból a meggyőződésemből fakad, hogy egy igazi újságíró nem kormánypárti vagy ellenzéki, hanem világnézet-párti. Kezdett nekem nagyon hiányozni egy pártok fölötti újság. Nyugaton is már régen, húsz évvel korábban megbuktak a pártlapok. Ellenben kell konzervatív lap, kell liberális irányzatú lap, és akkor lehet egy kiegyensúlyozott sajtót megteremteni. Így értem a világnézetpárti sajtót.

 

Akkor jött egy lehetőség, fölkértek, hogy vállalnék-e diplomatai posztot. Jeszenszky Géza hívott föl a Külügyminisztériumtól. Gondolkoztam rajta és elvállaltam.

Stuttgartban akkor még nem volt főkonzulátus. Viszont a baden-württembergi magyar kapcsolatok nagyon fontosak voltak, és még annak idején Antall József és Baden-Württemberg akkori miniszterelnöke Lothar Späth megállapodtak ’90-ben, hogy létrehozzák. Adtak ott egy gyönyörű szép épületet, ahová a földszintre már beköltözött a Magyar Kulturális Intézet, Kalász Márton igazgatása alatt. Az lett volna a mi házunk is, de aztán nem ment előre semmi, mert nem volt főkonzul. Míg végül 1992. április 1-jén kimentem, és elkezdődött a munka. Sokáig laktunk szállodában a feleségemmel. Elkezdtük intézni, hogy beinduljon az építkezés. Ideiglenes helyen voltunk félévig, pár szobából álló kis irodánk volt. Abszolút alkalmatlan volt erre a munkára, de rettenetes sok dolgunk volt, mert a török vendégmunkások mindig rajtunk keresztül mentek haza, és akkor még kellett a törököknek vízum Magyarországra. Többszázezer vízumot kellett kiadnunk egy ilyen kis konyha nagyságú helyiségben. Úgyhogy két-háromszáz méteres sorok álltak már éjjel, hogy reggel bejuthassanak hozzánk. A baden-württembergi sajtó szép dolgokat is kreált, hogy íme, milyen állapotok vannak. Viszont nagyon jól gyűlt a pénz, mert másfél millió márkát gyűjtöttünk össze 3 hónap alatt az országnak, a harminc márkás vízumdíjakból. A másik pedig, hogy irgalmatlan sok gazdasági kapcsolatot közvetítettünk, egyre nagyobb volt az érdeklődés Magyarország iránt. A harmadik meg a testvérvárosi kapcsolatok. Baden-Württembergben élt akkor a 240 ezer kitelepített sváb közül 179 ezer. Még élt! Még az eredetiek. Budaörsről, s voltak ott baranyaiak és mindenhonnan, Békés, Méhkerék, meg Elek, természetesen. És volt ez a bizonyos kárpótlás, a svábok kaphattak részleges kárpótlást, egy jelképes összeget, ami nekik nagyon jól esett. Miután kint mind megalapozta már az egzisztenciáját, nekik nem kellett az a pár 10 000 Ft, hanem a gesztus kellett. A hazájuk – mert annak tekintették, változatlanul a hazájuknak tekintették Magyarországot – most tőlük bocsánatot kért. Ez nagyon szép tettekben nyilvánult meg. Rengeteget segítettek visszafelé aztán, a falujukat rendbe hozni, a templomot, a kultúrházat... Ez szép időszak volt, kreatív tudtam lenni. Nagyon sokat számított az újságírói múltam. Én más stílusban tudtam diplomatáskodni, mint a karrierdiplomaták.

 

Mennyiben volt más a stílusod?

 

A szóválogatásban, az érveléseimben. Igyekeztem kicsit oldani mindig a legnehezebb témákat is, akármiről tárgyaltunk, vagy ha ünnepi beszédeket mondtam. De az egyik legnagyobb kitüntetés az életemben ez a kis emlék, egy szép ón tál, szép díszítéssel, és alatta tizenkét főkonzul neve. Ez volt a diplomáciai testület. Én másfél évig voltam a diplomáciai testület doyenje, én voltam kvázi a diplomáciai testület vezetője, a képviselője, és ezt a munkát igyekeztem becsülettel ellátni.

Amikor eljöttem onnan, akkor ezek az amerikai főkonzul lakására összejöttek és meghívtak bennünket a feleségemmel egy búcsúvacsorára. Elmondták, hogy ez nem szokás, soha nem búcsúztattak el a kollégát, de most úgy érezték, ezt meg kell tenni, mert a 1½ év alatt az én működésemmel, az érvrendszeremmel, a lényemmel olyan tekintélyre tettem szert, és olyan tekintélyre jutattam a főkonzuli testületet, hogy úgy érzik, ezt valahogy honorálni kell. Ezért szeretnék átnyújtani ezt a tányért köszönetük jeléül.

Erre büszke vagyok, mert ezek olyan emberek voltak, akik tényleg csak aszerint ítéltek meg, hogy mit csináltam, nem a pártállásom szerint..

 

Egy szálat elejtettünk – ’88-ban szóltak, hogy még ne lépjél ki a pártból.

 

Aztán ’89-ben kiléptem. Bejelentettem Pesten, a pártbizottságon, hogy nem kívánok maradni, és visszaküldtem a tagkönyvemet.

Én 1994. augusztus 1-jén töltöttem be a 60. életévemet. Még aznap kaptuk a Horn-kormánytól kint a konzulátusi titkos, rejtjelezett táviratot, hogy engem visszahívtak. Máma betöltöttem, tehát nyugdíjba mehetek. De miután alig két éve voltam kint, és szokás szerint legalább három évet szoktak hagyni mindenkinek, így egész következő év márciusáig kint lehettem, de már csak ilyen búcsúzó főkonzulként. És mikor hazajöttem, nyugdíjba küldtek. De mondtam, hogy álljon meg a menet, én nem a Külügyminisztérium alkalmazottja vagyok, hanem a televízióé. „Ja, igaz, igaz.” Egy hét múlva a televízióból is megkaptam, hogy azonnal mehetek nyugdíjba, nem tartanak már többet rám igényt. Elküldtek egy levelet nyolc példányban, hogy nincs tartozásom és a viszontlátásra. Ez úgy megmaradt bennem, majdnem négy évtizeden át szolgáltam a televíziót, jól vagy rosszul, mindegy. Én nem így búcsúztattam volna el a kollégát. De Sugár Andrist is, mint a kutyát, eldobták. Vagy Chrudinák Alajos, akit elküldtek Ammanba tudósítónak, mert még nem volt hatvanéves, kinn volt négy évig, és nem adták le egyetlen anyagát se. Ezek hátborzongató dolgok, pláne úgy, hogy az embernek irgalmatlan mennyiségű külföldi tapasztalata van. Legalább hívott volna be az elnök, és fogott volna kezet velem. Itt maradtam minden nélkül, hirtelen, egy kis nyugdíjjal. Minden kapcsolatom megszűnt, mert sokáig nem voltam itthon. De ez nem panasz, ez csak tényközlés, és az országra jellemző.

 

Ki volt akkor az elnök, amikor nyugdíjaztak?

 

Horváth Ádám. Hosszú ideig volt a barátom és kollégám. De nem engem sértettek ezzel meg, hanem önmagukat. 1995. március 27-én jöttem haza, és attól kezdve soha többet nem mentem be. Helyesebben később az Aranyfüstbe egy-egy riportot csináltam, és egyszer A Hétben a Wolfgand Schlüssel kancellárral.

 

1995 tavaszára a régi politikai, baráti kapcsolati szálak is megszűntek? Próbáltál kapcsolatot fölvenni Lezsák Sándorral vagy valakivel?

 

Természetesen. Hiszen azért ne felejtsük el, hogy nem egyedi eset az enyém. A nemzeti oldalon levő újságírók százai jártak így. Az újságírók vagy bármilyen fontos posztot betöltött, és a kormányváltás nyomán utcára került emberek után senki nem nyúlt. Én meg nem nagyon próbálkoztam, nem kezdtem el koldulni. Mire megjöttem, az MDF Szabó Ivánékkal volt elfoglalva, úgyhogy kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint hogy mi van velem. Meg kicsit boldog is voltam, hogy kimaradtam ebből. Gyakorlatilag az MDNP – Magyar Demokrata Nemzeti Párt – szakadás óta érzem így.

 

Te még akkor MDF-tag voltál?

 

Mai napig is az vagyok. Helyesebben nem léptem ki belőle. Hogy az MDF kilépett belőlem, nem egyszer, azt már inkább lehet mondani.

 

Miért nem sikerült semmiféle média eredményt elérni? Mi lehet az oka?

 

Egyrészt az anyagi eszközök hiánya. Sem az MDF, sem a Fidesz nem tudott egy olyan tőketermelő hátteret létrehozni kormányzása idején, ami ezeken a dolgokon átsegítené az irányzatot, a pártot, a mozgalmat.  Ez példátlan a világpolitikában, hogy egy 43 százalékkal négy évig uralkodó párt odáig jusson, hogy nemhogy vagyont nem szerez, de elveszti még a székházát is, az ingyen kapott székházát.

Nem tudom, mi ennek az oka. A borzalmas gazdálkodás, a hozzá nem értés, a közéletben való mozgás teljes hiánya, a tapasztalat teljes hiánya? Egy vidéki MSZMP titkárnak nagyobb politikai éleslátása és gyakorlati érzéke volt, mint akárhány miniszternek az MDF kormányban. És a legnagyobb baj ez a III/III-as  ügy. Hogy ennek nem jártunk a végére 1990-ben.

 

Miért nem?

 

Feltételezéseim vannak. Nem akarok személyekre utalni, pláne személyeket említeni. Kétségtelen, hogy a mi oldalunkon rengetegen fönnakadtak volna. És? Akadjanak fönn. A dolog természetéből fakad. Hát a másik oldalon nemigen kellett besúgni! Ott is akadtak azért egy páran, messze nem annyian, mint nálunk. Nem akarok neveket mondani, de szerkesztő barátunk a Tiszatájtól, ugye? Ki hitte volna? Ki volt az, aki úgy döntött, és miért döntött úgy, hogy ne bolygassuk ezeket az ügyeket? Ki volt felelős ezért? Azzal hogy ’90-ben elmaradt, már csak rosszul sülhetett el. Bármikor elő lehet venni egy sajtcédulát, és azt mondani, hogy ez az ember besúgó volt. Most már nem tudod kibogozni. Sokszor gondolkodtam azon, én most egy nagyon bátor gyerek vagyok-e vagy nagyon szerencsés? Karácsonykor mindig elmentem éjféli misére és nem buktam le! Nemet mondtam, amikor felszólítottak, hogy álljak be én is. Nem értem, miért úsztam ezt így meg, ezért nem merek pálcát törni mindenki fölött, aki igent mondott.

 

Mondtad, hogy vannak érdekes történeteid...

 

Igen, ezeket is le kéne jegyezni. Egyszer voltam utazáson Czinege Lajos honvédelmi miniszterrel: Damaszkusz, Etiópia, Dél-Jemen. És akkor föl kellett venni egyenruhát. Tiszti sapka volt rajtam, de honvéd egyenruhában voltam. Hárman voltunk a sajtóból: Kanyó András a Népszabadságtól, Neumann Laci operatőr a televíziótól és én. Mi voltunk a sajtóküldöttség. Mikor mentek az ünnepi ebédek, mi ketten honvéd egyenruhában, a macskaasztalnál ültünk. Kanyó pedig őrnagyi rangban – ő őrnagyi ruhát hordott – ott ült fenn a nagyok között. Czinege elvtárs ragaszkodott hozzá, hogy öltözzünk be. Van kép róla, óriási volt! Mikor röpültünk valahonnan valahova, feltűnt neki, hogy hosszú a hajam. „De levágatnám a haját!” Mondom, nem lehet, én civil vagyok, miniszter elvtárs. Nem megy! Egyszer Korom Mihály igazságügy-miniszterrel  is nagyon jóba lettem, mert egy sajtókonferencián egy új törvényről kiadtak egy sajtóanyagot, amit ott ismertettek, és bementem a Krónikához megfogalmazni ezt másfél percben. Rájöttem, hogy kihagytak egy „nem”-et, amitől pont az ellenkezőjét jelentette, mint amit akart a törvény. És akkor fölhívtam telefonon a sajtóst. „Ó, köszönjük szépen!” Gyorsan visszavonták, újra kiadták. Másnap fölhívott otthon Korom: „Regős elvtárs, hallom, mi történt. Nagyon nagy blamától mentett meg bennünket. Nagyon köszönöm. Ha bármikor egy pohár konyakra szomjazik, nálam mindig kaphat.” Egyszer be is mentem hozzá tényleg. Éppen akkor jött haza Svédországból, és mesélte, hogy azon folyt a vita a kormányülésen, igazságügyi körökben, hogy ezeket a live-show-kat betiltsák-e vagy nem. Akkor ment az, hogy a svédeknél nyilvánosan közösültek a bárokban, a műsorokban, az ejakuláció után meghajoltak és kimentek. Állítólag erről volt szó, hogy betiltsák-e, hogy azért ez már megengedhetetlen. És őt is elvitte a svéd kollégája egy ilyen bárba, és megkérdezte tőle: „Korom úr, ön szerint ezt most betiltsuk vagy ne?” Erre ő azt találta mondani: „Most, hogy én láttam, már betilthatják.” Nagyon sokat kísértem a Kádár Jánost, Németországba, Helmut Schmidt kancellárhoz. De nem voltam én kommunista – a Kádár elment ide, ezt mondta, sajtókonferenciát tartott, azt mondta, hát Istenem, én továbbítottam a hírt. Ismert engem Kádár. Egyszer odajött hozzám a Parlament folyosóján, egy zugban álltam. Akkor halt meg a Jankó János nevű fővadásza, és nagyon szomorú volt. „Tudja, nagyon sajnálom azt az embert. Azért volt nekem nagyon jó emberem és azért kedveltem, mert ha azt mondta nekem, hogy »Minden jót kívánok, Kádár elvtárs!«, akkor tudtam azt, hogy ő őszintén gondolja. Amit igen kevés beosztottamról tudnék elmondani.” Losonczi Pál is nagyon kedvelt engem, mert ő somogyi, én meg baranyai vagyok. Tudtuk egymásról, ő barcsi, én meg pécsi. Úgyhogy nagyon gyakran a fogadásokon dumáltunk: „Mi újság otthon?” 1976-ban elment egy Mexikó–Ecuador hivatalos látogatásra. Én voltam a krónikás. IL62-es géppel utaztunk.  Ez is jellemző volt, egy Aeroflot gép, rá is volt írva, Aoroflot. Úgyhogy mikor leszálltunk Mexikóban, az egész sajtó a gépet fényképezte, hogy a független magyar államfő Aeroflot géppel jön ide. Már ez is egy remek attrakció. A gép az oroszoké volt, katonai gép volt, csak az Aeroflotot ráfestették. Equador fővárosából indultunk hazafelé, fölszálláskor nem egész, hanem fél tankkal, mert tudni, kell, Quito 2900 méter magasan van a tengerszint fölött. Ott a levegő sűrűsége messze nem olyan, mint itt, ezért a motor nyomóereje kisebb. Ezért gondosan föl kellett állni mindenkinek egy mérlegre, a csomagjával, és aszerint tettek hozzá még kerozint, hogy mennyi fér bele még, hogy föl tudjunk szállni. Nem beszélve arról, hogy milyen rövid a repülőtér, az Andok közepében. Utána leszálltunk a Yucatán félszigeten, ott van egy nyúlugrásra, ezer kilométer, talán még annyi se. Ott tankoltunk, és úgy volt, hogy megyünk föl Új-Fundland felé, tehát Kanada, Grönland. Ganderben volt egy repülőtér, amit a II. világháború alatt használtak az amik. Ott nem volt polgári repülőtér. Elindultak Amerikából, leszálltak ott, onnan átrepültek az Azori szigetekre, ahol tankoltak, és aztán onnan eljutottak egészen a Közel-Keletre vagy akárhova. Úgy volt, hogy Ganderben leszállunk, ott éjszakázunk egyet, megtöltik a gépet, és megyünk haza. Le is szálltunk, de már mindenki nagyon unta a röpülést. És akkor Losonczi úgy döntött, töltsék meg, oszt megyünk haza. Nem várunk tovább. Én ültem ott egy padon. Leül mellém Annus néni, Losonczi felesége. Egy igazi, talpig becsületes, somogyi parasztasszony. Baromira örült, hogy megyünk haza, mert már a salátát régen el kellett volna ültetnie! Neki a saláta meg a borsó, meg nem tudom, mi számított. Tizenkét napig voltunk úton, neki kölcsön boában kellett pompáznia, mint állami first ladynek, és mindenféle neppekbe. Rohadtul utálta, ilyenekben soha nem szokott járni, mindig fejkendőben járt. És úgy látszott, hogy akkorra telt meg, leült és ömlött belőle a szó, elkezdett nekem mesélni – egy olyan húsz-harminc percig. Hogy milyen nehéz volt. Találkozott a mexikói főfeleséggel, meg a három elnökkel. A három fegyvernem képviselőivel, mert akkor éppen valami puccs volt, és a három fegyvernem – a szárazföldi, a légierő és a tengerészet vezetőit úgy hívták: „A három elnök”. „Losonczi elvtárs ajándékot ad át a három elnöknek. Losonczi elvtársat fogadja a három elnök.”

„Regős elvtárs, hogy ezek milyen gazdagok!” – mondja nekem Annus néni. „Képzelje, több szobalányuk is van. Megkérdezték tőlem, hogy nekem mennyi van? Hát én azt mondtam nekik, hogy nálunk nincs semmi munkanélküliség, nem lehet ilyen munkára embert kapni, úgyhogy kénytelen vagyok én magam csinálni. És azt is elmondtam nekik, hogy Pali például bent eszik a Parlamentben, az üzemi konyhán, ez milyen praktikus.” Meséli, meséli, és lassan rátérünk arra, hogy megyünk haza. „Nekem különben is sietni kell, mert a kis menyemnek akarok varrni egy szoknyát.” Volt két fiuk, azt hiszem, és az egyik akkor nősült. Ezért akart varrni a szoknyát, és még éppen idejében érünk haza, hogy a tavaszi végkiárusító árleszállításnál tudjon majd a böngészőben turkálni, meséli nekem Annus néni. Aztán azt mondja: „Olyan nehéz ez, mert tudja, én ott is fejkendőben járok, mert én nem tudok ilyen úri asszony lenni. A múlt évben is megtörtént, hogy elmentem a Verseny Áruházba, és ott ki voltak téve ezek ilyen nagy dobozokba. És ott odajött egy eladó, nénike, vagy vesz valamit, vagy menjen el! Nem mertem megmondani Palinak. Nem hitte volna el!” Csináltam erről az útról egy félórás riportfilmet: A ráktérítőtől az egyenlítőig címmel. Olyan film lett, hogy hivatásos tévékritikusok áradozva ömledeztek róla. Tényleg nagyon jól sikerült. Ebben a harminc percben volt hét perc protokoll, de az is egész más szöveggel előadva. És huszonhárom perc inkák, nappiramis, Mexikóváros. A kedvenc történetem egy Péter János-sztori, nagy sikerem volt vele Németországban, már diplomataként. Amikor ő volt a külügyminiszter – ez a 60-as években volt, amikor az úgy nevezett konszolidáció már bekövetkezett, tehát kivégezték, akiket ki akartak, börtönbe tették, akiket börtönbe akartak, ott tartották, akiket akartak, és egy párat kiengedtek. Akkor jött U-Thant ENSZ főtitkár, és jöttek a különböző külföldi államfők. Gyakorlatilag hetente remek vacsorákat ettünk, állandóan fogadás volt. Hol a Hruscsov adott fogadást a szovjet követségen, hol a Vadászteremben a Hruscsov tiszteletére ugyanígy. Lényeg az, hogy egy ilyen nagy fogadáson állunk ott páran, újságírók, és ahogy szoktuk, tartjuk kezünkben a tányért, és esszük a libamájas szendvicset vagy éppen a sztaniol papírba göngyölt végű rántott csirkecombot. Ott állunk, beszélgetünk, oda jön hozzánk Péter János: „Elvtársak, tudják, mi a különbség a diplomata meg az állat között? Semmi. Mindkettő állva eszik.” Ezt  elsütöttem egy fogadáson, valahol Stuttgartban, óriási sikerem volt vele.

 

Milyen attitűdje volt Péter Jánosnak?

 

Péter János azért egy püspök volt. Renegát, meg minden, de püspök. A műveltségét, az emberekkel való kapcsolattartási készségét nem tudta levetni. Az elvtársak azt nem tudták elvenni tőle. Plusz a nyelvtudása, ő is tudott egy pár nyelven. Volt egy másik református püspök is,azt hiszem Fekete Sándornak hívták, a felesége Gál Gabriella népdalénekes. A püspök vasárnaponként szerepelt a jegyzetével a rádióban. Gál Gabi nekem régi ismerősöm volt, mert amikor fölvettek engem a Rádióhoz, akkor Gabi zenei szerkesztő volt a rövidhullámon. A következő történetet mesélte el egyszer nagy kacarászva Gabi, hogy volt egy bejárónőjük, nevezzük Mariska néninek. Mariska néni egyszer ott volt náluk, takarított, törölgette a port. Azt mondja Gabi, látja, hogy valami nyomja a bögyit, hümmög és törölget. Mi van, Mariska néni? „Semmi különös.” „Hát mondja már!” „Nem tudom, énnekem úgy tűnik, mintha a püspök urat hallottam volna beszélni a rádióban.” „Hát igen, ő szokott beszélni.” „És vasárnap ő volt az?” „Igen.” „Az, amit az az ember mondott, az a püspök úr volt?” Igen. „Ne tessék már rossz néven venni, de a püspök úr netán kommunista?” „Hát olyasféle.” Mire fölcsattan a Mariska néni: „Ne tessék már mondani! Az a szép ember?”

Nevettünk sokat azokban a borzasztó konszolidációs években. Az újságírói líra egyik gyöngyszemét pedig Bánkúti Gábor alkotta meg. Akkoriban egy csomó egzotikus kormányfő járt itt, többek között Dahomey miniszterelnöke is. A sajtónál mindig mondtuk, hogy „Jó, jó, de hol van Dahomey?” Cotonou volt a fővárosa. És Bánkúti Gabi költötte a következő jeles verset:

 

Népes város Afrikában Cotonou,

Mert ott minden lakos lukas kotonú.

 

Amikor Szukarno elnök itt járt Indonéziából, akkor ezek a dumák mentek:

 

Szumátra, Borneó, Celebesz,

Magyar volt és magyar lesz.

 

Amikor meg Hailé Szelaszié járt nálunk, ezt a reklámszöveget gyártottuk a tiszteletére:

 

Kopaszság ellen használjon Szelaszié hajlét!

 

Egyébként téved az, aki azt hiszi,hogy a Rákosi-korban nem akadt olyan fűzfapoéta, aki veretes reklámszöveggel kínálta portékáját. 1951 őszén a pécsi ruházati bolt egyik kirakatában, ahol öltönyöket és felsőruházatokat lehetett kapni, a következő szöveg jelent meg a kirakatban:

           

            Elmúlt a nyár,  és a télre

            A kabátom itt lesz véve.

 

A népi líra Parnasszusát azonban a Szentkirály utca zöldséges, Schwartz bácsi hágta meg többször is. Évtizedeken át volt ő  a magánvállalkozás egyetlen bástyája a Kádár-rendszerben, és árúit saját költésű strófáival reklámozta. Például:

           

            Megszűnik a gondja este nyolc órára,

            Mert Schwartz bácsinál vett spenót lesz vacsorára.

 

Realista lírája csúcspontját viszont  kétség kívül a következő szöveg jelentette:

 

            Maszek szódavizet igyon!

            Nem rúg be, és nagyon finom.

 

 

 

Lejegyezte: Zelei Miklós