Erős Péter: Végig kellett járni mindenkinek a szamárlétrát, ez volt az egyik igazi egyetemem.

Végig kellett járni mindenkinek a szamárlétrát, ez volt az egyik „igazi” egyetemem.

Beszélgetés Erős Péterrel



Dunavölgyi Péter: Budapesten a Bimbó utcában születtél, a gyermekkorodat a Rózsadombon töltötted. Emlékszem ott laktatok a Bimbó út 4. szám alatt, amit a kerületiek, csak a "Gróf Mailáth féle bérházak" -ként emlegettek.  

Erős Péter: Igen ott volt a szülői lakás, a Szt. János Kórházában 1949. március 24-én, 12 óra 40 perckor születtem. Súlyomat is feljegyezték, ez 3 kg 45 dkg volt. Mindezt a gondosan kitöltött, máig becsben tartott, "Szemünk fénye, Őfelsége a gyermek" című albumból tudom ilyen pontosan.

DP: Szeretném beavatni az olvasót abba, hogy én egészen kis gyermekkorod óta szinte mindent tudtam rólad, követtem a te  és testvéred kisgyermekkori eseményeit is,  apukád – dr. Erős László -  volt a körzeti orvosunk, az édesapám az Orvosegyetemen dolgozott, és igen jó viszonyt ápoltak egymással. Egy – egy vizit, alkalmával gyakran szó esett a családokról, a gyerekekről, azt lehet mondani, hogy a szüleink jó barátságban is voltak egymással. Gondolom, te persze nem nagyon tudtál rólunk semmit.

Édesapád történeteiből emlékszem, hogy a családotok széles baráti körrel tartotta a kapcsolatot, sok művész barátja is volt a családnak. Első perctől kezdve mondhatjuk, hogy „művész társaságba” születtél.

EP: A találkozások történetének elejét nem ismerem, hiszen kicsi voltam. Németh Antal lett az én keresztapám, - aki a háború végéig a  Nemzeti Színháznak volt a legendás igazgatója, és Peéri Piri színésznő a – a felesége – a keresztanyám. Ezekben az években  egy újabb Németh Antal kultuszt látok erősödni. Egy könyvbemutatón voltam nemrégen a Nemzeti Színházban, ott sok tanítványával találkoztam. Megpróbáltuk felidézni, hogy kezdődhetett az ismeretségünk, valószínűnek tartjuk, a Tárogató úton laktak a Németh Antalék, és orvosi problémával mehetetek annak idején a Széher úti Kórházba. Apám 1944/45-től dolgozott ott, ő volt alorvosa a kórháznak. Ott találkozhatott először apámmal, onnét indulhatott az ismeretség. 

DP: A Széher úti Kórház abban az időszakban egyházi kórházként működött még. 

EP: Igen valóban egyházi kórház volt, apámnak rengeteg betege volt a klérusból, komoly első számú egyházi  vezetők, akik általában péntekenként nálunk tarokkoztak. Nagyanyám főzte mindig a halászlét és a túrós csuszát.  Ez is szorosabbra fűzte a baráti kapcsolatokat,  ez a magyarázata annak, hogy keresztelőmre maga Grősz  József érsek úr vállalkozott.

Az ötvenes években nem volt egy életbiztosítás, ilyen vendégeket fogadni. Miközben a titkosrendőrök pedig éhesen strázsáltak a ház bejáratában. Főleg akkor volt nagyobb  készültség, ha a szomszédaink, Vargyas Lajos népzenekutató és családja, pont velünk egy napon Kodály Zoltánt fogadták vacsorára.  Ez egy híres ház, itt írta Heltai a Néma leventét, van is egy emléktáblája a kapu alatt. De itt lakott  egy ideig Bónyi Adorján filmes forgatókönyv író,  Bozai József  neves zeneszerző és Sára Sándor lánya is. 

Az édesapám a budapesti amerikai nagykövetnek is a magán orvosa volt, ekkor persze ez sem volt egy jó pont.  Emlékszem, hogy a Szabadság hegyen volt a rezidencia, ha szükség volt rá, küldték érte a nagyköveti autót. Párszor én is engedélyt kaptam, hogy elkísérhessem erre a számomra izgatottan várt útra. És bár a vizit alatt a  kocsiban kellett várakoznom, nem múlt el nap, hogy a nagyköveték ne kérdezték volna meg, hogy itt van – e kint a Péterke, és ilyenkor mindig küldtek ki nagyon finom svájci csokoládét.   

DP: Mentek az évek, növekedtél és elérkeztünk 1956-hoz.  A forralom idejét te gyermekként  hogy élted meg?

EP:Ebből az időszakból már vannak emlék-foszlányaim. Bár túl voltam már az első általánoson, van néhány dolog, amire határozottan emlékszem, - nem úgy, hogy mesélték nekem  később. Otthon maradtunk, az erkélyről néztük, hogy a Buday László  utcában jöttek lefelé a tankok. A nagypapám levitt a Bem téri október 23-i nagygyűlésre, ahol Bessenyei szavalt. Nagyon emlékszem később a körúton a kilőtt villamosokra. A mai napig sajnálom, hogy nem vetettem magamnak egy Kossuth-címert, amit mindenhol árultak a romok között. Emlékszem amikor kigyulladt a Fővárosi Levéltár, láttam, mert   a mi ötödik emeleti lakásunk erkélyéről jól lehetett rálátni a Várra. Apám egy küldöttséggel  közben kint volt gyógyszerekért Ausztriában, a két vagy három teherautót forradalmárok kísérték. Csak annyit tudok, hogy amikor nagyon kalandos úton visszaérkeztek és a harcok miatt  nem tudtak felmenni a Széher útra, a mi udvarunkra álltak be éjszakára. Ott, fegyveresen  őrizték a gyógyszereket és segély anyagokat. Emlékeim szerint mi is kaptunk ebből kóstolót,  amerikai sajtkonzerveket meg csokoládét. Valószínű, hogy november 3-i éjszakai emlékem, amikor az oroszok bejövetelekor, lementünk az óvóhelyre. Ezekben a hetekben apám egy vöröskeresztes szalagot viselt a karján, úgy ment dolgozni. Én  a Rózsadomb étterem sarkáig kísérhettem le. Nagyon sokáig voltak még elszórt lövöldözések  zavarták a nyugalmat a Rózsadombon. Amikor azt hittük,  már mindennek vége, nagyszüleimmel felsétáltunk az  Áldás utca környékére, de amikor   elkezdődött egy nagy lövöldözés, be is fejeződnek az ötvenhatos sétáink. 

DP: Térjünk vissza a művészek és apád kapcsolatára. 

EP: Apám rendszeresen kezelte a színészeket, legtöbbször otthon fogadta őket. Többen Németh Antalon keresztül, ismerték meg őt. De jártak hozzánk a háború előtt elismert művészek, írók is. Sokszor nálunk jöttek össze a hírességek, így kevésbé volt feltűnő a találkozásuk a tűrt Németh Antallal. Bessenyei Ferenccel kimondottan jó barátságban voltak a szüleim, anyámmal egy évben és egy hónapban születtek, Váradi Hédivel történt  esküvőjükön apám volt az egyik tanú. Ott volt Aczél György is, de nem ő volt a másik tanú, hanem Major Tamás.   Emlékszem, hogy a Körmendi Jánossal való kapcsolatra is, együtt jártak horgászni. Persze ezek csak töredékes emlékek,  mert akkor én már Sopronban tanultam.  

Apámnak, gyermekkori "komája" volt az Urbán Ernő Kossuth-díjas író, aki sok regényt írt, több  dokumentumfilmje is készült a Magyar Televízióban. Fábrytól kezdve sokan megfilmesítették az ő írásait. Visszanézve ezeket a mozikat,  ezekben is sokat szerepelt a Bessenyei Ferenc is. 

DP: Apádról, a körzetben mindenki legendákat zengett, borzasztó lelkiismeretes orvos volt. Emlékszem arra, hogy 1974-ben halálos betegen feküdtem otthon, - nem ő volt az ügyeletes – mégis lejött hozzám este fél kilenc felé, és hajnali négyig ott volt nálunk, amikor is a mentő elvitt a kórházba. Borzasztó lelkiismeretes orvosnak, embernek ismertem én is.  

Az első elemit 1955. szeptemberében kezdted, a közeli Ady Endre utcában ma is álló, de később más-más nevet viselő, akkori Zirzen Janka, Tanítónőképző és Gyakorló Iskolában. Ma Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnázium a becsületes neve az iskolának.

EP: Igen Zirzen Jankában kezdtem, majd ebből  lett az Ady. Az - az érdekessége az épületnek, hogy, nemrégen a Oscar-díjas rövid filmet, az „Énekeljünk együtt” egy külső jelenetét is ott forgatták. A  mai napig meg van ott az iskola, járok én is vissza ide nosztalgiázni. 12 évfolyamos iskola lett, a mi osztályunk, évfolyamunk volt az első, ami  átalakult gimnáziumi csoporttá. De engem 8. után elvezényeltek Sopronba. Az osztályunkba járt a Kepes Andris, nemrégen volt az érettségi találkozó, az ötven éves. Mivel nyolc évet én is a fiúkkal - lányokkal jártam,  rám is emlékeztek, így hát ott volt a helyem közöttük. 

DP: Úgy emlékszem a történetekből, hogy te ott találkoztál először Tordai Terivel, a későbbi nagyszerű- ma már Kossuth-díjas– színésznővel, akivel aztán a rendszerváltás idején forgattunk is egy közös filmet. Te pedig az első magán játékfilmet, a Szilvási regényből készült  "A Néma"-t rendezted a főszereplésével. 

EP: Az ott töltött évek egyikében tartott órát nekünk az ott pedagógiai  gyakorlatát teljesítő Tordai Teri.  Később  amikor dolgoztam vele, beszélgettünk erről is, de persze ő nem emlékezett az akkori találkozásunkra. 

DP: Az iskolai évek alatt elkezdtél sportolni, vívni. A Vasaba jártál a Pasaréti útra, érdekes, hogy ugyan ekkor én is oda jártam vívást tanulni, én párbajtőrt, nem emlékszem, hogy találkoztunk volna az edzéseken.   

EP: Azt hiszem én is párbajtőrre jártam, ez nekem a nagyon gyermekkoromban volt, nem vagyok biztos benne, hogy végigcsináltam nyolcadikig. Inkább talán csak 
hatodikig. Emlékszem a 63-as villamossal mentem mindig, ami ott fordult meg a János kórház előtt, aztán besétáltam, visszafelé meg az 5-ös busszal indultam haza. Jól jött ez a vívás alapozásnak, mert aztán Sopronban folytattam ezt a sportot. Nyári Magda,- aki a római olimpiai tőrcsapat tagja volt, - szintén ott lakott a Bimbó 6-ban,  mindig érdeklődött, hogy megy a vívás, de én nagy eredményekről nem tudtam neki beszámolni. 

DP: Én is talán 3 évet vívtam csak a Vasaban, mert anyukám az apácáknál járt tanítóképzőbe, és osztálytársa volt a híres Berczeli Tibor kardvívó felesége, akiknek az ötvenes – hatvanas években volt egy OBSI –nevű iskolája – a Santelli teremben a Nádor téren-, és átcsábított. Aztán sérülés miatt én is abbahagytam a középiskola elején.  

DP: Későbbi beszélgetéseink alatt többször emlegetted egyik jó barátodat Ruják Lacit, aki ott lakott néhány házzal feljebb a Bimbó úton. Ahogy mesélted  apádnak orvosként már az ötvenes években volt telefonja, és Ruják Laciéknak is. Készítettetek egy - egy zászlótartó rudat, ahová jelzésként húztatok fel különféle lobogókat. Így spóroltatok az amúgy sem drága telefonálás költségével. Akkoriban egy hívás hatvan fillérbe került, függetlenül attól, hogy milyen hosszan beszéltünk. Ott,  Ruják Lacinál találkoztál először a filmnyersanyaggal.

EP: Igen, Laci nagybátyja volt a híres rendező Hintsch György, aki több fontos  munkája mellett a "Veréb is madár" című filmmel lett igazán népszerű. Emlékszem, hogy a lakásban erre - arra  hevertek izgalmas külalakú  filmes dobozok. Benne 35 milliméteres játékfilmek selejt kópiáival. Ezek különösen felkeltették az érdeklődésemet.

Ez most éppen egy nagyon szomorú történet következik.  Többen  rózsadombiak, amatőrfimeztünk is együtt  ezekben az években.  Később elszakadtunk egymástól. Pont egy évvel ezelőtt találtam egy DVD-t  rajta egyik díjnyertes   amatőrfilmünk kópiájával. Elkezdtem keresni a Laciék régi házát, hogy átadjam ezt a kópiát, de elköltöztek onnan. Kiderült, hogy meghalt a Laci. Az öccsétől értesültem erről, ő Ruják István vitorlázó, moszkvai olimpikon, a magyar vitorlás sport fáradhatatlan krónikása. Itt van a könyvespolcomon az első gyermekkorában géppel írt  könyve.
 
Lényeg, hogy mi Lacival nagyon jóban voltunk még evezni is együtt jártunk. Az ő mamájának a testvére volt a Hintsch György. Emlékeim szerint ő akkor még nem mint rendező dolgozott,  asszisztens volt a Filmgyárban. Elég sokat beszélgettem vele, mikor fent voltamközös lakásukban.  

Maghatározó emlékem még az is,  amikor  a "Gyalog a Mennyországba" című filmet forgatták  Törőcsik Marival, Bodrogi Gyulával a II. kerületi Tanács előtt.  Suli után én rohantam ide, nézni a forgatásokat. Aztán sokkal később  rögzítettem DVD-n azokat a jeleneteket, amiket akkor forgattak. A felvétel átcsúszik  a következő helyszínre, ahol nagy meglepetésemre,  keresztanyám a Peéri Piri, egy utcán álló tömeg epizodistájaként szerepel.

Nem voltam valami jó tanuló,  négyes körüli eredményeim voltak. Ezért szüleim elkezdték keresgetni azt a szakmát, hogy mihez nem kell sokat tanulni. 

DP:Azt olvastam a még kéziratban lévő könyvedben, hogy a nagymama az ígérte neked, ha négyes fölé  javítasz akkor kapsz tőle egy 8 mm-es filmkamerát,  ami aztán így is történt. 

EP: A szüleim barátaik mindegyik filmbemutatójára kaptak tiszteletjegyeket. Egy ilyen premier  után, a legszűkebb társaságban meghívták őket egy lakásra beszélgetni, ahol ott volt a Hildebrand István az operatőr is.  Akkor még én nem kezdtem el filmezni, inkább bábozással foglalkoztam. Ott a beszélgetés során az ötletadó, hogy legyen a gyerek operatőr, Hildebrand volt. Mondta, ha  - a gyerek fényképezni, és érdekli a művészet  -  gondolják meg, milyen jó lenne, ha a gyerekből operatőr lenne. Anyám  másnap elmesélte a beszélgetést. Valószínűleg a nagymama is ennek következtében vette meg az említett 8 mm-es Admira kamerát, a nyolcadik végén.
DP: Befejezted a nyolcadikat, és egyszer csak elküldtek Sopronba, középiskolába. Miért? És miért éppen Sopronba?

EP: Ez egy hosszú történet. Ez úgy történt: behívatták apámat a pártbizottságra, hogy elvárják tőle, hogy a gyerek menjen le Sopronba. Az első testvére, aki idősebb volt nála, és hamarabb halt meg, illetve kivégezték, mint apám megszületett. A nagybátyám egy 19-es forradalmár volt, elmúlt rendszerben egy mártír, most meg egy elfeledett alakja a történelmünknek! Róla volt elnevezve Sopronban egy kollégium, ezért aztán a pártbizottságon közölték apámmal, hogy elvárják, hogy én oda menjek középiskolába. 

Nagybátyám, Entzbruder Dezső hadügyi megbízott, volt. Egyetemistaként, 1914. október 14-én  sorozták be, majd elvégeztették vele a tiszti iskolát. 1915. július 12-én indították az orosz frontra, azaz a keleti arcvonalra. Ott 1916-ban a Prut folyón átkelve, Csernovich községnél   esett hadifogságba. Egyes források szerint százada megadta magát. 1917-ben belépett a Szovjetunió Kommunista Pártjába. Dezsőt a párt kalandos úton dobta vissza  Magyarországra, a honvédség soproni alakulatához került, ahol főhadnaggyá léptették elő. 1919. március 21-én, a Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltásakor  Dezsőt a soproni direktórium tagjának, majd a vármegye katonai biztosává nevezték ki. A proletár diktatúra bukása  után két társával együtt letartóztatták, majd agyonlőtték. 

A családunk különben elég anglomán család volt, inkább anyám részéről, így persze fontos szempont volt az is, hogy egy kollégiumban való nevelkedés, jót tesz egy fiúnak. Apám tehát közölte, hogy felajánlották ezt  a lehetőséget  vagyis visszautasíthatatlan volt-e az ajánlat.  Gyakorlatilag én 1963. szeptember 1-én  Sopronban kezdtem el a középiskolát. Reggelente a kollégiumban  ébredtem fel egy negyven ágyas, széntüzelésű hálószobában. Utólag nem bánom, hogy így történt, mert nagyon jó életem volt ott. Eljárhattam alias Gatya tanár úrhoz vívni, levihettem a filmkamerámat, amit az igazgatói irodában egy elzárt szekrényben tarthattam,  ott volt biztonságban.

Amikor lekerültem Sopronba, összeismerkedtem, néhány szinte megközelíthetetlennek tartott, régi, háború előttről itt maradt amatőrfilmessel is. Leginkább a gyönyörű KODAK filmre örökítették meg az osztrák kirándulásokat. Egészen addig, míg nem kerültünk fel Pestre az 1966-os Amatőrfilm-fesztiválra, nem is igazán tudtunk erről az  itteni izgalmas amatőrfilmes életről. Akkor ébredtünk rá, hogy jé … ezt mi teljesen a nulláról kezdve tanultuk ki odahaza. 1965. szeptemberében  Kárpáti Gyuri barátommal és még néhány érdeklődővel alakítottuk meg a Berzsenyi Filmszakkört. - Gyuri később az orvosi egyetemre került, elismert körzeti orvosként dolgozik Sopronban. Számtalan díjat nyert amatőrfilmek készítőjeként. Akkor még egyáltalán nem létezett laborálás, nekünk kellett a vegyszereket is összeállítanunk a tankban történő előhíváshoz. Arról nem is beszélve, hogy mindenféle méregengedély is kellett a vegyszerekhez. A vegyszereket a kémia tanáromtól kaptam, - aki később jó atyai batárom is lett. 

Emlékszem, hogy ez a tanárom amikor elsőben megtudta, hogy filmes akarok lenni, fogott egy harmadikos kémia könyvet, kitépett belőle 15 oldalt, mondván: ezt kell neked tudnod későbbre.  Tanuld meg, ha jön tanfelügyelő akkor ebből fogsz felelni, különben ne is gyere az órákra, menjél filmezni. 
Urbán Ernő (korábban már szó esett róla) írt nekünk forgatókönyveket a filmjeimhez. Voltak közte olyan „disszidáló” filmek is, amit határőrséggel lehetett forgatni. Ebben is segítettek nekünk.  1966-ban már bekerültünk az Országos Amatőrfilm fesztiválra, a „Szerelem dala” című filmmel. Nemrég emlékezett rá, egy azóta  sikeres vállalkozóvá  lett, egykori amatőrfilmes barátom, hogy Bíró Yvett volt a zsűrielnök, aki azt kérdezte, hogy ezt a „pornográf" filmet ki készítette? Na - meséli Robi barátom-  ekkor  a kis nyikhaj gyerek feltette a kezét, hogy én. A filmben volt egy üvegpörgetős házibuli jelenet, amit engedéllyel az igazgatói irodában vehettünk fel, onnantól az egész forgatásnak legalitása volt az iskolában. Egyébként persze egyáltalán nem volt benne pornográfia. 

DP: Mennyit jártál moziba, mennyire ismerted a korszak filmjeit?

EP: Nagyon sokat jártam moziba, Sopronban nem is lehetett mást csinálni. Szerveztünk filmklubot is, magam is jelentkeztem néha a kollégiumban vetítőgépésznek is. Pestről rendeltük meg a filmeket, 16-mmes kópián kaptuk egybemutatóra.  Szombatonként a kolesz nagytermében vetítettünk. Abban az időben láttuk a Jancsó Szegénylegényekét, Herskónak a Szevasz Veráját. A kultúrházba is jártunk moziba.  Azt lehet mondani, hogy amilyen filmhez akkor Magyarországon hozzá lehetett jutni, azt meg tudtuk nézni. Nekem azért a vidékiségem ellenére, megvoltak Pesten a mozis barátaim, így bejutottam olyan nem nyilvános vetítésekre, amelyek klubszerűen üzemeltek. 

EP: Egyre gyakrabban tudtam hazajönni Pestre, bár akkor nagyon nehéz volt az utazás, mert Sopronba csak külön határsáv engedéllyel lehetett utazni. Nekem be volt ütve az állandó határsáv engedély, apámék viszont nem tudtak akármikor hozzám jönni. Nekik minden egyes alkalommal igényelni kellet az engedélyt,  közben  nem egyszer egreciroztatták is őket mindig a kerületi  rendőrségen. Akkor még külön működött a GYESEV magán  vasút társaság, Győrben  át kellet szállni a másik szerelvényre. Most 2óra 20 perc a vonatút,  akkor gyakran több volt, mint 6 óra.

DP: Emlékszem olyan estre én is, hogy Dimitrov Sanyi barátunk, - aki akkor Filmmúzeum vezetője volt -, hívott valamikor késő délután, hogy, gyertek 22.30-ra a mozihoz, mert este jön repülővel James Bond film amit reggel egy másik gép visz tovább, de éjjel levetítjük. 

EP: Sopron után, a Főiskola előtt én már jártam Angliában, a nagybátyáméknál. Ott meg tudtam nézi sok olyan filmet, amik Magyarországra be sem jöhettek. 

DP: Érettségi után, hogy kerültél 1967-ben a Filmgyárba a II. telepre  "I. filmipari egyéb munkás”-nak?

EP: A MAFILM II. telepére kerültem, megvolt a mozis ismeretségi vonalam,  barátaink segítettek, hogy vegyenek fel, mert nem lehetett csak úgy oda állítani a Filmgyárba. Nem is vártam ki a nyári szünet végén, augusztus elején munkába álltam.  Először szomorú voltam, mert volt a három MAFILM telep, az egyes, ahol játékfilmek készültek, II. ahová kerültem, a kisfilmes, híradó filmes, és III. volt a Pasarét, ami többségében, inkább a tv-filmeket szolgálta ki.  Az, hogy mi volt a a munkakönyvembe írva, lényegtelen. Tulajdonképpen segédoperatőrnek vettek fel. Nem voltunk ott sokan gyakornokok. Végig kellett járni mindenkinek a szamárlétrát. Ez volt az egyik „igazi” egyetemem. Először bekerültem a mechanikára, a legkedvesebb kollégáim, főnökeim talán ott voltak a Gyárban. Abszolút családi volt az egész. Fegyveres György volt a képosztálynak vezetője, a főnököm egyben. Mondta  gyakornokként fogok dolgozni kb. egy évig. Gondolhatod, hogy rögtön le lettem lombozva.   Első nap a mechanikai műhely vezetője Faragó úr  leültetett az asztalához,  letett elém egy 300 méteres 35 mm-es blankot (selejt filmszalag tekercs), és utasított, hogy   tépkedjem egy centiméteres darabokra. Délutánra véresek voltak az újaim,  de megtanultam, hogy hogyan kell perforációtól, perforációig merőlegesen eltépni a nyersanyagot. Tudni illik, ha ferdén tépi el valaki, nem lehet befűzni az ARRIFLEX felvevőgépbe. 

Nagyot ugorva előre, azok a főiskolás osztálytársaim, akik ilyen tapasztalat nélkül érkeztek hozzánk, a 60-as Arri kazettát  be sem tudták befűzni, mert a film vége nem volt előkészítve erre. 

Az is rengeteget jelentett a tanulásban, hogy a Filmgyárban még ott voltak a háború előtti nagy felvevőgépek. Mindegyiket tisztítottuk, gondoztuk. Azt, hogy egy optikát hogyan kell hogy kell belülről, kifelé tisztítani egy alkoholos vattával, is ott tanultam meg.  

Ketten hárman, voltunk egy időben gyakornokok. Amikor nyugalom volt, kimentünk a filmgyár udvarára, kivihettünk olyan kamerát, amilyet akartunk, egyikük gyalogolt a kamera felé, a másik  nézte az élességet a másik húzta az optikán.  Aki ezt nem gyakorolja hetekig, hónapokig  nem is tudom, hogy tud később kiválóan dolgozni  az operatőr mellett?

Nagyon nehezek voltak az akkori filmes kamerák. Egyszer bejött emlékszem ifj. Török Vidor operatőr, kérdezte tőlem,  kolléga tudna e segíteni? Négy  Super Parvo több mint száz kilós kamerát  kellett egy teherautóra felrakni, mert mentek Szegedre a Szabadtéri Játékokra forgatni. Elgondolkoztató pillanat volt ez az életemnek!

DP:  Ott a II. telepen , megismerkedtél Vancsa Lajossal, akit mai napig meghatározó mesterednek tekintesz.

EP: Ez úgy volt, hogy jó segédoperatőrben hiány volt a Filmgyárban. Tudták, hogy én korábban amatőrfilmes voltam, így volt némi szaktudásom, g főnökeim gyakran ajánlották az operatőröknek, hogy vigyétek a Pétert egy kis munkára. Először Herskónéval kezdtem el dolgozni, ő rendező – operatőr volt, kedvelt engem, szeretett velem dolgozni. Ekkoriban történt,  hogy a Vitézy Lacit felvették a Főiskolára,  addig ő volt a Vancsa Lajos operatőr, segédoperatőre. Mondta neki Lajos, mehetsz a Főiskolára, ha hozol magad helyett egy jó segédoperatőrt. Vitézy lejött  a mechanikára, ott engem ajánlottak neki. Így kerültem a Lajoshoz, és így vele együtt a legnagyobb rendezőhöz a Kollányi Ágostonhoz. Vancsa  ebben az időben forgatta  a  híres természetfilmeket,  képzőművészeti filmeket is. Nagyon - nagyon összebarátkoztunk. Azt hiszem  kissé megsértődött amikor engem is felvettek a Főiskolára. Lajos volt egyik igazi nagy mesterem, egy ilyen művészember mellett tanulni a szakmát,  főnyeremény!  Tőle tanultam meg a helyes  optika választást is. Volt, hogy két teherautónyi lámpával mentünk, referencia filmeket készíteni, így  a világítás fortélyait  is tőle lestem el.
Szurdi Márta volt a Népszerű – Tudományos Stúdióvezető, a két későbbi rendező Szurdi gyerek mamája, az akkori belkereskedelmi Miniszternek a felesége. Egyszer volt egy vita a két mesterem, Herskóné és Vancsa Lajos között mert nem tudtak beosztani engem egy időben  melléjük. A két menő operatőr   Szurdi Márta előtt majdnem hajba kaptak rajtam.   

Márta egy pártcsoportban volt az Illés Gyuri bácsival, a Főiskola Filmfőtanszakának a vezetőjével.    Márta akkor elmondta Gyuri bácsinak, hogy az ő praxisában még nem volt példa arra, hogy két operatőr egy segédoperatőrön veszekedjen.  Így lett Szurdi Márta az egyik ajánlóm a főiskolai felvételimnél. Később mivel jó viszonyban maradtunk, Vitézy  Laci megkért, hogy a felvételi vizsgafilmjében segítsek neki a kamera mellett. Van is egy legendás fénykép, hogy ott  forgatunk az Úttörővasútnál. 

DP: Ti korábban nem ismertétek egymást?

EP: Nem nagyon  ismertük egymást a Gyárban, mert Vancsa mesternek a telepen volt egy külön műterme, de ez kicsit messze esett mindentől. Később  mi is  főleg ott tanyáztunk.

DP: Ott voltál 1968 augusztusában Kassán amikor bevonultak a szocialista csapatok  ”segítséget nyújtani”, Csehszlovákiának.  De te ellenkező irányban mozogtál. Hogy történt ez?

EP: Készült egy film, amit Lakatos Vince bácsi rendezett, és a Lajos volt az operatőre, 1968. nyarán Csehszlovákiában folytatódott  a "Passió Rimócon" című film forgatása. Pont akkor kapta meg a Filmgyár az új Volvo kocsikat, - ami akkor nagyon nagy dolog volt-, ezt odaadták nekünk  „bejáratni”.  Mikor mentünk kifelé, feltűnt, hogy Parassapuszta környékén nagyon sok tank állomásozott. Gondoltuk, biztos valamilyen hadgyakorlat lehet a környéken. Augusztus 19 -én mentünk ki Kassára, a Hotel  Hutnikban  töltöttük az éjszakát. Lajossal én mindig egy szobában laktam a forgatások alatt. Kora reggel vadászrepülők zúgására ébredtünk. Azt hittük, katonai gyakorlat kezdődött. A bevonulás napján reggel, Lajos megkért, hogy szereljem fel a Cameflex kamerát, tegyem bele a 300-as teleoptikát. Az ablakból azo kémlelte az eseményeket. Miután látta, hogy a  kassai a dombon bolgár tankok jönnek lefelé, tudta, hogy itt másról van szó.Gyorsan le is szedette velem a gépet az ablakból. Mondván, 56-ban is majdnem fenéken lőtték a Körtéren, mert kamerát láttak a kezében.

A szálloda portáján már ott voltak  azok a magyarok, akiket a határról visszazavartak, mondták nekik, hogy a határt lezárták, nem lehet  hazamenni.  Snitzler Miki bácsi - egy nagyon idős filmgyáras gyártásvezető-, nem jött el velünk,  ezért óriási lelkiismeret furdalása volt, hogy  úgy engedte az emberit  a "háborúba" forgatni, hogy  ő nincs ott. A hírek hallatára  átment a szomszédos  Katonai Filmstúdióba, és kérte, hogy segítsenek valamit a stábján. 


Megszámoltuk, hogy mennyi pénzünk van, Lajos javasolta költsük el, mert, lehet meg is szűnik a korona! Lementünk Kassa főterére, cipőt venni. A szlovákok benzines palackokkal dobálták az ott posztoló  bolgár tanokat, akik visszalőttek rájuk.  Én ebben a helyzetben valahogy elveszítettem a Lajos új cipőjét. Szerencsére jó volt   számára sz én méretem. Gyorsan döntöttünk, hogy szedjük a  sátorfánkat és tűnjünk el innét.  A csehszlovák  gyártásvezető mondta,  beáll elénk egy taxival, hogy ne lássák a "népek", hogy magyar kocsival megyünk. De valaki beugrott közénk, ezért  le kellett fékeznünk.  Meglátták, hogy magyar kocsi, elkezdték borogatni, lincselős volt a hangulat.  A kocsi nehéz volt, a talpára esett. Így  sikerült  megszöknünk onnét,  és szerencsésen leértünk a határtől  18 km-re lévő ellenőrzési ponthoz.
 
A felvételvezető fiú – aki napokkal később sajnos öngyilkos lett -, legyalogolt a határ sorompóhoz. A magyar határőrök a fegyvereiket Csehszlovákia felé irányítva hasaltak a sorompó túloldalán. Ott volt mellettük egy katonai kurblis telefon.  A felvételvezetőnk elindult feléjük. A katonák  rákiabáltak, hogy álljon meg, mert lelövik. Mivel  elhatározta, hogy öngyilkos lesz, ő csak ment feléjük. A katonáknak hiába volt lő parancsuk, mégsem lőtték le. Odaérve, mondta nekik, hogy mi a Filmgyártól vagyunk. E hírre felugrottak,  "De jó, magukat keressük!"  mondták. Jöjjenek, magukat át kell engednünk.  A Katonai Filmstúdiótól kaptak erre parancsot. Itthon még szinte semmit nem lehetett tudni a megszálló műveletekről. Mi voltunk a hírhozók.   

DP: Elérkeztünk a főiskolai évekhez, én úgy hallottam, hogy az operatőr osztály indítása nem volt egészen publikus, Vitézy Laci súgta meg neked.

EP: Laci akkor már főiskolás volt. Amikor forgatott valami filmet az olajbányászatról, hívott, menjek segíteni neki.  Forgatás közben mondta, hogy  úgy értesült a Főiskolán, hogy új operatőr osztályt indítanak. Javasolta menjek be Tiszekker elvtárshoz, a tanulmányi osztályra érdeklődni. Mint kiderült a Televíziónak és Filmgyárnak akarnak indítani egy kurzust, azaz egy nyilvánosan nem meghirdetett osztályt.
 
Egy kis kitérő a a történetben. Előző évben egy névrokonommal összekevertek a felvételinél. Ezért  értesítést kaptam  hogy tovább jutottam a felvételi következő fordulójára. Kínos volt a Főiskolának a tévedés, de erre sokan emlékeztek. A névrokont végül is nem  felvették fel, bár nem végezte el a Főiskolát, de a szakmában maradt. Amikor bementem a Tiszekker Lajoshoz, persze ős is emlékezett az előző évi zavarra. Lenyomott a fotelbe és azt kérdezte, hogy fiatal barátom kitől hallotta az induló osztály hírét? Mondtam is neki, hogy ugye nem gondolja komolyan, hogy én el fogom árulni.  Beszélgetésünk során visszaigazolta, hogy igen indul az évfolyam, adjam be nyugodtam a kérelmet. Gyorsan lebonyolódott a felvételi 1969-ben október – novembere között. 1970-ben indult a keresztféléves osztályunk.

DP: Mind a ketten koptattuk a Főiskola padjait, három fordulós volt mindig a felvételi eljárás. A három forduló során voltak elméleti fordulók, fotó sorozat feladatok és felvétel „vizsgafilm” feladat. Keresztapád,  Németh Antal segített felkészülnöd. 

EP: Keresztapámat rehabilitálták, már engedték, hogy Kaposváron rendezzen, például a fiatalok közül   Tordy Géza is ott kezdett nála.   Közben elváltak a Péri Piritől. Felkészítésem már 1967-ben kezdődött, dramaturgiából, irodalomból,  mindenből naprakész volt de az akkori felfogás szerint  nem volt trendi. Képzőművészetről, esztétikáról is beszélgettünk. Két – három órát, minden nap, amikor a munka után átmentem hozzá a Filmgyárból, hiszen közel lakott a II. telephez . Nem tartottak sokáig  ezek a stúdiumok,  mert ő 1968 őszén meghalt.

Halála előtt nem sokkal azt mondta, hogy ha bármikor gondod van, rám hivatkozva menj el a Fábry Zoltánhoz. Ezt én sohasem vettem igénybe. Egyszer beszéltem később Fábryval, amikor a Győri Városi Televíziót vezettem.  Igyekeztem minél több ismert ember meghívni a műsorba. Ekkor hívtam fel a Fábryt, - mikor mondtam neki, hogy én vagyok a Németh Antal kereszt fia,- és szeretnék egy beszélgetést vele a stúdióban. Mondta, hogy nagyon beteg már, de mivel Németh Antalról van szó, azonnal autóba ül és jön. Aztán a  találkozás elmaradt! Most mikor a Nemzeti Színházban volt a Németh Antalról szóló új  könyvbemutatója, nagyon híres kollégái és  tanítványai között ülhettem meghívottként a színpadon. Elvittem magammal azokat a dia felvételeket, amikor a 8 mm-es filmkamerámmal filmeztem, és Németh Antal rendezte  a filmet, úgy éreztem ezért nagyon sokan irigyek voltak rám.

Nagy segítségemre volt a felvételinél, hogy rutinom volt a forgatások megszervezésében. A második fordulóra, - ekkor fotó etűdöt kellett csinálni -, én a Várba szerveztem meg egy elképzelt történetet, és előre le is szerveztem azt. Egy nagymama két (ma már) Amerikában élő unokával szerepelt ebben,  azt mutattam meg, hogy kit mi érdekel a Várban. Voltak, múzeumban, sétáltak ide-oda, végül a Ruszwurban süteményeznek együtt.  14 fotóból állt az etűd. Minden jól ki volt találva, a lámpákat előre felvittem a cukrászdába – előre megbeszéltem a tulajdonossal, aki persze apám betege volt. A felvételi beszélgetésen bent ült a népszerű rendező,  Keleti Marci bácsi is. Azt hallottam utólag, hogy neki nagyon tetszett az én etűdöm. Ő javasolta a továbbjuttatásomat. A Várban forgattam a kötelező felvételi filmemet. Előtte már sokat foglalkoztam az aranymetszéssel, mert Vancsáék csinálták az Aranymetszés című filmet. Ekkor került szóba, hogy a Pudovkin egyik filmjét aranymetszésben vágta meg, - nem az arányok, hanem az jelenetek hosszáról volt ebben az esetben szó -,  tehát  kitaláltam a filmben háromfilmes fejezetet, azokról akik itt élnek,  dolgoznak, meg akik ide jönnek kirándulóként. Precízen kiszámoltam mind a jelenetek, mind a fejezetek hosszát, hogy azok kövessék az aranymetszés szabályait.  Rafináltan bevágtam egy kicsit életlen snittet. Herskó János (a nagynevű rendező-tanár)  ült ebben a  bizottságban, kérdezte, hogy miért hagytam benne az t a kissé életlen képet? Mondtam, hogy ez olyan pudovkini megoldás és ha nem teszem be a rossz jelenetet felborította volna vágás ritmusát. Tetszett a válaszom. Felvettek.

   
DP: Illés György – Zsombolyai János, osztályba jártál, nagyszerű tanáraid voltak, rajtuk kívül is, többek között, Hegedűs Géza, Horváth Ádám, Szabó István,   Petrovics Emil, Szécsényi Ferencné. Az osztályotokba járt rajtad kívül: Dubovitz Péter, Gulyás János, Kurucz Sándor, Lugossy István, Márk Iván, Nemescsói Tamás, Sólyom László, Szabó Gábor, Szalai András, Zádori Ferenc Volt egy tanár – aki engem is tanított, s tudom, hogy te nagyon szeretted - emlékeztetnélek arra a bizonyos harmadikos kémia könyvre, így gondolom tudod kire gondolok. 


EP: Erdélyi Attila,  kivel a napig is  kapcsolatban, távoli barátságban vagyunk. A Magyar Filmlaboratórium főmérnöke, a FŐFOTÓ legendás vezetője volt a tanári feladatai mellett.  

DP: A Főiskola történelmében talán egyedüli balettfilm előkészítéséhez és forgatása is nevedhez kötődik.

EP: A tanulmányaink  elején magunk rendeztük a filmjeinket. Az volt a legnagyobb hátránya a mi operatőr osztályunknak, hogy nem volt paralel rendező osztály. Mert a főiskolai gyakorlat az volt, hogy egy – egy páros készíti a vizsgafilmet. Azért is hátrány volt számunkra ez, mert nekünk nem adatott meg az, hogy mint  mások,  a főiskolai évek alatt  találjanak egymásra, és később is gyakran dolgoztak együtt. A harmadikos filmhez én választottam egy novelláját és rendezőt,  Ezt Szurdi Andris rendezte, Papp János volt a főszereplője, aki előttünk végzett a Főiskolán.  Ez egy kisjátékfilm volt. 
    
A mozis kapcsolataimon keresztül nagy jó barátom volt néhai  Újhelyi János, aki az  összes nagy Bacsó, Fábry filmnek, dramaturgja, írója, első asszisztense volt. Megkértem Jánost, hogy egy aktuális forgatáson puhatolózzon Illés papinál, hogy  szerinte egy balettelőadás részletére készülő vízió  jó lenne, hogy azzal diplomázzak? Papi igent mondott. A vizsgafilmet 16 milliméteres színes Kodak negatívra forgattam a Nyikoláj Andrejevis Rimszkij – Korzakov "Seherezádé" című  zenéjére Harangozó Gyula által  koreografált balett egy epizódjából. A Pa de Deux-ot, azaz a szerelmi kettőst választottuk. János forgatókönyve szerint a két táncos, Szumrák Vera és Dózsa Imre magánéletének néhány pillanatát is rögzítettük a Balaton mellett, majd Kollányi Judit vágó, (évfolyamtársam, Kollányi Ágoston rendező  lánya) vágta egybe a mese és a valóság pillanatait. Harangozó mester már nem élt, így özvegye a a "mesternő",  Hamala Irén koreográfus, irányította a táncosokat a Főiskola Makarenkó (ma Horánszy) utcai legendás oktató műtermében felállított díszletben. 

DP: Hogy ismerkedtél meg 1972-ben Matúz Józsefnéval, a TV Híradó főszerkesztőjével,   és hogy kerültél a Híradóhoz? 

EP: A Főiskola alatt elkezdtem "külsőzni" kameramanként   a Tv-nél. Egy televíziós nagyfőnök bejött a Főiskolára – még él az illető nem akarom bántani-, közölte, hogy ő visszavesz mindenkit, akit a tv küldött a Főiskolára, akik a Filmgyárból kerültek be, azokkal csináljon a gyár  azt,  amit akar. Én nem akartam a Filmgyárba visszamenni. Akkor már annyira le volt építve a rövidfilm gyártás, hogy nem láttam ott a nagy jövőt. Az illető nagyfőnök mondta azt is, hogy a filmgyárasok számára  még van egy szabad státusza,  mert a Híradónál nagyon keresnek diplomás operatőrt. Feltettem a kezemet.

Megkérdeztem tőle, hogy mennyi időre kéne menni a Híradóhoz. Akkor azt mondta, hogy három évre. A történethez tartozik, hogy mikor öt év után már nem okozott örömet  a Híradózás és felkerestem az illetőt, azt mondta: “Fiatal barátom adtam én magának arról papírt, hogy csak három évet kell maradni?” Én nagyon szomorúan somfordáltam ki az irodájából. De megtanultam, mindenről írást kell kérnem ezután!


Amikor bekopogtattam Matúznéhoz, a Híradó legendás főszerkesztőjéhez, leültetett, kérdezgetett, majd mondta jöhetek. Feltételül szabta  hogy  kezdjem segédoperatőrséggel a régiek mellett. Ez azért nem esett jól, mert én akkor már ezen az egészen túl voltam.  1973. januárjában kezdtem a TV Híradónál. Hamarosan már önállóan dolgozhattam.

Ezt megelőzően, még a főiskolai évek alatt történt, hogy közölték, az 1970 nyarán vizsgafilmet kell forgatni, hozzunk témajavaslatokat.  Végül Máriássy Félix rendezőtanárom döntött. Elfogadta, hogy a film  tárgya a repülés, főszereplője Szentgyörgyi Dezső pilóta legyen. Dezső bácsi, túl az ötmilliomodik kilométeres teljesítményen, a MALÉV járatain szállította az utasokat, IL-18-as repülőgépén. Hosszú délutánokat töltöttünk együtt a lakásán, és a Ferihegyi repülőtéren, majd repülés közben is. Felvételeim az utolsóak Szentgyörgyi Dezsőről és kollégáiról. Kastrup repülőtere előtt, egy 1971. augusztus végi szombat estén zuhantak a háborgó tengerbe. Hétfő este értesültem az esetről  elővettem a felvételeimet, volt belépőm a tv-be, másnap bevittem az anyagot a TV-be. Megkerestem a Híradó szerkesztő – riporterét Bokodi Bélát, aki éppen indulóban volt a MALÉV-hez egy tájékoztatóra. Oda adtam neki a kis film tekercset, Béla megígérte, hogy megnézi és ha jó felhasználja. Így kerültem a Híradó adásba  először, 1971. augusztus 31-én este, mint másodéves főiskolai hallgató. 

DP: A híradózás egy más világ, mint ahol eddig megfordultál.

EP: Sok kollégám úgy érzem mai napi nem bocsátották meg nekem, hogy a Híradóhoz szerződtem. 

DP:: Nagyszerű híradós operatőrök mellett találtad magad, Vecsei Mari, Schóber Robert, Szurok János, Butskó György stb … 

EP: Hihetetlen, hogy milyen barátsággal, kedvességgel fogadtak. Az ott töltött idő alatt soha semmilyen komoly  konfliktusom, összetűzésem nem volt senkivel. Azért volt könnyű ráállni a Híradó stílusra, mert sokat jelentett az, hogy korábban egyszemélyes amatőrfilmes voltam. Nem azért mentem a Híradóhoz, mert ott volt a státusz, hanem azért mert érdekelt. Tudtam, hogy a mesterem   Illés Gyuri bácsi, is híradósként kezdte.

Sokszor, sokat vitatkoztam a Matúznéval azon, hogy - főleg miután külföldi televízióban is dolgoztunk-, és megtudtam, hogy ott a híradónál kezd mindenki, de volt utána egy átjárás később más műfajok felé – itt miért nincs. Matúzné ezt nem akarta és nem is akarta meghallani sem. Ő azt szerette, hogy az ő őskövületeivel körül van véve.  Magyar Televízióban szerintem nagyon egészséges rendszer alakult volna ki, ha követi a külföldi példát. Akik kihagyták a híradós éveket sokkal nagyobb rutinra tehettek volna szert ebben szerepben.

DP: A híradónál kialakultak az „állandó” szerkesztő-riporter és operatőr párosok, jelentett e ez pluszt neked?

EP: Ez egy teljesen normális folyamat része. Érdekes, hogy ezt kérdezted, nekem ez  semmi pluszt nem jelentett. Ettől függetlenül a módszer nagyon jó dolog volt. Az én nagy időszakomat a Moldoványi Ákossal éltem meg. Kezdetben dolgoztam a Gál Jolival, Bayer Icával is. 

Ami zavart, hogy a párosban való dolgozásnak  voltak anyagi előnyei, hátrányi is. Ha volt egy  szorgalmas szerkesztőd, mondjuk  Moldoványi Ákos, és az termelte a riportokat, akkor volt egy normál munkamenet, megvolt a teljesítmény és a hozzá tartozó honorárium is. Ha nem volt fix kollégád, vagy csak keveset teljesítő szerkesztő a párod, akkor keveset kerestél. Történt, hogy nekem volt egy jól telesítő szerkesztő párom Horváth Péter, de ő elment Moszkvába tudósítónak, ezt követően  nem volt szerkesztőm, és jó bevételem. Közben Moldoványi Ákos operatőr nélkül maradt, s akkor találtunk mi igazán egymásra. Nagyon jó volt, hogy ugyan olyan olvasottak voltunk, volt gyerekszobánk, mindig egyformán gondolkodtunk, sosem akartunk gagyit csinálni. Szeretettem nagyon vele a külföldi forgatásokat is.

Voltak szerkesztők, akikkel nagyon szerettem volna dolgozni, pl. a Piller Sanyi, vagy a Tóth Gyuri de a kisujjamat nem mozdítottam értük, mert, mert tudtam, hogy kiváló kollégáimmal dolgoznak.   Volt számomra még egy igen kedves szerkesztő-riporter  , Farkas Jóska, de ő külpolitikusként, ő akkor vihetett magával, ha külföldön kellett forgatnia.  

DP: A híradós stáb utazhatott Losonczi Pállal, a Elnöki Tanács Elnökével a külföldi látogatásaira. Főleg Farkas Jóskával, Moldoványi Ákossal kísértétek. Érdekesség, hogy ekkor a Híradó operatőr mindig kapott KODAK színes nyersanyagot az adott útra, amit a Filmlaborban soron kívül kellett előhívni hazaérkezés után és a következő hétvégén főműsoridőben kellett műsorra tűzni. 

EP: Nekem volt egy nagyon nagy kiváltságom, az előbb említett ismeretségem Erdélyi Attilával, a labor főmérnökével.  Ő segített a kifogástalan és gyors laborálásban. És általában Fülöp Géza is,  aki a fénymegadó volt ezeknél a filmeknél.  Ha a film reggel négykor jött le hívógépről a negatív, akkor Géza már biztos ott volt a szobájában. Losonczi Pál  is nagyon meg volt elégedve a munkánkkal, tudom, hogy egyszer más operatőrt akart Matúzné küldeni az egyik útjára, de Losonczi átszólatott, hogy én menjek. Képzeld volt neki otthon egy filmvetítő gépe, és ezeket a filmeket gyakran nézegették a feleséggel. Megpróbáltam ezeket a filmeket népszerűre csinálni, a protokollok mellett egy csomó helyi érdekességet is felvettem, ebben Farkas Jóska és Moldoványi Ákos is támogatott és a látványhoz jó szövegeket írtak. Ma is   vállalható jó filmek ezek. Dél-Jemenben, Etiópiában,  Burmában, Fülöp-szigeteken, Szomáliában, Zambiában,  Mozambikban  és sok más egzotikus országban kísérhettük Losonczi Pált.  

DP: A külföldi forgatások azért bonyolultak voltak, emlékszem hárman voltunk, Te, én meg Ipper Pali, 1977-ben Londonban a NATO csúcsról tudósítottunk. Abban az időben ilyen eseményeken a Downing Street már le volt zárva, a miniszterelnöki rezidenciával szemben volt egy négy – öt lépcsős emelvény a tudósítóknak, a délelőtt 11 órás esemény előtt már hajnalban ott kellett lenni, hogy a lépcsőkön jó helyünk legyen.  

EP: Így volt, de már megváltozott  világ! Az amiket mi annak idején megtehettünk, hogy pld. én a Ceausecu-t,  Brezsnyevet,  Zsifkovot,  Kadhafit,  Margaret Thatchert másfél méterről filmezhettem, ma már elképzelhetetlen! A közelükbe sem lehet menni ma a politikusoknak. Szerencsére ismertek minket, a kormányőrök, és lehetőségeik határáig segítettek is. Ha egy eseményen magyar kormányőr is volt, - és három percet lehetett bent lenni-, biztos én voltam az utolsó akit kiküldtek.  

DP: Még mindig a TV Híradónál maradva, közösen forgattunk két „különleges„ filmet a Műhelytitkokat – a TV Híradó 20 évfordulójára, és a Csapatmunkát a 25 évfordulóra. Miért tartottad fontosnak, hogy ezek elkészüljenek.? A híradó történet számára nagyon fontos filmek ezek.

EP: Az elsőt 1977-ben forgattuk. Engem nagyon érdekeltek ezek a werk filmek. Pontosan emlékszel te is, hogy az első pár megbeszélésen a Matúzné nem is értette, hogy én mit akarok, hosszan kellett győzködnöm, hogy járuljon hozzá. Azt nem tudom, hogy volt–e mögötte, aki „fúrta” az ötletet, vagy önmagában a szemérmessége miatt nem akarta. Amikor elindult a forgatás akkor már végül is támogatta. Ez az első film 12’-es, de több hétig forgattuk és minden kockája ki volt találva, és meg van csinálva. 

DP: A film szövegét Moldoványi Ákos írta és mondta el. A "Csapatmunka"-ban Szilágyi Jánossal  neves riporterrel dolgoztunk.  

EP: A 25 éves évfordulóra forgatott film, nem híradós  megrendelésként készült. Én akkoriban kerestem az új szakmai utamat, így barátkoztam össze Liska Dénessel, aki a Szórakoztató Osztályt vezette (és egyik írója volt a Rádióban a Szabó családnak), Dolgozgattam  számára,  nagyon élveztem ezeket a 3-4 perces színes anyagokat. Jól időzítve mutattam meg neki az öt évvel korábbi filmet, és mondtam, hogy nagy kedvem volna egy másik fajta filmet csinálni a 25 évfordulóra. Elment a Matúznéhoz,  kiért engem több hónapra  a forgatás időtartamára.  Szilágyi Jancsit adta mellém riporternek, sőt azt is megbeszélte Matúznéval, hogy a híradós infrastruktúrát használhassuk a munkához. 

DP: 1985 –ben egyszer csak azt mondtad, nekem, hogy elég volt a Híradóból, mást akarsz csinálni. Miért döntöttél így? 

EP: Ahogy mondtam eredetileg 3 évre gondoltam, amit a TV Hiradónál töltök.  Több lett, sokkal több!  Bár nagyon jól éreztem magam,  elég volt. Emlékeztettem azt a  bizonyos tv-vezetőt az eredeti beszélgetésünkre, de mint mondta,  az volt a válasza: Miért, adtam erről írást? Jobban örültem volna, ha azt mondja: „Én erre nem emlékszem”. 

Ezen felül a "Csapatmunka" is szerepet játszott a döntésemben. Úgy volt,  hogy Liskánál a forgatott anyagból  két műsor készül.  Az egyik   Mikó Istvánnal egy énekes, szórakoztató magazin  anyag lett.  Ez a  stúdióban, lett felvéve, amihez az én bejátszásaimat használtuk fel. De  erre  a felvételre nem engedtek vezető operatőrnek a stúdióba. Nekem minden papírom, vizsgám, jogosítványom megvolt arra, hogy azt  a műsort amit én találtam ki, szervezetem meg, forgattam le, annak én lehessek a vezető operatőre. Nem így történt! Tiltakozásként nem engedtem magam kiírni kész műsor főcímére.

Szerettem vidéken helyettesíteni az operatőri szabadságok alatt a híradó vidéki tudósítói irodáiban.  Így Győrben nagyon jól dolgoztunk együtt Dékány Bandival, sokszor ott ragadtam nála éjszakára is. Eldumáltunk hajnalig.  Egyik soproni forgatáson szólt, hogy itt van egy nagyon szimpatikus párt  első-titkár,    HenczJózsef, akit előző nap látott az ORF-ben nyilatkozni, de még személyesen nem találkoztak. Javasolta ismerkedjünk meg vele. Ezért   odamentem és mondtam hogy én vagyok a kis Entzbruder  és  bemutatnám a híradó megyei tudósítóját Dékány Andrást. Az első találkozást követően nagy barátságba keveredtünk egymással. Bandi és Jóska találták ki, ha úgy is eljönnék a Híradótól, hát jöjjek Sopronba valamiféle városi művészeti vezetőnek. 

Azt kérte Hencz, hogy írjak egy koncepciót, a város turisztikai, kulturális fejlesztésére. Megírtam. Az volt a válsz, te kellesz nekünk, te leszel a kulturális igazgató a városban.  Tervekben egy városi televízió felállítását is javasoltam.  Matúzné már nyugdíjba készült, én vele egy napon léptem ki a Televízióból, hozzá kell tennem, hogy az utódja,  Aczél Endre visszahívott külsősként tanítani.  Sopronban az ellenségeim azonnal elkezdték terjeszteni, hogy kirúgtak a televízióból, ezért különösen jól jött Aczél Endre  szerződése! Végigvittem a városon, hogy lássák mi az igazság. 

Mire a kikérő  papírok sorsa  rendeződött Sopronban, kaptam egy pártbizottsági feljegyzést, abból láttam, hogy mindent, amiben megállapodtunk, azt önhatalmúlag megváltoztatták. Úgy értesültem, hogy  a városi tanácselnök fúrta meg a teljes koncepciómat.  A csinálhatja helyett „véleményezheti”, intézheti helyett „javasolhatja, „beleszólhat” szavakkal. Ha két nappal korábban kapom meg a feljegyzést, nem lépek ki a TV-től. Közben elkezdték keresni a munkakönyves állásomat. Volt egy Idegenforgalmi Gazdasági Társaság ami tömörítette a soproni szállodákat, éttermeket, utazási irodákat.  Ennek lettem a művészeti igazgatója. De kérdés volt, hogy hová adjam le a munkakönyvemet. Én senki másban nem bíztam, mint Vránich Istvánba, a Lövér Szálló remek igazgatójában,  így kerültem oda hozzá. Nagyon jó öt évem volt, ott laktam a szállodában, nagyon sok programot meg tudtam valósítani,  annak ellenére, hogy amiért a városba mentem azt nem hagyták megcsinálni.

Közben 1988-89. tavaszán leforgattam első mozis játékfilmemet is, mint rendező-operatőr.  Szilvássy Lajos legnagyobb példányszámban eladott  regényéből készült. Címe: "A néma", volt. Akkoriban ilyen vállalkozásokhoz magának az államminiszternek a jóváhagyása kellett, hogy aztán minden állami alkalmazottat megfenyegessenek, ilyen munkában nem merjen részt  vállalni  senki.

Nagyjából azt mondhatom, folyamatosan informálódhattam a rendszerváltásról, hiszen a Hencz József   Kádár és a Pozsgay közeli  ismeretségi körébe tartozott. Egy évvel a rendszerváltás előtt bejelentettem Vránich Istvánnak, hogy jövő év decemberében szeretnék elmenni, akkor öt évet pont ledolgoztam nála. Nem tudtuk, hogy a változások után ki lesz a Televízió elnöke? Írtam a jövendő elnöknek egy levelet. Ez kész volt csak a címzés hiányzott róla. Amikor bemondta rádió, hogy Hankiss Elemér  lesz az elnök, rágépeltem a nevét és elküldtem neki. Hankiss válaszolt, hogy mindenkit szeretettel várnak vissza az MTV-be. Átirányított helyetteséhez,  Bányai Gáborhoz aki fogadott is. De nem lett érdemi munkakapcsolat a dologból. 

Hencz Józseffel  baráti viszonyunk később sem  szakadt meg.  Mindig mondta, hogy szeretne  még a következő  esküvőmön  táncolni az arával. Az utolsó soproni évemben, pont  a születésnapomon ismerkedtem meg második feleségemmel, Ildivel, amit egy szűk családi esküvő követett. Természetes, hogy bár már nem volt Jóska a hatalom embere, de meghívtam őt is és a feleségét. Menyasszony tánc az viszont nem volt!
  
Már ismét Budapesten történt, hogy Hornyai Sándor operatőr kollégám szerzett egy reklámfilm megrendelést, az "Ok, Ok aranyláncok"-at.  Ott álltunk a Marczibányi tér sarkán, amikor egy ismerős fékezett a kocsijával és szólt, hogy van Pesten  egy videó-stúdió ahol vezetőt keresnek. Ez volt az OMIKK stúdió, (Országos Műszaki Információs Központ). Ildivel elmentünk jelentkezni. Láttuk lepusztult U-matic technikát, de elvállaltuk a vezetést. Már tudtam, hogy ezzel nem lehet mást csinálni, mint oktatni.  Elkezdtük szervezni az első magán televíziós iskolát a TeleScohla-t, Domokos Lajossal, és te is jöttél oda tanítani azután. Kellett három ajánló a kérvény beadásához. Lajos hozta MUOSZ ajánlását, én Illés papitól a HSC-t, Martóti Gábor színész barátunk hozta Fekeke György ajánlását, - aki akkor államtitkár volt.  Az iskola közel 20 évig üzemelt.
 
1989-ben ismerkedtünk meg, egy Tisza-tóról készített filmünk során Habis Lászlóval, aki később Eger alpolgármester lett, de később volt országyűlési képviselő is, ma a város polgármester.e 1990-ben, Habis László segítségével,  javaslatomra és közreműködésemmel egy svéd festőművész barátom, Bo Cronqvist  kiállításával nyílt meg a Vitkovics ház.

1992-ben Gali László igazgató úr felkért egy előadás  rendezésére a Gárdonyi Géza Színházban. A novemberi bemutató után áprilisig játszották  Bende Ibolya "Játék életre - halálra" című darabját.

Szintén ezen az őszön, egy teljesen szokatlan városi összefogással elkészítettünk veled, egy egy órás TV filmet az "Eger ostroma"-t.  Tudomásom szerint  ez volt hazánk egyetlen és utolsó, klasszikus idegenforgalmi marketing célokat szolgáló fikciós filmje. Ezt bemutatták a 1993-as XXIV. Magyar Filmszemlén. Bár máig őrzöm az angol négyes csatorna koprodukcióra felhívó levelét, később a Magyar Televízió további forgatókönyveket is rendelt, az MTV belső munkatársainak ellenállásnak sikerült törölni a produkció gyártását, az igen pozitív kritikák ellenére.

Az új Önkormányzat MTV-s munkatársaimat kérte fel a helyi televízió reformjának kidolgozására, majd engem (1992. év végén)  annak vezetésére. A meghallgatásomon elhangzottakat lényegesen meghamisították. Írásos tiltakozásom ellenére sem volt hajlandó a város vezetése az írott és a magnós jegyzőkönyv egyeztetésére. A pályázatot visszavonták. 1993. januárjában Herman István a Grafotip Kft. tulajdonosa megbízott az újonnan indított EgRiport városi újság főszerkesztői teendőivel. Ekkor elindítottuk a VTV-vel párhuzamosan működő KépHír komoly formai újításokkal operáló, képújság jellegű műsort.
 
1993. kora nyarán kineveztek Eger M.J.V. városi programigazgatójává. 1994-től kezdődően hozzám tartoztak a nyári programok, és az 1996-os Expo, Tokajjal közös rendezvényeinek előkészítése. Óriási előnyt jelentett nekem, hogy a városi közgyűlés hosszú távon kötelezettséget vállalt a tervezett programokra, ami még ma is ritka dolog. Egy évre előre kinyomtatott programjaink voltak, a tárgyévet megelőző tavasszal.

1996-ban (a szocialista kormány által  törölt) Expo programok keretében, kezdeményezésemre sikerült megszerveznem – ebben sokat segítettél -  a város díszpolgára, osztályfőnököm és mesterem, Illés György világhírű operatőr tanítványainak egri találkozóját.

DP: 1995-ben aztán átköltöztél Győrbe.

EP: Közben tanítottam a TeleSchola-ban, ott két a Győri Városi Televíziónál dolgozó diákunk javasolta, hogy pályázzam meg a meghirdetett vezetői beosztást, amit elnyertem. Így lettem a Győri Városi Televízió főszerkesztő-igazgatója. Megjegyzem azzal a tervvel nyertem, amit Egerben elutasítottak. Az ember életében  kevésszer fordulhat elő, hogy amit Sopronban turisztikai témában  nem hagytak megcsinálni, azt egy az egyben megcsináltam Egerben.  Amit nem hagytak Egerben megvalósítani  azt   Győrben megcsinálhattam. Három és félévet töltöttem ott. 

DP: Ma mivel foglalkozol?

EP: Két dologgal  telnek aktív napjaim.  Az egyik,  hogy 2012 óta csináljuk Ildivel a Bedekker WebTV utazási Internetes televíziót, ahol 24 országról több mint  400 saját filmem készült el. Ez egy a Média Hatóságnál beregisztrált "on demand", tehát igény szerint megnézhető  televíziós műsor. A nagy televízióknak is van ilyen  vállalkozása.  Ezt a televíziós változatot azért nehézkes csinálni, mert erre igen bonyolult zenei jogok  vonatkoznak erre. 

A másik dolog: 1987-ben kezdtem el rendezni a Képcsarnok Videógalériát, videó filmek ezek képzőművészekről. Akkor még Bayer Ilonával, Kiss Péterrel forgattunk. 1988-ban egyik stúdió javasolta, hogy beszéljem rá Sopronban a Szász Endre festőművészt egy ilyen hasonló filmre. Nehezen akart  fogadni, de a Hencz József  végül is közbenjárt az érdekünkben. Vittem a Mesternek egy filmet, a győri festőművészről, ami Cziráki Lajosról készítettünk korábban. Erre azt kérdezte, hogy - „ki mondta meg magának, hogy a Cziráki a legjobb barátom.?”. Erre úgy folytatta, hogy akkor tegeződjünk, és gyere ki a WC-be, nézd meg,  itt egy  Cziráki lóg, tudod miért? Hogy míg itt ülök, azt nézem.” Emlékezem, hogy nem adtak Szásznak Sopronban egy kis telket sem, hogy csináljon ott egy Szász Endre festőiskolát. Ugyan az történt vele mint velem Sopronban, vagyis a Henczék szerették, támogatták, a tanács meg ott gátolta, ahol tudta. Azt mondta, kezdjük csinálni a filmet, ebben egy képe a kamera előtt született meg.  Miközben montíroztam, sorra jöttek nézni, hogy milyen jó ez az egész. Ekkor rájöttem, hogy mennyire érdekli az embereket, amikor egy – egy műtárgy születését a kamera megörökíti.  

A győri évek után rövid ideig dolgoztam a Hálózat Tv-nél, vezető szerkesztőként, majd a szentendrei tv-nél is dolgoztam, vezető operatőrként. Aztán hatvan évesen, negyven év munkaviszonnyal a hátam mögött  elmentem nyugdíjba.  

2002-ben Ildivel, a feleségemmel beruháztunk a cégünkbe.   Egy új profi kamerát, lámpaparkot, hangtechnikai eszközöket vásároltunk. Amikor elmentünk a svéd festő barátunkhoz Bo Cronqvisthoz,  vele is megcsináltunk egy a Szász Endréhez hasonló megoldású  filmet. Attól kezdve sorozatban készítettünk ilyen művész portrékat. Tizenöt év után, már 57 ilyen filmünk van. 
Gondoltam,  erre alapozva csináljunk egy angol nyelvű kortárs képzőművészeti európai csatornát, de eddig mindenki elhajtott az ötletemmel. Most viszont ezt elkezdem szervezni, tervezni  „TeleArt”  néven. Hivatalosan március 15-én indultunk el az új projektünkkel.
 
DP: Köszönöm, a beszélgetést. 

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte  Dunavölgyi Péter volt.

Budapest, 2018-02-19.