Szabados Tamás: Álljatok meg és nézzétek meg a világot!

A Kékgolyó utca egyik csendes kis házának második emeletén találkozunk, többszöri halasztást követően, november közepén. Még szeptemberben egyeztünk meg a beszélgetés első időpontjáról. Közben forgatott, és egyre húzódott az időpont. Szemben az Onkológiai Intézet kertjében a fákról, a múlt heti éjszakai fagyok után, már lehullottak a levelek. Az őszi lenyugvó nap a fák ágai között besüt a szobában, az egyik fa ágán egy színes levél még kapaszkodik. Tamás, DVD -kel körülvéve fogad. A beszélgetés elején még csak ketten vagyunk, így természetes, hogy a múlttal kezdjük a beszélgetést.

Dunavölgyi Péter:

Idén töltötted be a 75. évedet, pár hete Kőszegen a főtér egyik kávézójának teraszán találkoztunk, feleségeddel, Margittal. Gyönyörű napsütés volt ott is, aznap kezdődtek a szüreti napok. Egy kicsit leültetek egy kávéra. A tulaj köszöntött benneteket, mint régi ismerőst, és ti máris rohantatok tovább egy megbeszélésre, a kis kamerád ott volt a kezedben. Mindig nálad a kamera?

Szabados Tamás:

Körülbelül három éve van saját kamerám. Mivel ez egy kis könnyű kamera, lehetőség szerint mindig viszem magammal, ráadásul félek, hogy ha a kocsiba hagyom, eltűnik. Mégis azt hiszem, Te azért kérdezed, hogy ez a kamera akkor is az ember kezében van-e, amikor nem készítek éppen filmet. Igen bármikor várható, hogy történhet valami, ahogy a "nagy öreg Vidor" bácsit idézzem (1), "fiacskám mindig legyen kéznél a kamera, hátha egyszer éppen szembe jön veled az angol királynő! "... nagyon sűrűn nem jön szembe az angol királynő, de Vidor bácsi tanácsa egy életre szólt. Sokszor fontos, hogy ott legyen, felmerül egy szép kép, egy gondolat, azonnal meg lehet örökíteni.

DP: Az életműved hatalmas, nehéz lesz részletes életrajzot felrajzolnunk, de menjünk sorjában. Székesfehérváron születtél, már gyermekkorodban rácsodálkoztál a világra?

SzT.: Igen, Nagykarácsonyban éltek a szüleim, ott tanító volt az apám. A születés a kórház miatt, Székesfehérvár. Nagykarácsonyban éltünk. Négy éves korom körül elváltak a szüleim, és akkor anyámmal Székesfehérvárra kerültem, 2 évet éltünk ott és körülbelül hat éves lehettem, amikor Budapestre kerültünk, mert a nagypapám vasutas volt, a Déli Pályaudvar területén dolgozott, vasúti híradó eszközöket javított, ez egy gyereknek izgalmas volt, amikor láttam, hogy a nagypapa drótokat forraszt, szerel. És látni a vonatokat a Déli - Pályaudvaron. Hihetetlen élmény a gyereknek, az ablaknál állni, és nézni, a mozdonyok kéményeinek füstjét, hallani időnként a füttyüket, és látni a fordítót a pályaudvar végén, amit oly sokszor megállva megnéztem, amint a hatalmas termetű fekete szörnyeteg körbe fordul. Ma már ebből semmit nem lehet látni. Helyette aluljáró rendszer és METRÓ állomás van. Hozzá kell tennem, hogy az életem itt is maradt. Hiába kerültem kétszer - háromszor máshová az életem során, de végül is ide jöttem vissza.

DP: Most sincs 300 - 400 méterre a pályaudvar.

SzT.: Ez egy hihetetlen érzés gyermekként, a háború alatt voltak a nagy élmények, a gyermeknek nem volt ám olyan szörnyű, mint a felnőtteknek, a háború. Akkor annyi izgalom volt, különlegesség, érdekesség. Most éppen egy könyvet írok, ezt a részt majd megpróbálom a számítógépen kiírni és elküldöm neked, úgy érzem a beszédnél jobban tudom írásban elmondani ezt az érzést.

DP: Ahogy, Moldova György

a könyvének címében írta "Akit a mozdony füstje megcsapott.." (2) téged is egy életre megfogott. Ez eszedbe jutott amikor, a magyarországi kisvasutakról készítettetek sorozatot?

SzT: Rockenbauer Pál, kollégám abban az időben látta a világ nagy és kis vasútjairól készült filmsorozatot, és rájött hogy Magyarországon is vannak ilyen kisvasutak. Elhatározta, hogy ezekről a keskeny nyomtávú vasutakról, készít egy sorozatot. Azt hiszem ebből hármat velem csinált. Legjobban emlékszem a zempléni kisvasútra. Már csak azért is, mert fiatal operatőrként fantasztikus érzés volt, hogy azon a napon dolgozhattam abban a filmben, amelyik napon azt megszüntették. Nagy emlékem, hogy a vasutasok mindenféle kötelekkel a mozdony elejéhez kötöttek, én onnét filmeztem, hogy megyünk az utolsó járaton. Nagyon szomorú vagyok, hogy ebből az archívumban nem lehet találni semmit. Az ahogy én ott láttam, az erősen belém mart, a sok idős néni arca, akik odajöttek a mozdony elejéhez, integetni, és sírva búcsúzott az utolsó vonattól. Nem volt hosszú pálya, úgy 27 kilométer lehetett. Itt már nagyon éreztem, hogy miket tud megőrizni a kamera. Azt a sok keserű kofa asszonyt, akik addig megszokták, hogy egy kosárral a fejükön odajöttek, felszálltak, és fillérekért bevitték Sátoraljaújhelyre, a kis zöldséget vagy gyümölcsöt, és kiderült, hogy ez megszűnik, a buszra meg nem engedik fel. És így minden átalakult.

DP: Talán még te is emlékszel a ködös hajnalokra, amikor kikötött a hajó, az akkor Tolbuchin körút (3) névre hallgató, kikötőbe - a Nagycsarnok mellett -. Én ott láttam a hasonló vidéki asszonyokat, amikor álmosan leszálltak a Mohácsról, Bajáról jövő "kofa -hajóról".

SzT: Milyen érdekes, hogy mondod, én egyszer Csongrádról csinálhattam, egy filmet, ott is erre emlékeztek. "Amikor én kicsi voltam valóban jártak a "kofa-hajók". Megálltak Csongrádon. Oldalt nagy vízforgató kerekeik voltak .. A hajó felvett 30-40 kofát, és vitte őket például Szegedre vagy Szolnokra" Mesélte a riport alanya.

DP: Térjünk vissza a háború végére. Az életrajzod szerint 1951-ben beiratkozol Budapesten, Budán a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba.

SzT: Bizony, de egy mondat előtte, a Németvölgyi úton volt egy kis iskola. Az úgynevezett "mackós iskola". Előtte van egy kő mackó, nincs olyan gyerek, akinek ne ez maradt volna meg az emlékezetében. Nem azt mondták, hogy a Németvölgyi ..., hanem azt mondták, hogy a "mackós iskola". Bizony elég sok mai úgynevezett "nagy ágyúval" jártam együtt az osztályban. Igazából elsősorban a Makovecz - et mondanám, aki osztálytársam volt és Rohníy Kamill, Rusznyák András. Aztán én onnan a Petőfi Gimnáziumba (4) kerültem, - hiába magyarázom a gyerekeimnek, unokáimnak - hogy nem voltam annyira rossz tanuló, hogy én kétszer járjam a gimnáziumot, hanem azokban az időkben úgy volt az átrendeződés, hogy eljutottál valameddig, és később módosították a törvényt és újra elkezdődött az elsőbe járás.

Így történt, hogy én a Petőfibe jártam, majd az "átrendezés" után a társaság átkerült a Rákócziba.

DP: Ez érdekes történet különösen nekem, mert kicsit később én is a Petőfi padjait koptattam. Emlékszel- e a Jablonkai - akra, mert mindkét gimnáziumban tanított egy-egy, testvérek voltak.

SzT: A nevükre emlékszem, de engem nem tanítottak. Csák Endre, vagyis Wenk Endre volt a Petőfiben az osztályfőnököm és a Rákócziban pedig a . Perényi Rudolf. A Rákóczis tanárokra már jobban emlékszem. Érdekes szituáció volt, mert mondjuk az orosz tanár, német vagy angol tanárból lett orosz tanárrá. Sokszor mindössze egy leckével járt előttünk a tanulásban ... Szávai Nándor volt az igazgató, ez egy nagyon kemény időszak volt, mert ő egy rendkívül szigorú igazgató volt. Nehezen alakultak azok az évek, a politika miatt.

Nehéz volt, mert társadalmi munkában elküldtek minket faluszervezésre is. Voltunk répát egyelni Kiscséripusztán, diákok, vagy 500-an. Több kárt csináltunk, mint hasznot.

DP: Mit jelentett a "faluszervezés"?

SzT: Ez azt jelentette, hogy felraktak bennünket egy teherautóra, letettek minket egy faluban, pl. Sáriban, - és akkor jegyeztük meg a poént, - ami nem biztos, hogy irodalmi alapanyag - , Sáriba csak Bugyin keresztül lehet eljutni, mi persze ezen, jókat vihorásztunk diákjókedvvel! Hozzá kell tennem, hogy az ottani paraszt emberek bölcsebbek voltak, mint mi, ezek a pesti tanulók.

DP: Mi volt a feladatotok?

SzT: Meggyőzni őket, hogy a Termelő Szövetkezetnél nincs jobb lehetőség! Oda, tessék bemenni!. Legtöbben mondták: "Édes fiam foglakozzon mással .., menjen vissza tanulni!"

DP: Te, mint pesti diák, honnan tudtad mi a Termelő Szövetkezet, és miért jó az ,...?

SzT: Indulás előtt tartottak nekünk egy előadást, hogy mit kell mondani, hogy kell meggyőzni a őket, és persze az agitációhoz kultúr műsort is kellett adni. Énekkar is voltunk, csasztuskákkal, volt kis bohóckodás, eljátszottuk a kozmopolitát színes tarka nyakkendővel, a dolláros imperialistát, amely akadályozza termelést. Ilyenkor a gyerek - mármint mi - annyira átéli, hogy talán nem is voltunk annyira ellenzékiek mi sem. Ez szörnyű dolog, hogy ennyire butíthatók voltunk. Hozzá kell tennem, hogy soha olyan helyzetem nem volt, hogy összevesztem volna a falusi öregekkel.

DP.: Vissza a gimnáziumba. Tanulmányaid alatt halt meg Sztálin (5). Ebből nektek, mint diákoknak mi szűrődött le? Változott - e valami a halála után?

SzT: Az igazi érzés? Az osztálynak a 99 százaléka tulajdonképpen, ma úgy mondanánk, hogy az akkori ellenzék volt - tehát tudta, hogy itt valami nagy disznóság van ...itt valami nem stimmel, nem jól mennek a dolgok, nem jó ami itt történik. Szinte nem is emlékszem, hogy lett volna valaki, aki kiállt volna "Sztálin pajtásért", "Rákosi pajtást" még úgy ahogy, az osztály egy része, "atyánk helyett atyánknak érezte". Ma felnőtt fejjel persze mosolygunk rajta, de akkor még nem láttuk pontosan, mit csinál. Arra viszont pontosan emlékszem, hogy Sztálin halálakor nem volt szomorúság, amit ahogy ma az akkor újságokból olvashatunk. Inkább egy vidám helyzet volt az osztályban, a baráti beszélgetések során is, poénkodás volt az egész. Ez maradt meg bennem erről.

DP: Leérettségiztél. Az életrajzodban olvastam, hogy érettségi után az Állami Déryné Színházba kerültél. Egy érettségiző diák hogy kerül a színházba?

SzT: Úgy kezdődött, hogy jelentkeztem a Színház és Filmművészeti Főiskolára, - operatőr szakra és muszáj elmondanom, a biológia és földrajz tanultságomon kívül, sokat fotóztam. Azokat az éveket éltük, amikor a Hillary (6) felment a Mont Everest csúcsára. Ez nagy téma volt, hogy a világ eddig eldugott magasságába eljutott két ember. Mi, vagyis az osztály fele, - hogy úgy mondjam - túrázó ember volt. Jobban ismertük a Pest környéki hegyeket, sőt páran még a többit is. Volt egy Jordán Gábor nevű, rendkívüli turista köztünk, aki sok mindenbe csábított, barlangászkodásba, túrázásokba. Így kerültünk igazán közel a természet titkaihoz. Én pedig közben fényképezgettem. Ezek bizony nem voltak rossz képek. Az akkori technika mellett nem voltak persze nagy csodák. Én viszont elhatároztam, hogy mindenképen operatőr leszek. Nem játékfilmben gondolkoztam. De nem a fényképész szakmát választottam, én filmet akartam csinálni. Miután nem vettek fel, de volt összeköttetésem, az apám szervező titkár volt egy színházi közösségnél, az Állami Faluszínháznál.

Ő beajánlott. Ott hatalmas apparátus volt abban az időben. Ebből lett az Állami Déryné Színház, (7) utaztak 7-8 autóbusszal, voltak díszletek, voltak színészek, nagyon ismert színészre már nem emlékszem, pedig volt egy - kettő. Talán a leghíresebb Feleki Sári (8). Lehet, hogy a többieket bántom ezzel, pedig sok jó színész is volt ott, de azért az hiszem középszínészek voltak. Én pedig díszítő lehettem. Aki nem más, mint aki cipeli a díszleteket, felépíti a színpadon, aztán előadás után lebontja. Itt mondtam először magamról, hogy tulajdonképpen "munkás áruló" vagyok. A kollégák, mindig kocsmáztak, amikor már kész voltunk a színpad, építéssel. Én viszont segítettem a színészeknek behordani a ruhákat. A fiuk persze rögtön, figyelmeztettek: "ez nem a mi dolgunk!". Mondta a tapasztalt és bölcs színpadi ember. De olyan hamar előre léptem, hogy egy év múlva már színpadmestert csináltak belőlem. 19 éves gyereknél ez már nagyon nagy dolog. Megbíztak bennem, még jutalmat is adtak 150 Ft-ot (nagy pénz volt)

DP: Gondolom az operatőri pályára való felkészülés szempontjából nem volt hátrányodra ez a munka, hiszen a színházi világítást közvetlen közelről figyelhetted.

SzT: Hogyne, sokat segített ez nekem később is. És a színházi élet mellett hozzám közel kerültek a falusi emberek. Ők valami olyan gyermeki bájjal tudták ezeket, az előadásokat nézni. Nem voltak harsány műsorok. Nagyon értékes irodalmi műsorok voltak. Egy csomó jó rendezővel, Asher Oszkár ( 9) Mátray

József igazgató. Később összekerültem Kalmár Tiborral, Ő később a Vidám Színpadon rendezett, valamint szórakoztató műsorokat rendezett a Televíziónál. Sokat dolgoztunk együtt.

DP: Amikor a Déryné Színházban voltál, akkor még a Madách téren játszottatok Pesten, vagy már a Kölcsey utcában (Gutteberg Művelődési Ház)?

SzT: Igen kezdetben még a Madách-téren, az irodák pedig az Éva utcában voltak. Nagy apparátussal volt. Nagyon fontosnak tartom, hogy azokban az években a magyar falú, a magyar vidék, innen kapott - tisztességesen, nem harsányan - színházi kultúrát. Tájelőadások voltak ezek, egy- egy bázis városból a színház tájolt!

DP: 1954-ben vagyunk, ekkor rendezték meg a Magyar Dráma Hete (10) rendezvénysorozatot, amin a Déryné Színház is részt vett tudomásom szerint. Hihetetlen, hogy ezen olyan előadások is voltak, mint Déry Tibor: Talpsimogató, vagy Urbán Ernő: Uborkafa című darabjai.

Szt: Igen ez fontos, hogy megtalálták ezeket a darabokat. A Dérynében igen jó dramaturgia volt. Ascher mindig megtalálta azokat a darabokat, amelyben részben a kor problémái is felmerültek, vagy a múltból hozott különböző példákat.

DP: Úgy tudom, ott ismerkedtél meg Urbán Ernővel.

SzT: Igen, így van. Ott ismerkedtem meg Ernő bácsival. Az én ottani kapcsolatom nem volt olyan erős, mint a későbbi tévés kapcsolatom. Egy író nem "barátkozik" egy díszítővel de már operatőrként órákig beszélgettünk. Megmondom őszintén a Dráma Heté -re már nem nagyon emlékszem. De arra biztosan emlékszem, hogy Faluszínház is benne volt, sőt sikerrel szerepelt. Én magam nem vettem részt abban a műsorban.

DP: Kezdted megszokni a színházi légkört, ők is szerettek, megbecsültek téged, és egyszer csak megkaptad a katonai behívódat.

SzT: Még az is érdekes, hogy tulajdonképpen egy nagy búcsúztatót rendeztek nekem a Faluszínháznál, mondván "te már nem fogsz ide visszajönni". Mert olyan jó voltál itt. Én a naív fejemmel boldog voltam ettől. Elhittem, amit mondanak. Te ide nem fogsz visszajönni díszítő munkásnak, színpadmesternek. Annyira szerettek, mindenféle ajándékokat kaptam tőlük. Ez érzelmileg nagyon sokat jelentett nekem.

DP: Valami megmaradt ezek közül?

SzT: Valahol van egy fényképgyűjtemény egy albumban, amit kaptam. Az öreg buszokról és az "öreg" előadásokról. Ami azért is érdekes, mert egy részét én magam csináltam. Bevallom, hogy a múltkor keresgéltem, de nem tudom. éppen hol van. Most próbálom keresni, mert felhívtad rá a figyelmemet.

Ami a katonai behívót illeti. Nagyon furcsa helyzet volt. A Honi Légvédelemhez vonultam be. Ez akkor alakult: Rákosiék, mondták, hogy az imperializmus ellen úgy lehet megvédeni Budapestet, hogy építenek 48 üteget a főváros körül, egy ütegben van 8 ágyú. Ez valami embertelen nagy beruházás volt. Mai fejjel visszagondolva, - egy félév alatt kiépült ez a rendszer, - az úgynevezett Honi Légvédelem, - ez védte volna Budapestet. De ez is az első perctől kezdve elhibázott dolog volt. Ezek az ágyuk csak 4 ezerig tudtak volna fellőni, de akkor már a nyugati gépek 5 - 6 ezer méter magasságban tudtak repülni. Sőt volt már, ami nyolcezren. Kár volt tehát kiépíteni így. Voltak az úgynevezett lőelemképzők, amiket a MOM gyártott, távcsövek 4 méter, meg 3,60 széles, ezen lehetett látni a kis pöttyöt, a repülőt. Be lehetett mérni a távolságát a gépnek. És azok az adatok bekerültek az ágyúba adatként.

Nem akarok részletekbe belemenni. Én aránylag szerencsés helyzetbe kerültem. Nem ágyúkezelő, hanem rádiós lettem. Elküldtek a Bécsi útra, egy laktanyába, minden ütegtől két embert. Itt az új korszerűsített "ti-ti-ti-tá" - s hírforgalmazást kellett megtanulni. Ez fontos volt, mert a hagyományos rádiózást az "ellenség lehallgathatta". Persze azok a rádiók, őszintén megmondva soha nem működtek. Egyedül akkor amikor, később 1956-ban a Szabad Európát próbáltuk vele hallgatni.

Fontos az, hogy ezen a rádiós iskolán, olyan emberek kerültünk össze, akikben volt egy kis titkos szélhámosság, hogy hogyan lehetne ezt a dolgot, könnyebbé tenni, elkerülni, végigélni. Egy gitáros, egy nagybőgős, - aki a polgári életben ezzel foglalkozott, - egy tangóharmónikás, meg egy nagyszerű énekes. És jó magam, aki egy vidáman "elbohóckodó" katona voltam. Egy kis szervező erővel létrehoztunk egy kis műsort, amire volt abban az időben lehetőségünk. Fél óra időt kaptunk erre naponta. Ezzel a műsorral mi a Honi Légvédelemnél nyertünk egy versenyt. Ezután aztán sokkal több időt adtak a próbálásra. Lett belőle így egy komoly műsor, egy másfél órás műsor. Megnyertük a Hadsereg kulturális szemléjén az első helyezést. 40-50 előadásunk is volt laktanyákban, gyárakban. Ekkor "lépett közbe az ötvenhat". Mivel a Honi Légvédelem parancsnoka a Maléter Pál (11) volt,( a repülőknek és a Honi Légvédelemnek,) azt mondták erre a kb. 1800 katonára, hogy hazaárulók, - november 4.-e után- ezektől meg kell szabadulni. Az egész társaságot sürgősen három helyre szétküldték Magyarországon. Én Kiskunhalasra kerültem. Volt, aki Szombathelyre, volt, aki Szegedre. Szóval kiképző központokba. Ez már az akkor alakult új Határőrség volt, amely a BM - hez tartozott. A Belügyminisztérium ezekben, az években, más volt mint a katonaság. Mert ott a tisztjeik fegyelmezettebb körben mozogtak. Nem engedték meg a lazaságot. - sőt a sok kegyetlenség is innen eredt - pl. Mosonmagyaróvár, Salgótarján stb. .. Egészen biztos, hogy innét kerültek ki azok a parancsnokok, akik tűzparancsot is adtak. Ők kitartottak a maguk elvei mellett.

DP: A forradalom napjaiban te még Budapesten vagy már vidéken voltál?

Szt: A forradalom kitörése után egy nap alatt "kitoltak bennünket " engem Dunakeszire ott volt az-az üteg, ahová én tartoztam. És úgy volt, amikor ez megtörtént, teherautókra raktak minket. Jól emlékszem, hogy ott a parancsnokunk azt az utasítást adta: "maguk rádiósok, mi nem kapunk pontos utasításokat .. semmit nem mondanak, mit csináljunk, ... akkor maguk hallgassák állandóan a rádiót! Persze a rádió nem a Kossuth rádió volt ... De valahogy a Szabad Európát tudtuk mi tudtuk "fogni". Ezekből irkáltunk, híreket a parancsnokainknak. Amitől aztán ők még jobban nem tudták mit kell tenni Ráadásul, ha felhívtuk a központot, - adott esetben Rákospalotát,- ahová a mi ütegünk tartozott, gyakran mondták: "ne hülyéskedjetek, nincs már itt egy tiszt sem. Menjetek ti is haza!".

Ez a valamikor jól szervezett Honi Légvédelmi gyűrű, egy hajnalon egyszer csak szétoszlott. Mindenütt, (minden nagyon meg volt szervezve, november 4.-én megjelent egy - egy páncélautó, egy magyarul beszélő orosz tiszttel, - nyilván Kárpátaljáról - Tudták, hogy ez lenne a legveszedelmesebb dolog, ha ez a 48x8 ágyú lövöldözni kezdene, akkor ez óriási veszteséget okozhat. Nem véletlen, hogy azonnal feloszlattak minket. Minden katona menjen szabadságra - mondták. Olyan katona és olyan tiszt nem volt, - (akinek fogalma sincs, hogy mit kéne tenni ), - ne menne szabadságra. A katonák, tehát hazamentünk. A tisztek meg eladták az üteg faanyagát. Igazán senki nem akart visszamenni, katonásdizni ezek után..

Aztán pár nap múlva jöttek a pufajkások. Jól szervezetten, minden katonát összeszedtek a lakáscímeken. Mi úgy képzeltük ezek után, hogy talán hamarosan leszerelnek bennünket. Sőt akkor mi még három éves katonák lévén, eleinte még esténként haza is engedtek bennünket. Mikor látták, hogy a hazaengedésnél újabb lazulások vannak, százból, ötven nem jön vissza, akkor szigorítottak. Az oroszok azonnal elintézték, hogy - máshol kapjunk szállást, Ök is áttelepültek máshová, minket pedig egy másik épületbe a mai Honvéd Kórházzal szemben, oda raktak, nagyon zsúfoltan, egy - egy terembe száz katona volt. De végül is megszabadultunk az oroszoktól, és nem velük együtt kellett lakni. Az egyébként egy szörnyű látvány volt. Bemocskolt, összetört WC-k, borzalmas konyhák, borzalmas pusztulás. Ráadásul őket is lazítottuk, látták ezt a sok lezser pesti nyighajt, aki ugye hülyéskedik mindenen, (és éreztük a magabiztosságunkat, hogy mindenben nekünk van igazunk.) Ez szörnyű volt számukra. Mondanom sem kell, hogy egy szép napon rájöttek, hogy mit kell tenni. Az összes 1800 embert, elküldték a Határőrséghez.

Onnan kezdve a belügyi keménységbe csöppentünk. Ahol újra kezdődött minden, újra kezdődött a kemény alapkiképzés. De oda át tudtuk vinni magunkkal Kiskunhalasra az együttesünket. Szerencsére folytathattuk a Határőrségnél is a próbákat, fellépéseket. Sőt ott már mint függetlenített együttes. Három hónap után felhoztak minket Pestre, az volt a dolgunk, hogy 26 nap előadást tartsunk az egységeknél, őrsökön és a falvakban a határ mentén. Utána kaptunk 2 nap szabadságot.

DP: Megint országjárás, mint a színháznál.

Szt: Igen , megint országjárás, megint a vidéki táj ...

DP: Az olvastam egy interjúdban, hogy azt mondtad : "vidék őrült vagyok". Ebből adódik?

SzT: Igen azt hiszem ebből. Ezt persze már sokkal később mondtam, amikor végig mentem az Egymillió lépés Magyarországon sorozat forgatásán. Én borzasztóan megszerettem a tisztességes vidéki embert. Közel kerültek hozzám, közel került a magyar falú, a normális, nem szélhámos magyar paraszt ember, aki tisztességesen megél a földből, dolgozik és nem a lógást keresi. Pedig ez az ország, lassan több szélhámost képzett, mint becsületes embert. 56 becsületessége "szent tettei" szertefoszlottak!

DP.: Ezerkilencszázötvennyolc. Leszereltél. Hogy lettél a sashalmi Kultúrház vezetője?

SzT: Úgy látszik a katona együttes szervezése, olyan lehetőséget adott, hogy mivel ott egy sikeres ember voltam, úgy képzelték, hogy a kultúra terjesztést is sikerül nekem jól megvalósítani a polgári életben Úgy látták hordozom magamban valamilyen szervező erőt.

DP. Hogy kerültél a kultúrházhoz?

SzT: Úgy, hogy ez egy Ifjúsági Ház volt. Talán mindenki emlékezik, hogy volt ilyen Ifjúsági Ház a budai Vár oldalában, ahol táncestek voltak, volt Sashalmon, Csepelen, valahol Kőbányán, ezeket, gondolom, hogy az ötvenhatban fellazult ifjúságnak, valamilyen szórakoztatást adó lehetőségként képzelte az akkori KISZ vagy pártvezetés. Adjunk egy "mézes madzagot" nekik. Itt lehetett zenélni, egy kicsit zeneileg is elengedni az ifjúságot. Én azt képzelem, hogy ezt nem szerveztem rosszul. Két sikeres dolgot hoztam létre a kultúrházban, az egyik a Miska bácsi ( 12) volt a Rádióból. Vetélkedőket szerveztem, az ottani tanulóknak Sashalmon. Miska bácsi vett részt ezeken.

DP: Miska bácsi, a Magyar Rádióból ismert volt, a "Miska bácsi levelesládája" című műsorával. Róla van ugye szó?

SzT: Igen és Szabó István a mai Oscar-díjas filmrendező, volt az ő segédje. Ő akkor került a Főiskolára. Ő egy rendkívül jó előadó volt. Jó közönségkapcsolati ember, ott is Miska bácsival együtt készítették a műsort. Aztán volt egy zenekar is, akik kéthetente rendszeresen játszottak. Abba sikerült olyan zenészeket is beszerveznem, például Tomsits Rudolfot (13), - aki akkor 16 éves volt-. Esti műsorban egy 16 éves gyerek csak 22 óráig lehetett volna, én meg a bűnös igazgató még falaztam is, hogy tovább zenéljen. Később ő lett a Rádiózenekar a Stúdió 11 vezetője. További emlékem, hogy valószínűleg Magyarországon én voltam az első aki, köztéren a földön iskolásoknak rajzversenyt szerveztem. Az általános iskolák jöttek versenyezni, mi meg csokoládé csomagokat adtunk a győzteseknek. Akkor ez még nem volt ismert módszer Magyarországon. Ezekre akkor, nagyon büszke voltam. Arra már nem voltam büszke, hogy az akkori polgármesteri hivatalban, a Tanácsban egyre szigorúbban vették a különböző jelentések leadását. Végül is meg akartam szabadulni ettől a "hivatalnok világtól". Olvastam egy újságban, hogy a Magyar Televízió ügyelőt keres. Jelentkeztem, de megírtam, hogy én nem ügyelő, én operatőr akarok lenni.

DP: Kaptál választ?

SzT. Igen, behívtak, sőt 1960 január 6.-án felvettek a Magyar Televízióba, ügyelőnek, így megszabadultam az előbb említett adminisztratív gondoktól ...

DP: Milyen volt ekkor a tv, kikkel dolgoztál?

SzT: Ha belegondolsz Te, aki jól ismered a Televíziót, ismert nevekkel: Esztergályos Károly, Hajdufy Miklós, Dömölki János, Bánki Iván, Szitányi András, Nemere László, ezek akkor mind ügyelők voltak,(voltunk). Együtt dolgoztunk, ismerkedtünk ezzel az új művészettel.

DP: Ekkor még Apáthy Imre (14) volt a főrendező?

SzT: Én nem találkoztam vele. Azt hiszem már Szinetár Miklós volt. Aztán Zsurzs Éva. A Stúdió osztályra kerültem, ahol az operatőrök, a rendezők, az asszisztensek, és ügyelők voltak. Nagyon jól éreztem magam, mert, ha nem is lehetek operatőr, megint benne lettem" a vidékjáró műsorokba". Egy és félév után már kineveztek asszisztensnek. Ez akkor igazán előrelépés volt. Aztán egyszer 61-ben felvettek a főiskolára. Mert az összes ügyelőt, asszisztenst beiskolázták. A többséget rendezői szakra, de én oda nem akartam menni, én mindenképen operatőr szerettem volna lenni. Fél év múlva indult operatőr szak, felvettek. A tv-ből kb harmincan jelentkeztünk, ebből felvettek tizenkettőt.

DP: Kik voltak az osztálytársaid, ha jól emlékszem Lukács Lóri is ekkor járt a Főiskolára.

SzT: Igaz, de nem együtt jártunk, mert volt egy nappali osztály, ő oda járt. Mivel a műsorokat készíteni kellett közben, úgynevezett "esti osztályt" is indítottak én oda jártam. Ez azt jelentette, hogy nekünk szombat, vasárnap, és hétfőn dolgoznunk kellett a Tv-ben, a többi napon volt a főiskolai képzés számunkra. Hétfő esténként is be kellett menni a Főiskolára, ekkor voltak a vetítések filmtörténetből. Nagyon nagyon - nagyon jó emlékeim vannak. A nagyágyú közöttünk Bíró Miklós volt, aki egy nagyon tekintélyes operatőr lett. Együtt jártam Német Attilával, Szilágyi Virgillel, Butskó Gyurival, Baranyi Pistivel, ... közben kettőt kirostáltak az osztályból, őket emberileg sajnáltuk, de a Főiskola tanári kara valóban szakmai döntést hozott ...

DP: Illés papi volt az osztályfőnököd?

Szt: Nem, Pásztor István volt a mi tanárunk, Papi a nappali osztály osztályfőnöke volt. A két osztály párhuzamosan tanult. Az "igazi nagy tanárunk" Szöllősiné volt, aki művészettörténetet tanított nekünk. Nem is emlékszem, hogy valaha az életben, a pedagógiai hatásból valaki is nagyobb hatást gyakorolt volna rám mint ő. Nagyon felemelt minket. Aztán Pásztor Istvántól elbúcsúztunk, a végefelé a Papi foglalkozott már velünk. Nemes Karcsi tartotta a filmtörténetet, remek kellemes hangulatú órák voltak. Dobrányi Géza volt a labor-tanárunk!

DP: Nemes Karcsi, akkor közel egy idős lehetett veletek, nem?

SzT: Igen, igy van. A Bíró Miki biztos annyi idős volt, mint a Nemes. Igazán kiváló viszonyban voltunk a Tanár úrral. Nagyon kincset érő volt a kapcsolatunk Makk Károly tanár úrral. Szellemileg a legtöbbet tőle kaptuk.

DP. A Főiskola elvégzése után kineveztek operatőrnek. Mindenféle műfajban kipróbáltad magad. Most akkor, az óriási filmtermésedből szemezgessünk, a filmográfia és archív nyilvántartások szerint pl. 1966-ban a Képzőbűvészet Rodolfóval, és ezért vállaltad a mester másik sorozatát 1973-ban a Bűvészettörténetet?

SzT.: Ez így volt. Voltak olyan emberek, akikkel többször hozott össze a "televíziós sorsom". Rodolfó mellett ilyen volt például Bilicsi bácsi (15), aki egyik korábbi felvételen annyira megszeretett, hogy kérte, hogy a portréműsorában is én legyek operatőr. Ő ajánlotta a szerkesztőségnek, jó lenne ha az a "Szabados gyerek" lenne a vezető operatőr. Nem is beszélve Öveges professzorról. Óriási sorozatot tudtunk készíteni Róla , azóta is mai kiadásban kapható. Muszáj, hogy arról beszéljek, hogy nekem akkor abban az időben Ő volt a Celeb, akit az ország imádott, aki miatt rohantak haza az emberek, hogy elérjék a műsorát.

DP: Akkor Ő vagy te gondoltad - hogy egy olyan műsor születik, ami 40 -50 év múltán is a közönség kedvence lesz?

SzT: Azt egyikük sem gondolta, de azt tudtuk, hogy valami nagy csodát csinálunk, - persze ez akkor még fekete - fehérben készült, te tudod a legjobban, hogy ekkor még csak ezt ismertük, használtuk. Öt - azt a fantasztikus átélést, ahogy ő elvarázsolta a nézőket -, néha még én is majdnem elfelejtettem gépmozgást indítani, mert úgy megbámultam a kisöreget. Ami egy operatőrnél bűn, amikor nem követi a szöveget, mert annyira az ő előadását figyeltem.

Én bámultam azt az embert.

DP: Milyen volt Ő , mint magán ember amikor nem forgott a kamera?

SzT: Nézd, először is nagyon szerettük, de bizony a felvétel előtt, egy magában motyogó, szinte mindent végig próbáló, minden kísérletet többször leellenőrző, mindent megnéző, minden kis részletet megvizsgáló, rendkívüli ember volt.

Én még fekete - fehérben filmen Mazsolával diplomáztam! A mi főiskolai éveinkben nem kaptunk tv-játékot, igen kevés tv-film volt, amivel diplomázni tudtunk volna, mindenki abban a műsorban, amiben éppen benne volt, amiben mondjuk a "legnagyobbat alkotta", azzal mehetett a főiskolai diplomáért. Nagy öröm volt, hogy normál 35 mm-es nyersanyagra forgathattam.

DP: Ha már említetted a Mazsolát. Ejtsünk szót a Gyermek és ifjúsági műsorokról, Katkics Ilonával, Bálint Ágnessel, készítetted őket, életművedben ezek a filmek (Böbe baba, Mazsola, aztán a Barátom Bonca és többi Katkics film) hol foglalnak helyet? A Televízió nagyszerű ifjúsági filmjei, a Kőszegi Fesztiválok, milyen emlékeid vannak erről az időszakról?

SzT: Fantasztikus "varázsló" volt mind a két nő. Bálint Ági nélkül a gyermekfilm nem jutott volna olyan magas szintre, mint ahová eljutott. A Katkics Ilike pedig a gyermek- és ifjúsági filmekben alkotott maradandót. Máig népszerűek a filmjei, amikor ismétlik őket. Sajnálom, hogy ma már nem készülnek ilyenek, mert ha nem alakul át egy szabadabb, liberálisabb villogóbb, ostobább világgá a korunk, akkor a gyerekek ma is, sokkal tisztább, szebb meséket, mesefilmeket kapnának.

DP: Az azért említsük, meg hogy ez a siker nem jöhetett volna létre, az ugyan ebben a korban születő igen magas színvonalú gyermekirodalom nélkül. Neves íróink voltak "büntetésben", felnőtt irodalmat nem adtak ki tőlük, de "elnézték" ha Móra Könyvkiadónál gyermekeknek írtak, meséket, regényeket, verseket. Ez volt az Aczél-i TTT korszak. (16)

SzT: Olyan jól fogalmaztad ezt meg, hogy ez így maradjon, én nem is tudnám ilyen jól megfogalmazni. Bár tegnap szerepeltem a Magyar Televízióban, - majd később megy adása, - a Hogy volt -ban .. és ez a dolog ott majdnem ugyan így felvetődött, hogy mivel akkor szabadsága volt a gyerekfilmeknek boldog időszak volt, - persze akkor is voltak felszólalások: "miért csak három gyerekfilm készül egy évben?"-, és miért csak 30 filmet rendelt meg a Bálint Ági a rajzfilmstúdiónál?-. Gondolj bele ma már 20 éve nem rendelt senki! Abban az időben a gyerek részére is erkölcsileg jó színvonalú, remek írók, remek dramaturgok, remek filmesek talán egy kicsit szabadabban dolgoztak. Nem beszélve arról, hogy a külföldi fesztiválokon is sorra söpörték be ezek a filmek az elismeréseket és díjakat. Készülne ma egy TV film az "EBÉD" ? - akkor, elhozott díjakat, három országból, és 9 országban vetítették!

DP: Itthon pedig ott volt a Kőszegi Gyermekfilm Fesztivál, ahol rendszeresen összemérték az alkotásokat, és komoly szakmai viták voltak.

SzT: Igen komoly viták voltak, de lehetőség volt panaszkodni is. Elmondani azt a panaszt, hogy kevés a gyerekfilm! Ha akkor tudtuk volna, hogy ma egy se lesz, .... Gondold el, akkor nekiszegeztük a kérdést az akkori elnöknek Nagy Richárdnak, "hogy-hogy csak három, ez borzasztó! .." minden hónapban, kellene, hogy készüljön, és ma.....- már semmi nem készül.

DP: Emlékezzünk egy kicsit a szórakoztató műsoraidra, is forgattál Vitrayval a Csak ülök és mesélek -hez, Módos Péterrel és Bánki Lászlóval számtalan műsort készítettétek, a Zalatnai showkat (1971), vagy Duke Ellington anyagot (1972), vagy a Szilvesztereket. Koós János én nem tehetek róla .. show-ja, Tárd ki az ablakot, Szécsi Pál show stb.. Közel állt, áll hozzád a show és a szórakoztató műfaj? Szeszélyes évszakokból vagy húsz adást csinálhattál.., és akkor még nem beszéltünk a város és kerületi vetélkedőkről (fekete - fehér, igen, nem stb).

SzT: Igen én azt gondolom, hogy e mögött az van, hogy abban az időben kezdődött fejlődni az itthoni televízióban a technika. Az a fajta új technika amit meg kellett ismerni, már megjött az Színes-1, közvetítőkocsi. Nagyon nagyok voltak még a kamerák, berendezések. (pl. 4 ember cipelte a kamerát, míg felállították.) Abban az időben akik e körül kezdtek kialakítani műhelyeket, vagy lehetőségeket, azok rá voltak kényszerülve, hogy megtanulják az új technika legapróbb részleteit is. Én minden nagyképűség nélkül mondhatom, hogy az elsők között tanultam meg ezt az új színes technikát. Kellett a szórakoztatáshoz. Így én azt is elmondhatom, hogy én szinte minden magyar rendezővel dolgozhattam. Nem állítom, hogy minden rendező mellett megmaradtam, de mindegyikhez engem tettek eleinte. Lénárt István az akkori főnököm összekapcsolt velük, mert én már tudtam, hogy mit kell technikailag tenni, vagy legalábbis operatőr-technikailag, egy műsorban, és így minden rendezőt megismerhettem, s ők is engem.

DP: Volt ezek között a rendezők között egy, akinek a tevékenysége a szakmában, a nézők között is nagy hullámokat vert, dicsérték és szidták, de senki sem volt közömbös a munkáival szemben. Az én megítélésem szerint - már akkor - a hazai televíziós technikai lehetőségeihez képest legalább 10 évvel előtte járt, gondolatilag ..

SzT: Persze, tudom kire, gondolsz Szitányi Andrásra. (17)

DP: Így igaz, sajnos már nem él, szeretné, ha mesélnél róla olvasóinknak.

SzT: Mindenkit megelőzött ez a pasas! Technikai tudása mellett, hihetetlen zenei ismerete volt, rendkívül képzett ember volt, szellemileg rendkívül vibráló, ami zenével kapcsolatos volt azt ő végigcsínálta. Volt az operában asszisztens is korábban. Ő is volt kezdetben ügyelő a tv-ben, ugyan úgy hordta a kévét a stábnak ..., rendezőknek. Majd később meglátta, hogy ő is tud ilyet és hatalmasabbat is, mint akik ott bizonytalankodnak.. Nagyon hamar élre került, elvégezte a Főiskolát is. Azért nem nagyon szerették, mert hihetelenül erőszakos volt. Mindent kiharcolt, ami csak kellett a műsorához, - hozzá kerültem az elsők között, és mellette tanultam meg én is a modern tv-technikát. Ha te most megkérdeznéd, hogy ha nekem három rendező jutott többször az életben, akire legjobban emlékszem, akkor : Szitányi András az első, a Csenterics Ági akivel utazhattam nagyon sokat a világban, (és persze pénzt kereshettem vele a hirdetésekből) és Rockenbauer Pál, aki mellett viszont NAGYBETÜKKEL! tisztességes tudtam maradni. Akitől a legrosszabb volt megválni

DP: Térjünk vissza még picit, Szitányihoz, együtt készítették el a - 1-et. Amivel külföldön fesztivál Zsűri külön díjat nyertetek Montreaux-ban..

SzT: Bizony így van, jól emlékszel, a -1 , az Szitányi műsor volt. Montreaux-ban rendkívüli díjat kaptunk. Egy külön díjat. A Zsűri különdíját kaptuk, abban az időben az elképzelhetetlen volt, hogy egy szocialista ország, egy könnyűzenei műsorral jelentkezzen. Itthon a pártközpont erősen tiltakozott ellene, hogy a Magyar Televízió ilyesmiket küldjön. De biztos volt egy elképzelésük, hogy minek kének képviselni hazánkat. Ez egy "kis forradalmi mű volt" akkor, A Dusán, a Szitányi, a Tánczos, a Módos, ezek az úgynevezett "forradalmi könnyűzenei" lelkek, mindenki belerakta a szívét is a műsorba, hogy érződjön az, hogy mi mindenre képes Magyarország és a Magyar Televízió, és technikában is meg tudja csinálni azt, amit a nyugat akkor már megcsinált. Igaz, hogy borzasztó nagy ráfordítással, és nagy küzdelemmel. Ez a fajta látványosság, amit akkor ebben a táncfilmben alkottunk. Egy szabadságért küzdő táncegyüttes, ahogy ki akar törni a "lefagyasztottságból". Nagyon jelképes, szép elképzelésekkel, egy görcsös beszorítottságból, hogy tör ki. De meg kellett azt tanulni, hogy egy jégtömb szétrobbantásához, nekem olyan gépet kellett kölcsönözni, amelyik ugye, háromezer kockát fényképez egy másodperc alatt, hogy annak a jégtömbnek szétrobbanását tudjuk rögzíteni. És egy csomó olyan technikai dolog volt, amivel addig én nem találkoztam, de ott mindent meg kellett tanulni. Mert követelte tőlünk ez a rendező.

DP: Még a szórakoztatásnál maradva, beszéljünk a Magyarországi néptáncok sorozatról is.

SzT: Ez egy kísérleti műsor volt. Lengyelfi Miklós népzenei szerkesztő volt. És azt állította, hogy ő nagyon olcsón tudna készíteni olyan felvételeket, amit még élő néhány táncművészről, emberről, akik az országban különböző helyeken a magyar néptáncnak a "kincsei". Ehhez aztán társult egy csomó tudós, népzenei kutató a felsorolás igénye nélkül, pl. Andrásfalvy Bertalan. Adták a lehetőséget és a tudást ahhoz, hogy hol kit kell megkeresni. Ezt a Magyar Tudományos Akadémia irányította. Ez volt tehát egy kísérlet a Televízióban, hogy mi van akkor, hogy ha nem sok ember csinál egy filmet, hanem csak a fele, de a másik felét megfizetik, csinálja a másik, harmadik munkát is. Ez egy érdekes helyzet volt. Szinte mindenki három munkát vállalt, (egyet kivéve, egy volt belügyes soffőr, aki félt, hogy a pártbizottságon ezért letolják!) Az egy érdekes helyzet volt, utána mi pedig megkaptuk a másik kettőnek a prémiumát. Ez egy egyszeri de soha többet nem jelentkező kísérlet volt.

Ebből persze a vezetés azt a következtetést vonta le, nem is kell ennyi ember, le lehet szűkíteni a stábot, és persze prémium nélkül ... Borzasztó sok feladat van egy film körül, egy hivatalnok vezetőnek, persze erről fogalma sem volt.

DP: 1973-ban készítetted a Honty est-et, (18) Ráday Imrével, Seregi Lászlóval. Nehéz volt a művésznővel, a primadonnával dolgozni?

SzT: A Honthy est egy születésnapi műsor volt. Kemény csata volt. Nagy csata volt. A művésznő rendkívül nagy értéke mellett, az volt a gond, hogy vele nagyon nehéz volt. Addig, amíg el nem kezdte a munkát, - a felvételek után ismét nagyon szeszélyes volt. Emlékszem, hogy vagy tíz szőnyeget kitisztíttatott a televízióval. Azt mondta, hogy ő akkor nincs "otthon" amikor ezek a tv-sek odajönnek, ezért a Budapest Szállodában kér addig egy szobát. Ezek nekem olyan furcsa dolgok voltak, ilyen szeszélyes primadonnával, művészekkel én addig nem találkoztam. Ő ehhez hozzászokott, óriási összeköttetései lehettek, a honvédelmi minisztertől kezdve, mindenhol elmesélte, ha valami nem tetszett neki, ha a tv-sek valamit nem jól csináltak, nem volt vele könnyű dolgozni. Sokszor kellett könyörögnöm neki,- engem picit kedvelt- hogy "el kéne kezdeni a felvételt művésznő!". Ö meg ilyenkor mondta neki még ezt, meg azt kell csinálnia a felvétel előtt ... többet sminkelt, mint amennyi a felvételi idő volt. De élmény volt és fantasztikus emlék!

Szeretnék még megemlíteni egy különlegességet, amiben igen szívesen dolgoztam Bánki László elindított egy új műsorsorozatot a zene népszerűsítésére a Zenés Tv Színházat. Ami egy óriási dolog volt, egyedi dolog volt Európában és a világon. Évente legalább négy bemutató volt.

DP: A Zenés TV Színház bizony a teljes zeneirodalomból merített, az operából, a kortárs operából, az operettből, a balettből, de még bábopera is volt közte.

SzT : Máig nagy élmény volt számomra, hogy ebben a sorozatban is részt vehettem. Ott készíthettem Mikó Andrással pl. Szokolay Vérnászát. Vámos

Lászlóval a Denevért szilveszterkor.

DP: Egy teljesen más műfaj, más témakör. Róbert Lászlóval forgattad a Tisztelendők sorozat, spanyol és francia részeit.

SzT: A legnagyobb emlékem ebből maga Róbert László. Nagyon nehéz volt vele dolgozni, de mind a két film nagyon jól sikerült. Már maga is nagy szám volt, hogy ahogy kiharcolta ezeket, a filmeket. Abban az időben papokról filmet csinálni?! Jóval korábban kezdte az olasz tisztelendőkkel. Volt olyan ügyes, hogy megtalálta a módot egy szóval " a tisztelni való tisztelendők..." Miért is kell tisztelni őket kérdezte? Mert akik a népükért, a hazájukért küzdenek és tesznek minden jót, és ő ezt adta itt a propaganda szerinti ígéretnek, és ő ezeket teljesítette is. Csak borzasztó körülményesen dolgozott, soha nem volt előkészítve igazán, a helyszínen születtek a dolgok. Legalább tíz irányba olyankor szétterültek a gondolatai, és akkor mindegyiket újra kibontja, és a kibontással egy irányba később egy másik filmbe bele tud kapcsolódni. Remek kapcsolatot talált például a Lyoni püspökkel.

DP: Dolgoztál oktató műsorokban, számtalan Iskola tv adáson olvashatjuk, hogy operatőr Szabados Tamás, és portréműsorokban is pl. Látogatóban Benedek Istvánnál (1976), vagy az Írók dedikálnak- ból Csurka István (1965) , ami abban a korban azért elég érdekes lehetett.

SzT: Nagyon sok ITV műsort csináltam, pl. a Szülők, nevelők , ragyogó tehetséges szerkesztők dolgoztak ott, tudták, hogy mi az, amire diákoknak, szülőknek szükségük van, sőt európai sikereket, elismeréseket szereztek. Nekünk ott öröm volt dolgozni. Bizonyos dolgokat teljesen szabadon csinálhattunk, voltak ott irodalmi 10-15 perces kis filmecskék is, amiket persze nagy műgonddal lehetett megcsinálni. Ezek kincsei voltak az oktatásnak.

DP: Nagyon érdekes, hogy amikor 1964-ben elindul az Iskola Tv Kelemen Endre vezetésével, akkor a meglévő tantervekhez készít a televízió "illusztrációs" mellékletet. Majd a hetvenes években a sikerek hatására megfordul a dolog. Az oktatási minisztérium meghívja a ITV vezetőit az új oktatási tantervek készítéséhez, és már az általuk javasolt képi kiegészítés a tantervbe kerül.

SzT: Bizony megint olyat mondtál, amire én gondoltam, de nem fogalmaztam meg eddig így, magamnak. Később én úgy gondolom a ITV "átvette a hatalmat" a tanterv készítésében, ezzel segítve az oktatás megújítását. Ez olyan mint az "én Faluszínházam volt", az ITV műsora is eljutott végül a legkisebb falvakba is, az iskolákba. Azt csinálta, mint a színház, a falusi kis emberek boldogságát. Ez egy nagy fordulat volt a vidék életében.

DP: A hatvanas években elindult még egy szocialista brigádmozgalom, amikor is a brigádok "szocialista plusz műszakban" dolgoztak és az így megtermelt pénzt a "minden iskolának egy tv-t" felajánlásként elsősorban a falusi és tanyai iskolák tv-vásárlására ajánlották fel.

SzT: Igaz, így volt és most, hogy mondod, csináltam is egy ilyen filmet is ami erről szólt. Egy kis pusztai tanyasi iskolában, ahol egy remek tanító bácsit mutattunk be, amikor az iskola kapott egy televíziót. Ez óriási nagy dolog volt akkor és ott. Igazi néptanító volt.

DP: Azt sem szabad elfelejteni, hogy ekkor még számos kis falú és tanya iskolájában áram sem volt, és ha az iskola tv-t kapott, kellett szerezni agregátort, hogy üzemeljen, ha meg már üzemel esténként, gyakran oda sereglettek a környéken lakók esténként, hogy lássák a Tv-t!

SzT: Valóban és volt olyan, hogy az elektromosok meg vállalták a plusz oszlopok és kábelek kihúzását.

DP: Kezdünk közeledni a nagy - nagy szerelemhez, a természetfilmhez. Talán kezdjük az egyik elsővel az Aranygombos Telkibányával.

SzT: Tényleg jó kezdésnek, nyugodtan kezdhetjük ezzel, mert ez volt az én megismerkedésem Rockenbauer Pállal és Rácz Gáborral. Akik akkor egy természet irányba haladó filmes csoportot hoztak létre. Akkor még nem volt NATURA Szerkesztőség.

DP: Javaslat készült 1965. Január 21.-én, a természetfilm csoport létrehozására Rockenbauer Pál és Rácz Gábor közreműködésével - Tömpe Istvánnak, az MRT elnökének kezdeményezésére. A csoport 1965 évi költségeire 72.500 forintot kért Sándor György, mint előterjesztő., ezt olvastam a Magyar Országos Levéltárban. A Természetfilm csoportot, indulásakor a munkatársak Rockenbauer Pál, Rácz Gábor, és ott volt még a Novákovits András operatőr valamint a tv nagy öreg operatőre Horváth József.

SzT: A Rocki volt a vezetője, de csak azt hiszem egy hónapig, rájött, hogy neki nem való a "hivatali" munka Rácz Gabinak adta át a "hatalmat". Rácz volt a televízió legsikeresebb, úgynevezett "naturás" vezetője. Csak jó emlékeim vannak a velük való közös munkákról.

DP: Olvasóinknak azért mondjuk el, írjuk le, hogy természetesen ebben a korban a természet film is fekete - fehér volt.

SzT: Természetesen. És érdekes az, hogy ekkor már azért a mozikban láthattak színes természet filmeket is. Gondoljunk bele, hogy Rácz Gábor lepkegyűjtéssel foglalkozott korábban, erről is fekete - fehérben csinált aztán filmet, ugyan úgy mint Horváth Józseffel a "Viperákat", ami szintén fekete - fehér volt mégis 1967-ben elhozta Tókióból, a Prix Japon Fesztivál zsűrijének a különdíját. Ma már elképzelhetetlennek tartunk természetfilmet fekete - fehérben. Tehát a telkibányai dokumentumfilmben ismerkedtünk meg Rockival és Rácz -al. A Főiskola után 1965-ben ez nekem nagyon nagy feladat, és nagy kihívás volt. A film sikeres volt, ahol ugye autóbuszt kapott egy kis falucska, a Zemplénben, addig szinte semmi lehetőség nem volt a közlekedésre. Ott aztán szobrot akartak állítani a falusi emberek nekünk. Persze mi meg nagyon kikaptunk a Televízióban, mert a miskolci pártbizottság jelezte a tv vezetőinek, hogy micsoda disznóság, hogy miért nem szóltak inkább az elvtársak, hogy ennyi baj van ebben a faluban, akkor mi ezt megoldottuk volna anélkül is, hogy ország világ megtudja! .... Persze ez nem volt igaz, mert így oldották, meg ahogy a filmben látni lehetett.

Már a következő évben elmentünk a Rockenbauerrel és Rácz -al, Mongóliába. "Ázsiában jártunk." Volt a film címe. A Rocki nagyon szeretett volna valamit az őshazáról forgatni. Ebből aztán ez lett. Haza felé jövet, jött a moszkvai tv-n keresztül egy utasítás a Tömpe Istvántól, ha már ott vannak az elvtársak, csináljanak egy filmet Bratszkról, a világ legnagyobb vízierőművéről. Igaz még hat hónapig az volt az első, mert azokban indult meg egy új, ami nagyobbra sikerült. Az akkor nagy szám volt, hiszen abban az időben szinte csak a Szepesi utazhatott ki külföldre. Nekünk ez óriási dolog volt. Napidíjat nem kaptunk, de az ellátásunkat megoldották.

DP:Ha már szóbahoztad Mongóliát, kicsit kalandozzunk még külföldön. Két nagy kaland Rockival, a az Antarktisz expedició, meg a Kilimindzsaró (Afrikai tájakon) sorozat, ez gondolom mind kettőnél komoly operatőri kihívás is volt nem csak szakmailag, hanem fizikálisan is.

SzT: Egy operatőrnek mind a kettő nagy feladat. Az Antarktisznál a legtöbb gondot az okozta, hogy mi van ha lefagy a kamera, megfagy az olaj a gépben. Egy szovjet hajóval, kutatókkal mentünk az

Antarktiszra. Végig kellett nagyon gondolnom mit jelent az erre való feszkészülés. Ráadásul a szovjetek azt kérték, hogy csak akkor visznek el minket, ha készítünk egy egyórás színes filmet. A Magyar Televízióban akkor még nem volt színes nyersanyag. Ezért a Pál utcai fiúk , nyersanyag maradékát, az Egri csillagok maradékát, és a többi maradékot szedtük össze, erre készült aztán a film.

DP: Amikor a televízió eldöntötte, hogy mégis színesre forgat egy egy filmet azokban az években, akkor Kemenes Frigyes-, a film és hangosztály vezetője kiutazhatott a legközelebbi nyugati nagyvárosba, Bécsbe és megvehetett egy mennyiséget a legolcsóbb nyersanyagból.

SzT: Ez így volt,főleg a 16mm-es filmeknél, valóban az öntés széle olcsóbb volt, mert ott bizony gyakran szándékunktól eltérő bevillanások is lehettek.

DP: Az Antarktisz felé hajóztatok, kemény öt hónap volt az út.

SzT: Az öt hónap alatt mindössze kétszer nyolc napot tölthettünk az Antarktiszon.

DP: Érdekes időszak volt, no most nem az éghajlati viszonyokra gondolok, hanem a "politikai éghajlati viszonyokra", hiszen az utazás 1968-ban volt, ebben az évben, Európában megtörténik a csehszlovákiai bevonulás. Ezt ti egy elzárt szovjet hajón hogyan éltétek meg?

SzT: A hajón a mi viszonylagos szabadságunk megengedte, hogy - volt egy kis rádiónk - mi "befogjuk" a Szabad Európa rádió adását. Hihetetlen, hogy még az Antarktiszon is lehetett fogni. Igaz, hogy három - öt, naponként de bejött.

DP: Mi szóltak ehhez a szovjet elvtársak a hajón.. ?

SzT: Ők egy ember kivételével együtt érzők voltak, volt egy politikai helyettes aki ugye, nem azt mondom, hogy megbírált, de azért néhányszor tett említést az expedició vezetésének, hogy ezek a magyarok, meg a lengyelek nagyon összefogtak ebben a kérdésben a hajón, és képesek állandóan a Szabad Európát hallgatni. Videoton táskarádiónk is volt, ez máshol sehol nem is szólt, csak Afrika közeli partjainál. A parti városok zenéit tudtuk időnként hallgatni. Életre szóló élmény volt a pingvinek világa. Két kamerát vittem. A magyar TV-nek 16-os fekete fehér és a Szovjet TV-nek 35-ös színes film -ők ezért a filmért vittek minket a világ déli csücskébe. Ez a költségvetés két moszkvics autó ára volt. Ezt ők fizették a filmért cserébe.

A Kilimandzsáró expedició volt a másik ilyen nagy utunk. Az UNESCO megkérte a Magyar Televíziót, hogy készítsen egy filmet Tanzánia felkérésére, a faluszervezésről, több ország adta össze az UNESCO sorozatot, a németek adták a kis agregátorokat, angolok adtak terepjárót, egy csomó ország beszállt. Ezt nem nekünk adták, hanem a falvaknak, hogy aztán vetíteni tudják a filmeket. A Pali tehetséges érzékkel tudta magyarázni, miért csináljuk ezt a filmet hogy mire kell figyelni,, hogy a legyek ne lepjék el tömegesen a gyermekeiket...

Költözzenek be falvakba, fertőtlenítsék a vizeket! Cserébe a tanzánok elvittek a Kilimandzsáróhoz. Ezt kérte Pali.

DP: Kis Arriflexel dolgoztál. Ez hány kiló volt, hogy ment a hegymászás ...?

SzT: A kamera 4 és fél kiló körül volt. A két akkumulátor plusz kettő. Hozzá kell tennem volt velünk egy kis kamera is, amit Stenszki Gyula operatőr kollégám vitt fel a Kilimandzsáróra Két oldalról mentünk a csúcsra, hogy egyik mindenképp feljusson. A nehezebb oldalon ment a Rocki meg Stenszki a kis kamerával, cipelő emberek nélkül, két tudóssal. Én a másikon Schelb Gyula hangmérnökkel, de nekünk voltak teherhordóink, amit a Tanzán kormány fizetett. Büszkén mondhatom mind a hatan felmentünk, előttünk négy hónappal, az ott járt amerikai stábból senkinek nem sikerült, pedig az utolsó előtti állomásig helikopterrel szállították a csomagjaikat.

DP: Térjünk haza. Másfél millió lépés Magyarországon természetesen Rokival. A kék túra ( a régi Szent István vándorlás útvonala) Kőszegtől - az országhatártól - megy a Zemplénbe, ti miért pont fordítva csináltátok?

SzT: Nagyon egyszerű dolog miatt. A Pali eredetileg négy filmnek képzelte. Tavasz, nyár, ősz, tél. Ősz lett volna a kőszegi hegyalja és az a vidék, a gesztenyék miatt. Pali kedvenc fája a szelídgesztenye. Elhatározta, hogy azt kéne csinálni, hogy a gesztenye szüretre odaérjünk, ahhoz nem ott kellene kezdeni a sorozatot, hanem a Zempléntől. Az igazi út, a Szent István vándorlás valóban az amit te mondtál. Másfélhónapos út, forgatás után valóban a gesztenyeérésre értünk Kőszegre, és Velembe. Előtte pedig a Balaton felvidéken pedig éppen a szüret idején haladtunk át.

DP: Elértetek Kőszeg közelébe és akadt némi kis probléma, megállított a határőr benneteket, az akkor még "éberen ügyelt határsávban". Ahhoz, hogy egy magyar állampolgár megközelítse a nyugati határt, előzetesen "határsáv engedélyt" kellett kérnie a lakhelye szerinti rendőrkapitányságon. Ezt közúton, de a vonaton is ellenőrizték pl. ha Sopon felé próbált utazni a polgár ...

SzT: Az volt a probléma, hogy megállítottak minket az úton, hogy hová mennek, mit csinálnak. Ez valahol még az Őrségben történt. Ez itt határsáv mondták csak engedéllyel, lehet belépni. A gyártásvezetőnk megkérte ezt az engedélyt, csak őket elfelejtették értesíteni. Képzeld a kiskatonát, amikor meglátott kilenc hátizsákos túristát a határ irányába baktatni ... Hiába magyaráztunk, van engedélyünk, egy hónapja jövünk, filmezünk ... De ő bekísér minket. És akkor az egyik kollégám azt mondta" mondjátok haza ez, ahol így kitolnak velünk, baktatunk napi 20- 30 kilométereket és innét nincs tovább." Végül, megoldódott előkerült az engedély -ez megmaradt bennem és később pályáztam egy sorozattal és akkor ezért azt a címet, adtam: "Nekem ne lenne hazám .."

DP: Ez a másfélmillió lépés nem csak ilyen nyomot hagyott benned én úgy tudom, ez alatt beleszerettél egy-két fába az út során, ez adta az ötletet neked a "Jelfák" . sorozathoz. Ezt már Rozsnyai Margittal készítettétek.

SzT: Beleszerettem fákba, forrásokba, völgyekbe, a természet szépségeibe. Közben el kellett búcsúznom a rendkívüli embertől, Rockenbauer Páltól.

Kérésére a sírja is a szelídgesztenyék alatt van. Zengővárkonyban. És körülbelül

Ekkor, kezdtem el forgatni a "Nekem ne lenne hazám?" sorozatot. Pali még benne lett volna az első két adásában, ha nem megy el közülünk. Gyönyörű fákról csinálhattam eddig 24 filmet. Csinálhattam 48 magyar forrásról, ami ritkaság, mert nem nagyon szoktak ilyen témákba beleegyezni. Ezek csat öt percesek, de nagyon a helyén vannak. Úgy, hogy bele szerettem ebbe a természetfilm világba, eddig kb 180 ilyen filmet forgattam. Ezek voltak a saját legnagyobb sikereim. Én úgy gondolom, azt kell üzenni, mindig, hogy: "Álljatok meg és nézzétek meg a világot".

Margittal ekkor kezdtünk együtt dolgozni, ezeknek, a filmnek már nagy részét ő írta, Őt én Kőszegen ismerhettem meg korábban, a Gyermekfilmek Fesztiválján. Azóta tulajdonképpen alkotótársam, majd társam és feleségem.

Közben, hazaérkezett, megérkezett Margit is, - aki a civil életben pszihológus -, így most már hármasban folytatjuk a beszélgetést. Margit, hogy könnyebben menjen a beszélgetés, finom süteményeket és gőzölgő zöld teát tesz elénk.

DP: Tamás már mondta, Kőszegen találkoztatok először, hogy is kezdődött az ismeretségetek?

SzT. Erről most Margit beszéljen.

Rozsnyai Margit: Felszólaltam Kőszegen, a Gyermek Fesztiválon, ahová meghívtak, egy iskolásoknak szóló sorozat kapcsán. Felálltam eléggé váratlanul egy felszólalással kapcsolatban, bemutatkoztam, és vitáztam a zsűri akkori elnökével., majd leültem.

A szünetben, Szabados Tamás odajött hozzám és azt kérdezte, hogy elmennék-e egy diákoknak tartandó előadására.?

Bár egy kicsit pikirten megkérdeztem, hogy én még nem láttam ezen a fesztiválon gyerekeket, de természetesen kíváncsian elmentem aznap délután a könyvtárba és megnéztem 3 filmjét (az akkoriban kezdődött "Nekem ne lenne hazám" sorozatából) és meghallgattam a beszélgetését a kamaszkorú középiskolásokkal:

Az előadás után az aznapi ebédjegyemért kaptam egy vendéglőben két deci vörösbort, és beleszerettem az ember filmjeibe, gondolatiságába,.

Ilyen egyszerű volt.

Másnap kiderült, hogy nem kapott jutalmat azon a fesztiválon, pedig remélte.

A szünetben én mentem hozzá, - ez volt utolsó este előtti nap, és láttam, hogy félrevonul, és olvassa a bírálatot.,

Nem nagyon tudom ma sem, hogy hogyan és miért, de odaléptem hozzá, és azt mondtam: " Kap tőlem egy különdíjat, az én külön jutalmamat, hogy este fölkérhet táncolni!.

Így kezdődött.

DP: Ettől kezdve volt a munkakapcsolat is?

RM: Igen. Június 10.-én felhívott a nevem napján, és meghívott egy vendéglőbe, ahol megkérdezte: hogy ő mindig amatőr írókat keres a filmjeihez, és ő úgy gondolja, meg tudnám írni, mondjam meg mi a kedvenc helyem Magyarországon. Gyerekkorom óta Bakonybél volt ez a hely, így ezt

javasoltam.

Jó, válaszolta, akkor megyünk a Bakonyba. Ez 22 éve történt.

DP: Én azt hallottam, hogy ti két külön temperamentumú egyéniség vagytok, és ez a forgatás közben hogy van?

RM: : Valóban mások vagyunk. Tamás sokkal szenvedélyesebb, hevesebb.

De a kamera mögött mindketten csöndben dolgozunk.

Tamás, szinte összeforr ilyenkor a felvevőgépével.

Régen a nagy kamerára, amivel dolgozott, szinte rá tapadt, és mindegy, hogy bögöly vagy szúnyog, csípte-e a hátát.

Én pedig kissé távolabb ültem, mondjuk egy fatönkön és írtam. Vagy sétáltam, virágot, követ szedtem, sokszor hallgattam zenét, általában komolyzenét, és írtam ... vázlatokat, szösszeneteket, mikor mi jutott eszembe.

Ha kellett valamiért elszaladni, én mentem, amikor már vezetni tudtam, mert én az autóvezetést is azért tanultam meg, mivel Tamás,soha nem megy stábbal, illetve én vagyok a "stáb", bármi történhet, és kellhet a segítség.

Megtanultam hát.

DP: Tamás, te ilyenkor csendben a kameráddal élsz...

SzT:

Forgatásokon, mindig csend van körülöttünk, amikor neki kellett megírnia, a műsornak a szövegét akkor mindig őrjöngés van, utolsó nap este, utolsó éjszaka készül el, amikor én már nem tudok módosítani, tulajdonképpen az mindig egy nehéz helyzet. Én csak hálás lehetek minden forgatási csendért, ő szokta levenni a vállamról, a kellemetlenkedőket. Te nagyon jól tudod, hogy hány ember odamegy ilyenkor, mint egy festőhöz, és a háta mögött beszélnek, mondogatnak dolgokat, sőt odafordulnak hozzá, mondanak neki valamit, "most éppen mit tetszik csinálni", mi az,amit meg kell nyomni ...?", és akkor már nem tudod azt az érzést belevinni, amit te nagyon szeretnél. Tehát ilyenkor leveszi a vállamról, elkezd velük sétálni és jól elbeszélget ezekkel, az emberekkel.

DP: Margit, te háromszor, Tamás kétszer mentél végig az El Camino zarándokúton. Először arról beszéljetek, hogy jött az ötlet.

SzT: Ez mindig vita kérdése azóta is. Ez egy világhírű dolog és rendkívüli értéke van, ennek az egész mászkálásnak. Nem tudom elképzelni, hogy ezt monoton módon mindig úgy vezessük be, mint egy előadáson, ahogy Ő szokta, ezért ezt én legtöbbször visszautasítom. Mert szerintem sokkal többértékű az Ő részvétele a kialakult helyzetekben, mindent tőle kaptam ... Jobb, ha abból indulunk, ki, hogy ez egy nagyon fontos dolog, és neki nagyon jó ötlete volt. Elvisz öt gyereket, és azokkal beszélget útközben, egy ilyen utazáson. Az biztos, hogy a Margit ötlete volt, ez száz százalék. Abba már nem vagyok hajlandó átengedni, a helyzetet, hogy egy évig vitatkoztak, szervezkedtek, "a remek emberekkel" akit ő példaképének látott, aztán amikor már azt mondtam, Te, gondolod, hogy lesz ebből valami, ha még mindig csak értekezleteket tartotok vörösbor mellett, ahelyett, hogy elintéztétek volna. Akkor én, egy hét alatt elintéztem, béreltem egy autót, és kivittem őket a kezdő helyszínre. Ez pedig egyfajta temperamentum, mert unom és dühit, a szófosás amire semmi szükség.

RM: Most akkor következik az én variációm.

Ritkán volt férfi asszisztens az intézetben, mert a lányok jobban tűrik a monoton javításokat. Volt egy fiú 2000 körül, aki halasztott az egyetemen és gondolkodott, hogy esetleg megpróbálja a pszichológia kart.

Abban az évben meghalt az édesanyja, egy gyors lefolyású rákos megbetegedésben és ő beszélt az El Caminoról és arról, hogy nyáron, meg akarja tenni ezt az utat.

Én nem is hallottam addig erről a zarándoklatról. Kaptam regényeket az ÚT -ról, ami ettől még érdekesebbnek tűnt..

Mi csináltunk Tamással általános iskolásoknak,és gimnazistáknak is egy úgynevezett "Erdőjáró" sorozatot, amiben pár diákkal az Ország különböző tájain barangoltunk és közben beszélgettünk róluk, kapcsolataikról, érzéseikről. Valamint csináltam vagy 10 évig úgynevezett önismereti csoportot gimnazistáknak és egyetemistáknak Jött egy ötlet Tamástól, hogy szervezzek meg pár gyereket és velük is beszélgessünk és gyalogoljunk azon a bizonyos hosszú úton.

Tamás bérelt egy autót, és én 5 egyetemistával akik vállalkoztak erre az ismeretlen megmérettetésre, elindultunk Somportból az un. "Aragóniai" úton., a Pireneusokból Santiagoba.

DP: Ez volt az első út. Aztán ketten mentetek?

SzT - RM: Nem, Nem

RM: RM: Tamás végig ment 2005-ben.A. 70. születésnapjára Santiagóba is ért, és ott ünnepelt.

Ő ezt az utat ajánlotta fel, de mivel Pamplonából indult, kimaradt 170 km, a 860-ból, mi azt tettük meg közösen, a Pireneusokban, Somportból, Pamplonáig 2007-ben.

DP: Margit, te még egyszer elmentél. Egyedül.

RM: Igen tavaly újra nekiindultam, szintén két valamikori, tanácsot váró diákommal, egy lánnyal és egy fiúval, az un. "Északi Útra", az úgynevezett tengerpartot kísérőre.

DP: Az, hogy te végigmentél, ez számodra fizikailag kevésbé volt megerőltető, hiszen te folyamatosan sportolsz, sí-futást is műveled. Tamás, te kamerával, hogy csináltad ezt?

SzT: Sehogy, én a kamerával, kocsival mentem, amikor a saját utamat jártam, mert hogy irigyeltem, hogy neki sikerült, nekem meg nem, akkor én arra gondoltam, hogy nem tudom megcsinálni, csak ha kocsiba viszem a felszerelést. Ezért a róluk készült film, - amikor ők hatan mentek,- én kocsiba költözködtem, és mentem egyik helyről a másikra. Előttük, mögöttük, így készült a film. Tulajdonképpen én ott egy lépést nem tettem. Akkor fogadtam, meg ott, a kocsiban töltött éjszakák során, hogy legközelebb inkább én is végigmegyek ezen az úton, hogy ott alhassam, ahol ők ezekben az úgynevezett Albergékben. Aztán a 70. születésnapomon megcsináltam, csak az a bizonyos Pireneus maradt ki, amit nem tudtam volna megcsinálni, és ahhoz kellet az, hogy a Margittal közösen, menjünk. Oda egyszerűbb volt egy másik útvonalon eljutni Lurdes-ból.

DP: Miért fontos az ember számára ez a zarándok út? Aki elmegy az a hitét akarja megerősíteni.

RM: Úgy mondanám inkább, hogy valami módon a békéjét akarja megszerezni. Van, aki békességet keres,,van aki kalandot, ismerkedést, hiszen az ÚT sok nemzet fiataljait és öregjeit viszi a hátán, van aki az építészeti remekeket akarja szemlélni és van aki misztikus élményeket keres.

Máshol is meg lehet lelni ezeket az élményeket, ahol napi 20 - 30 kilométert gyalogol az ember, többé kevésbé egyedül, vagy szótlanul, vagy társakkal beszélgetve.

Végül is állandóan Önmagával van, akár saját élményeit naplószerűen leírva, vagy csak magában megtartva, valahol csak magának tesz fel kérdéseket.

Szerintem az összes hittel valahogy így vagyunk.

Saját magamról kell megtudnom a dolgokat, amelyeket az emberek etikai, fogalmakként használnak.

Igazából, ahogy én az "Égiekkel" vagyok, az csak rám tartozik. A legintimebb érzésekhez csönd és magány kell.

Voltak reformátusok, buddhisták és természetesen vallástalanok is, pedig ez egy katolikus útnak nevezett zarándokút.

Én végül is azt hiszem, hogy arról szólt és másoknak is arról szól ez a zarándoklat, ez a hosszú, naponkénti baktatás közbeni gondolkodás hogy ki is vagyok?, Ártok-e, használok-e, a saját életemnek, másoknak?.

DP: Forgattatok még egy zarándok filmet, itthon úgy tudom.

SzT: Abból végül is sajnos nem lett semmi, mert a vágás már nem készült el. Magyarok elhatározták, hogy megcsinálják ennek a Camino-nak a magyarországi szakaszát, egészen az osztrák határig. Ahonnan már megvannak a kijelölt helyek, ez Lébény lett volna, az utolsó állomás. A magyarok azóta különböző három csoportban - mert ilyenek vagyunk mi magyarok - nem együtt a 300 ember, hanem háromszor száz ember csinálja különböző irányból ezeket a kijelöléseket. Nem szidom őket, mert mindegyiknek igaza van. Van aki Esztergomból, van aki Csíksomlyóról, van aki Máriazell-től megy. Valahogy mégis össze kéne kötni őket. Hiszek benne, hogy egyszer meg fogják csinálni. Ezekről készítettünk egy filmet, de embertelen pénzbe kerülne a vágása, és mindenféle pályázaton próbáltunk pénzt összeszedni, de nem sikerült.

A síelésre egy kicsit térjünk vissza. Mert Margit valóban egy rendkívül mozgó emberke, és nekem az-az érzésem, hogy nagyon jó kis filmet tudtunk csinálni az ő sí klubjáról, a Bozsik sífutó iskoláról. Azóta már még egyet csináltunk mert már 10 éves az iskola.

DP: Most min dolgoztok, ... ?

RM: Tamás idén nyert egy pályázatot. Herman Ottóról, az utolsónak nevezett polihisztorról. Példakép, nagyszerű ember lehetett.

Aztán van egy fantasztikus kisvasút Partiumban, erről csináltunk egy kis filmet, de ennek a vágása is hátra van. Nagyon sok pénzbe kerül a vágás, ami saját költség, ahogy az El Camino, az "Elmentünk a Nap után"is az volt.

A Herman Ottó film most kézült el. Én kicsit tartottam tőle, mert rengeteg szakértő szerepel benne, de végül is tetszik, jó lett.

Herman Ottó a polihisztorok egyike volt Magyarországon, nagyon szimpatikus, és hihetetlenül sokféle dolgot csinált. Politikusságtól kezdve, madarászásig, halászaton, néprajzon keresztül a pókfajták leírásáig..

Csavargó, kutató ember volt. Ez időre elkészült és lényeges, hogy a Tamás is elégedett, és nekem is nagyon tetszik.

SzT: Nekem ez az ember azért tetszett, mert a Rockenbauer nagyon szerette. Egy kicsit belecsempésztük ebbe a filmbe, hogy a Rockenbauernek a kedvence volt. Herman Ottó. Nem volt példaképe, mert neki inkább sarkkutatók voltak a példaképei. Azt a mondatot jól megjegyeztem, amikor azt mondta, hogy" nagyon kéne tisztelni azokat az embereket, akik a természettel foglalkoznak, hiszen azok mindig önfeláldozóak". Ez a film erről szól, erről az emberről. Kicsit féltem, hogy tíz szakértő, tíz féle őrülettel foglalkozó ember, ha most mindegyiktől csak egy mondatot mondunk, akkor zagyva lesz, ha mindegyik kiváló ember beszél, akkor az mind húsz percig fog beszélni, róla. Azt összevágni nem lehet. Egyetlen dolgot lehet mindenkit megkérni, hogy 1 percet kap, a harmincperces filmben. Persze mindegyik megsértődött és három percet beszélt, ebből már ki lehetett venni azt a fejenként 1-2 percet és akkor már rendben volt. Jó lett a film!

DP: A következő tervek?

SzT: Az Erdélyi kisvasutat kéne összevágni, de pénz kéne hozzá, De hol van ma pénz? A hírek szerint most talán nagy pénzeket fog kapni a Magyar Televízió, ha olyat csinál, amit ez a nem liberális világ akar. (Tudod a városi polgármesteri hivatalok, azért követelik a városi tv-k támogatását, mert azok őket dicsőítik.)

DP: Nekem volt Színház és Filmművészeti Főiskolán egy osztályfőnököm, Föld Ottó, aki szerintem két nagyon fontos dolgot mondott mindig nekünk, az egyik, hogy nincs művészfilm és közönségfilm. Csak jó és rossz film van. A jót sokan a rosszat kevesen nézik. Az, meg ha sokan nézik és még magas művészi a művészi értéke, az már csak a ráadás, mint hab a tortán, ettől jó a jó rendező.

A másik, amit mondott, hogy az igazi művésznek, ( - a festőtől a filmesig - ) és producereknek, mindig, több témája, forgatókönyve van a fiókban, hogy bármelyik mecénás tudjon rendelni, választani .... A film egy drága művészeti ág, szükség van a "mecenatúra rendelésére" szerintem.

SzT: Így van, egyetértek veled és Ottóval. Mivel mi az utóbbi időben csak természetfilmmel foglalkoztunk, nekünk öröm lesz pályázni.

RM: Sok-sok sorozatunk van, sok öröm, sok feszültség, sok munka. A "Nekem ne lenne hazám" 52+1 részből áll, szakértők szerint is "műfaj teremtődött".

Fontos, mint ahogy az is, hogy vagy 24 "Jelfa" készült, sok-sok befoglalt és befoglalásra váró forrás. Készült egy sorozatunk hazánk nagyon fontos ritkaságairól, részt vettünk egy Dunántúli Kék túra forgatásában, az" Echos szekér"-ben. De az "Európa kék szalagja" első szakaszának mindkét partját is forgattuk. Aludtunk sátorban és Volgában, színpadon és szállodákban..

Jó lenne a "Forrásbefoglalásokat" folytatni. Közel állnak hozzánk.

Én nagyon szeretném a tanösvények film változatát elkészíteni. Ezek olyan 5 -10 perces filmek lennének, és azért fontosak, mert szülővel, családdal végigjárhatóak, nem túl hosszúak, 6-8 km távolságúak, vagyis bejárhatóak. Voltak az "Erdőjárók",az "Emberek a természetben", melyeket azért is nagyon fontosnak tartottam,és ma annak tartom, mert a városi emberek nagyon gyakran "leparasztozzák" a vidékieket, s ez hallatlanul bosszantó.,

Nekem pl. Zalaegerszegen él az egyik legjobb barátnőm, aki többször jön az Operaházba, mint én, aki itt lakom, akkor jutok el hangversenyre, ha kapok baráti meghívásként jegyet.

Egy csomó dolog van, ami sokkal kulturáltabban, ráérősebben működik vidéken, mint a Fővárosban.

A természetben élő ember az annyi gazdagságot, és tapasztalatot tud magáénak, amit mi nem tudunk, és ami fontos lehet bármikor, bárkinek.

Az ország négy végpontjáról szóló filmünk, a "Végek dícsérete" arról szólt hogy gyönyörű "végeinken" is jó élni. Talán az egyik legszebb filmünk

Egy csomó ismeretlen hely van ország szerte, amiről jó lenne írni és jó lenne filmet készíteni.. Készítettünk egy filmet az Évszakokról,

Tamás csodálatosan ismeri az országot.

Ezt nem használja ki igazán a Televízió!

Például Budapesten egyetlen védett kert ismert, a Jókai kert. De van még egy, Rákoscsabán, egy csodálatos fafaragó művész fantasztikus egzotériákkal zsúfolt kertje.,amit Szabados Tamás megtalált, 2000-ben hajnal 6 órakor mutatta be a Magyar Televízió! Persze, így nincs is nézettség!.

Sok természeti érték van Budapesten is, amit le kéne forgatni. Szeretnénk pl. a gyönyörű megújuló Füvészkertet is bemutatni!

SzT: Miután ez egy televízió történeti beszélgetés, egy mondatot szeretnék még hozzáfűzni. A Televízió kötelessége lenne ezeknek, a dolgoknak a közönség számára való biztosítása. Ki kellett volna harcolnia a Magyar Televíziónak, a közönségnek csinálhasson filmeket, ezt ma már csak pályázatokból lehet megcsinálni.

DP: Tamás, én azt kérdezném a végén, tőled is, másoktól is már megkérdeztem, az interjúk végén, ha ma idejön fiatal, aki operatőr szeretne lenni, a mai közszolgálati és kereskedelmi tv műsorok képi világa alapján, mit tanácsolnál neki. Mi az a képi érték amire figyelni kéne?

SzT: Képi értékben nagyon nehéz a helyzet. Ne rángassák a kamerát, attól nem lesz jobb egy film, meg nem is látom, mit akar bemutatni! Egy időben felvételiztető voltam, a Magyar Televíziónál, fiatal kameramanokat vettek fel. Ahol elmondtam neki, hogy te egy őrült vagy, hogy a csatornázási művektől ide akarsz jönni, ahol fogsz keresni 1800 Ft-ot, ott meg kerestél 3500-at. Eszedbe ne jusson. Miért? Mert itt soha a büdös életben nem fogsz megélni abból, amit keresni fogsz. Kettő, ha már valakinek, valamilyen jelentős összeköttetése van, vagy nagyon tehetséges és belekerül, mondjuk a kereskedelmi tévék életébe, akkor biztos, hogy soha nem fog olyan műsorokat csinálni, amiket mi csinálhattunk. Viszont lehet, hogy a képi értéke, a pénz miatt, mert több eszköz van, jó eszközökkel, kiváló vágó berendezésekkel, jó kameraháttérrel, talán jobb és szebb dolgokat is tudnak majd csinálni. Mégis azt mondom, hogy jobb érzés, ahogy a Margit mondta, ráhajolni egy kamerára. Szeretni a tájat, vagy azt a fát, vagy azt a ködöt, vagy azt a virágot, vagy mohát a kútkáván amiről filmet készít az ember El kell dönteni pénzt akar keresni, vagy boldog akar lenni, hogy szeretne - e valami olyasmit csinálni, amivel az embereknek tud adni valamit, tisztességes dolgot, vagy pedig harsányságot, és abban sikere lesz. Ezt tudnám neki mondani, de Ő döntsön.

Köszönöm nektek a beszélgetést.

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte, Dunavölgyi Péter

Budapest, 2010. november

Lábjegyzetek:

1. Az Állami Déryné Színház (más néven Állami Faluszínház) 1951-ben alakult budapesti székhellyel. Feladata a vidék városi színházaitól messze lévő településein való előadások tartása. 1955-től hívták Állami Déryné Színháznak. A fődramaturg Ascher Oszkár volt, aki 1957 és 1965 között a második igazgatója lett a színháznak. 1965-től Szalai Vilmos vette át a helyét. 1951 és 1954 között budapesti előadásait a Madách Színház Kamaraszínházában játszotta szombaton és vasárnap. 1954-55-ben a volt Omnia Mozi (ma Gutenberg Művelődési Otthon) helyiségében. A társulat 11 együttese autóbuszokkal járta az országot 2-3 hetente. Első elődásuk 1951. augusztus 20-án volt Dunapentelén. Fennállása alatt 350 darabot mutatott be kb. 40 ezer előadásban, 15 millió néző számára. 1978-ban Népszínház néven egyesült a Huszonötödik Színházzal, és a VIII. kerületi Kálvária tér 6. szám alatt a Népszínház Kamaraszínházának adott otthont Népszínház Józsefvárosi Színház néven. 1991. január 1-jén a színház átalakult, a vidéket járó tagozatok megszűntek, és a színház neve Budapest Kamaraszínház lett.

2. Moldova György: "Akit a mozdony füstje megcsapott .. " a nagy sikerű riportkönyv árnyalt, karakteres képet adott egy nélkülözhetetlen szolgáltató intézményről és az intézmény működését biztosító emberek életéről. Szépirodalmi Kiadó, 1977.

3. Tolbuchin körút. A Kiskörút Budapest belvárosának egyik fontos útvonala. IX. kerületben futó Vámház körút (volt Tolbuchin körút). A Kiskörút az V. kerület egyik határvonala.

4. Petőfi Gimnázium Budapest. 1892-ben a XIX. század végi fejlődés hívta életre. Az első, ideiglenes terekben eltöltött évek után 1900-ban, a mai helyén épült meg az iskola a világörökség részét képező Budai Vár lábánál, az Attila úton . 1921 és 1946 között Verbőczy István Gimnázium néven működött, majd a II. világháborút követően a világszerte legismertebb magyar költő és forradalmár, Petőfi Sándor nevét vette fel

5. 1953. március 5. Moszkva, - A véreskezű kommunista diktátor 73 éves korában halt meg Moszkva melletti birtokán. Joszif Visszarionovics Sztálin (eredeti nevén: Joszif Visszarionovics Dzsugasvili), a szovjet minisztertanács elnöke és az SZKP Központi Bizottságának első titkára 1927-től korlátlan hatalmú diktátorként uralkodott. 1953 március 2-án rosszul lett, és többé már nem tért magához, március 5-én 21 óra 50 perckor meghalt.

6. Sir Edmund Percival Hillary (Auckland, 1919. július 20. - Auckland, 2008. január 11.) új-zélandi hegymászó. 1953. május 29-én Tendzing Norgajjal együtt elsőként mászták meg a Föld legmagasabb hegycsúcsát, a Mount Everestet.

7. Az Állami Déryné Színház (más néven Állami Faluszínház) 1951-ben alakult budapesti székhellyel egy azév májusában született határozat alapján. Feladata a vidék városi színházaitól messze lévő településein való játék. 1955-től hívták Állami Déryné Színháznak. Megszervezésével Mátrai Józsefet bízták meg, aki halálig igazgatója maradt az intézménynek. A fődramaturg Ascher Oszkár volt, aki 1957 és 1965 között a második igazgatója lett a színháznak. 1965-től Szalai Vilmos vette át a helyét. 1951 és 1954 között budapesti előadásait a Madách Színház Kamaraszínházában játszotta szombaton és vasárnap. 1954-55-ben a volt Omnia Mozi (ma Gutenberg Művelődési Otthon) helyiségében Jászai Mari Színház néven működött. 1963-tól pedig az egykori Józsefvárosi Színházban játszott. Irodái a VI. kerületi Asbóth utca 19 szám alatt voltak. Volt operatagozata, valamint Stúdió Színpada az Asbóth utcában. A társulat 11 együttese autóbuszokkal járta az országot 2-3 hetente. Első elődásuk 1951. augusztus 20-án volt Dunapentelén. Fennállása alatt 350 darabot mutatott be kb. 40 ezer előadásban, 15 millió néző számára. 1978-ban Népszínház néven egyesült a Huszonötödik Színházzal, és a VIII. kerületi Kálvária tér 6. szám alatt a Népszínház Kamaraszínházának adott otthont Népszínház Józsefvárosi Színház néven. 1991. január 1-jén a színház átalakult, a vidéket járó tagozatok megszűntek, és a színház neve Budapest Kamaraszínház lett.

8. Feleki Sári. Feleki Sári (született: Fecser) (Debrecen, 1920. október 24. - 1995. augusztus 1.) magyar színésznő. Tanulmányait a Színiakadémián végezte, majd 1940-ben kezdte pályáját Bánky Róbert stagione társulatában. Fellépett az Andrássy úti Színházban, 1942-43-ban tagja volt a Madách, 1943-tól 1948-ig pedig a Vígszínháznak. Két évig dolgozott a Magyar Rádióban. 1950-től három évadot töltött a Vidám Színpadnál, másik hármat pedig A Magyar Néphadsereg Színházában. Egy évet játszott Pécsett, majd 1957-től nyugdíjba vonulásáig, 1981-ig az Állami Déryné Színház, valamint a Népszínház tagja volt. Nyugdíjasként lépett fel a Nemzeti Színházban, később szinkronizált is. 1957-1965 között az Állami Déryné Színház stúdiójában is tanított. 1966-tól 1982-ig elnökségi tagja volt a Színházművészeti Szövetségnek.

9. Ascher Oszkár, a magyar versmondó művészet újjáteremtője 1897-ben született. Iskoláit Budapesten végezte. Már a gimnázium önképzőkörében is aktívan foglalkozott versmondással. Művészi pályáján Ódry Árpád, a kor legnagyobb magyar színésze indítja el. Ő tereli a figyelmét az előadó-művészet egy másik, mostohán kezelt és önálló műfajnak akkoriban még alig tekintett ága: a szavalás, a pódium-művészet felé. 1964-ben adta ki nagyszerű önvallomás-regényét "Minden versek titkai" címmel. Súlyos betegségében Sztanyiszlavszkij szavaival üzent az utána következő generációnak: "Szeresd magadban a művészetet, ne pedig magadat a művészetben!" 1965. október 25-én halt meg.

10. Dráma hete. Forrás: Színházi adattár - Szabó István : A színházak műsora az ötvenes években. "Az évadot követő 1954. júniusi színházi fesztivált a Magyar Dráma Heteként hirdették meg. A rendezvényen az Állami Faluszínházzal együtt nyolc vidéki és nyolc budapesti társulat mutatkozott be. A műsoron szereplő húsz előadás egyharmada volt klasszikus szerző műve, a többség kortárs drámaíró alkotása. A kortárs darabokat nagyrészt a pillanat szülte, ezért viszonylag gyorsan érdektelenné váltak, elfelejtődtek. Néhány máig is emlegetett darab is a programba került, mint például Urbán Ernő Uborkafá-ja, vagy Déry Tibor Talpsimogató-ja. A műsorfüzet Urbán Ernő művét "a felszabadulás óta bemutatott első magyar szatíra"-ként említi. A Nemzeti Színház által 1953 novemberétől játszott darab összesen 84 előadást ért meg, az 54/55-ös évadban le is került a műsorról. A mű "helyiértékét" mutatja, hogy más színház a későbbiekben nem is játszotta. Még érdekesebb a Talpsimogató esete, amely két másik egyfelvonásossal együtt került bemutatásra /Nagy Lajos: Új vendég érkezett, Urbán Ernő: Párviadal/. A Katona József Színház előadása összesen 14 alkalommal találkozott a közönséggel, s ebből háromszor a fesztivál keretében. A képmutató karrierista politikust kifigurázó, az író meghatározása szerinti "diákcsíny" így összesen 5.200 nézőhöz jutott el. A fesztivál kortárs magyar kínálatából 1954-től 1956-ig három új vígjáték lett kurrens árucikk. Öt-öt színház adta elő Sólyom László Holnapra kiderül /249 előadás/, Sós György Pettyes /364 prózai és 57 zenés előadás/ című korfestő, "történik ma" jelzetű bohóságát. Csizmarek Mátyás Bújócska című vígjátéka összesen 502 előadást ért meg, a szemlén az Állami Faluszínház adta elő, amely 207 alkalommal aratott sikert a jókáder-rosszkáder konfliktusra épülő szerelmi történet. A Magyar Dráma Hetéhez két szakmai program társult, ankét keretében vitatták meg a drámairodalom és a színikritika helyzetét, és külön vitát tartottak a "Rendezés és a színészi játék" kérdésköréről. "

11. Maléter Pál (Eperjes, 1917. szeptember 4. - Budapest, Kőbánya, 1958. június 16.) az 1956-os forradalom egyik vértanúja, katona, az 1956. novemberi harmadik Nagy Imre-kormány hadügyminisztere. Maléter Pál először Prágában orvosnak tanult a Károly Egyetemen, ahol részt vett a németellenes diákmegmozdulásokban. 1938 novemberében Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetem Orvostudományi Karán folytatta tanulmányait, de anyagi nehézségek miatt újra kénytelen volt őket abbahagyni. 1939-ben önként jelentkezett katonának. 1940-ben beiratkozott a budapesti Ludovika Akadémiára. Hivatásos tisztként Kassán kezdett el szolgálni. 1945-ben zászlóaljparancsnoknak nevezték ki és belépett a Magyar Kommunista Pártba. .1956 tavaszára ezredes lett. A Corvin közben részt vett a fegyverletételi tárgyalásokon. Nagy Imre hívására a Parlamentben jelen volt a munkástanácsok küldötteivel folytatott tárgyalásokon, majd október 31-én főszerepe volt a Nemzetőrséget megszervező megbeszélésen, ahol eldőlt: a civil fegyveresek is a forradalom véderejének részévé válnak. 1956. November 1-jén Nagy Imre kinevezte helyettes honvédelmi miniszternek, majd november 2-án honvédelmi miniszternek, és vezérőrnagyi rangot is kapott. Nagy Imre perében a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés bűntette vádjával halálra ítélték és az ítéletet 1958. június 16-án végre is hajtották a Kozma u. 13. sz. alatti gyűjtőfogház udvarán

12. Padisák Mihály. A magyar rádiózás egyik legnépszerűbb és leghosszabb ideig tartó műsora "Miska bácsi levelesládája" nevéhez fűződik.

13. Tomsits Rudolf (Budapest, 1946. május 12. - Budapest, 2003. június 11.) nemzetközi hírű magyar dzsessztrombitás. Tizenhat éves korától hivatásos zenész. 1962-től tagja a Gonda János által vezetett Qualiton Együttesnek, valamint Kőrössy János és Bergendy István együttesének. 1963-tól egy éven keresztül Stockholmban élt, ahol Aarne Domnerussal, Jan Johannsonnal és Egil Johannsennel is dolgozott együtt. 1964-es hazatérése után a Stúdió 11 szólistája, zeneszerzője és hangszerelője lett, egészen 1979-ig. 1964-ben megalapította saját formációját, a kvartettben Vukán György (zongora), Berkes Balázs (bőgő) és Rosenberg Tamás (dob) szerepelt. Együttesével több európai országban vendégszerepelt, nagy sikert arattak többek között a Montreux-i, a bledi, a bécsi, a palermói és a varsói fesztiválon.

14. Apáthy Imre, Ausim Imre színész, rendező (1909. május 28. Budapest, 1960. február ). 1930 - elvégzi a Színiakadémiát , 1930 - 1932 - a Fővárosi Operettszínház, 1932 - 1935 - a Belvárosi Színház tagja, 1935 - 1945 között és 1955-től haláláig - a Nemzeti Színház tagja. 1943 - rendezni kezd, 1946 - a Magyar Színházban rendez , 1947 - 48 - rendez a Fővárosi Operettszínházban , 1945 - 1949 - a Művész Színházban szerepel, rendez, de igazgatóhelyettes is egyben. 1950 - 1953 - továbbra is a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanít színészmesterséget. 1958 - 1960 - a Magyar Televízió első főrendezője is egyben

1957 - 1960 - haláláig újra a Nemzeti Színház tagja. 1958-ban elvállalja a Magyar Televízió sorrendben első főrendezői, és művészeti vezetői posztját. Főrendezői munkája nagyban hozzájárul az induló hazai televíziózás színvonalas művészi szintjének beállításához, azzal együtt is, hogy erre csupán másfél év áll rendelkezésére... mert a sors másképp szabja Apáthy Imre lehetőségeit a televíziózásban is. 1958-ban elvállalja a Magyar Televízió főrendezői, művészeti vezetői tisztjét, amelyre az akkori Magyar Televízió stúdióosztályának vezetője, Zsurzs Éva hívja meg 1958-ban. A magyar televíziózás kezdeteinél, amikor e műfaj szárnypróbálgatásai zajlanak, kiemelt jelentősége van a nagy színházi és rendezői tapasztalattal bíró személy szemléletének, hisz a műsorok, tévéjátékok élőben mennek, akárcsak a színházban

15. Bilicsi Tivadar (Grawátsch Tivadar) (Budapest, 1901. szeptember 6. - Siófok, 1981. július 11.) színész, táncos komikus Érettségi után rövid ideig postatisztviselő volt. 1919-től kardalos a Feld-féle Budapesti Színházban és az Operában, Eközben Füzy Barnabás színtársulatához szerződött és Rákosi Szidi színiiskolájába járt. 1925-ben Szegedre, majd Miskolcra szerződött színésznek, 1926-1927 között a Király Színház színésze. 1928-1929-ben a Belvárosi Színház színésze, majd 1929-1931-ben a miskolci színházban játszott. 1931-1932-ben a Fővárosi Operettszínház tagja, majd 1932-ben a Teréz körúti Színpad színésze lett. 1933-tól 1944-ig az Andrássy úti és a Magyar Színházban játszott. 1945-ben a Belvárosi Művész Színházban és az Operettszínházban játszott. 1946-ban a Medgyaszay Színházban operettekben lépett fel. 1947-1948-ban a Művész Színházban színész. 1949-1952 között a Fővárosi Operettszínház színésze. 1952-1954 között a Vígszínház tagja. 1954-ben A Magyar Néphadsereg Színházához szerződött. 1962-től 1968-ig, nyugdíjba vonulásáig a Vígszínház tagja volt.

16. TTT. Tiltott, Tűrt, Támogatott (a szavak sorrendje néha változó), azaz a "Három T" a kommunista kultúrpolitika "terméke". Közismerten működött a Szovjetunióban a támogatás és tiltás, majd a második világháború után hamarosan az összes befolyási övezetébe tartozó szocialista országban megjelent. Magyarországon az ún. Három T "kifinomult" változata a köztudatban Aczél György nevéhez kapcsolódik, pedig már az ő fellépése előtt is jól "működött

17. Szitányi András, rendező Budapest, 1945. május 5 - 2007. február 14. Négyéves korától hegedülni tanul, majd zeneiskolákat végez. Már elsős gimnazista korában gyakornokként bejár a Magyar Televízióba: ügyelő, asszisztens. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán Nádasdy Kálmán tanítványa. A nyári szünetekben a Szegedi Szabadtéri Játékokon asszisztens Szinetár Miklós és Vámos László mellett. A diploma megszerzése után az MTV Szórakoztató osztályára kerül, ahol számtalan zenei tárgyú portrét, dokumentumfilmet, rock-és népzenei műsort rendez, de készít showműsorokat, operát, operettet, tévé-játékot. Páratlan találékonysággal alkalmazza a tévétechnika vizuális trükkjeit. A zenei élet sok hírességével dolgozott, mint: Gilbert Becaud, Rudolf Barshai, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Ferencsik János, Kónya Sándor, Antonio Gades, Jurij Szimonov, Karolos Trikolidisz. 1974-ben Montreaux-ben az, Arany Rózsa" Fesztiválon -1 celsius c. balett filmjével a zsűri különdíját nyeri. Amerikai meghívásokat kap, majd 1979-ben elhagyja Magyarországot és New Yorkba költözik. A Szabad Európa Rádió kulturális műsorainak producer-műsorvezetője lesz. 1982-ben önálló produkciós vállalatot alapít, és többek között elkészíti az "Allegro Barbaro" című dokumentumfilmet Bartók Béláról és a magyar avant-garde képzőművészetről. 1991-ben visszatért Magyarországra, ahol szabadúszóként tanítással és rendezéssel foglalkozott. Tanított a GNM Szini-tanodában, a Columbus Oktatási Központ Riporter-iskolájában és a Budapest Média Intézetben. Tagja volt a Magyar Rendezők Céhének (MRC), alapító tagja a Magyar Rendezők Társaságának (HSD)

18. Honthy Hanna (eredetileg Hügel Hajnalka, Hajnal Hajnalka; Budapest, 1893. február 21. - Budapest, 1978. december 30.) magyar énekesnő, színésznő. 1912-ben szerződtette a Népopera, Ezután Pozsonyban, Debrecenben szerepel, férjhez megy dr. Halmos Géza miniszteri tanácsoshoz, aki megalkotja számára a Honthy Hanna művésznevet. 1916-tól a főváros különböző színházaiban - Vígszínház, Revü Színház, Blaha Lujza Színház, Király Színház, Belvárosi Színház - kapott szerződést. 1925-27-ben és 1949-től a Fővárosi Operettszínház tagja volt.

Dunavölgyi Péter