Varga Sándor Márton írása: Rózsika korszaka


Varga Sándor Márton:




Rózsika korszaka
Adalékok az ötvenéves Híradó első huszonkilenc évének történetéhez


„Ez a malom akkor is őrölne, ha magára hagynák.”
(Matúz Józsefné)


„A régi »madarat tolláról« mondás 
kissé átforgatva így érvényesül: 
»társadalmat televíziójáról!«”
(Hermann Istvánt idézi Galsai Pongrác)

Néhány szó előre

Cáfolhatatlan médiatörténeti tény, hogy a Tv-híradó első huszonkilenc éve összeforrt Matúz Józsefné nevével. Vagy ahogyan az egész házban emlegették – és emlegetik ma is –: Rózsikáéval.

Előzmények nélkül nincsenek születésnapok

A Magyar Televízió ugyan 1957-től datálja önmagát, a Tv-híradó pedig napra pontosan 1957. július 2-tól, de persze, mint mindennek, a születésnapoknak is vannak előzményei.
A néhai Magyar Dolgozók Pártja főtitkársága 1952 februárjában határozott arról, hogy jöjjön létre a Televíziós Bizottság, tanácsadás céljára a Műszaki Bizottság, 1954. május 1-jéig pedig induljon meg Magyarországon a televíziós műsorszolgáltatás. 
Matúz Józsefné, aki ekkor még nem volt huszonnyolc éves, honnan is sejthette volna, hogy – bizonyos szempontból nézve – az ő sorsáról is döntés született.
A gépezet mindenesetre beindult.
Szűk két esztendővel később, 1953. december 16-án két postai szervezet – a Rádió Műszaki Hivatal és a Kísérleti Intézet –, valamint az addigra már megalakult Magyar Televízió Vállalat előrukkolt egy 100/50 wattos televíziós adóberendezéssel. Az első próbaadás színhelye hol másutt lett volna, mint a rádiózás történetéből már ismert Gyáli úti postakísérleti állomáson, amelyre adóantennát szereltek, a „Leningrád” típusú vevőkészüléket pedig attól négy kilométer távolságra helyezték el… Az Orion gyárban pedig eközben már dolgoztak egy 14x18 centiméteres képernyőjű tévékészülék kifejlesztésén. 
Alig egy hónapra rá, 1954. január 20-án üzembe helyezték a kísérleti, 100 wattos teljesítményű adóberendezést a Széchenyi-hegyen, az Agancs u. 30-32. sz. épület negyedik emeletén. Az adáskísérletek első hírei nyomán Szepesi György cikket írt Televíziós riporter leszek-e? címmel. Lelkendező című írás jelent meg a Rádióújságban is: „Filmet láttunk a Váci utcában – televízión!” Ami persze mindössze annyit jelentett, hogy a Posta épületének egyik szobájában, ha nem is tökéletesen, de már mozgott az immár a Széchenyi-hegyről sugárzott kép. Mi volt az? Repülőgép szállt a levegőben, lassan leereszkedett a ferihegyi betonra, a főépület elé gurult, az utasok kiszálltak… Utána pedig az igencsak kevés néző megtekinthette az Erdei sportverseny című rajzfilmet és néhány jelenetet a Mágnás Miskából. 
1954. január 29-én már a minisztertanács (akkori elnöke Nagy Imre – a szerk. megj.) is bekapcsolódott az ügybe: határozatuk szerint a Széchenyi-hegyen tévéközpontot kell kialakítani, és be kell szerezni egy nagyteljesítményű adót! Révai Dezső vezetésével a Magyar Rádió Pollack Mihály téri épületében (a volt Esterházy-palotában) gyorsan meg is alakult hát a Magyar Rádió televíziós főosztálya (főmérnöknek Kerpel Róbertet nevezték ki). 
1954. szeptember 2-án már el is készült, igaz, még a filmgyárban, az első magyar televíziós felvétel. (Bemondó Pintér Sándor, de szerepelt benne Bán György, Erdei Klári, Hajnóczy Lívia, Mednyánszky Ági és Sárosi Gábor is.) Maga a műsor nem volt más, mint a Mezőgazdasági Kiállítás és Vásár pavilonjában látható műsor felkonferáló képe és szövege. Ugyanis a vásáron már bemutatkozott a televízió! Mi több, a lóversenypálya épületében a televíziós vállalat két vevőkészüléket is kiállított, bár csak „helyi” filmműsort vetítettek (az első film A festett róka c. szovjet mese volt). És hogy kik készítették a fölvételt? A ránk maradt följegyzések szerint Purczell Miklós és Horváth József operatőrök, Sárdi Nándor hangmérnök, Kassai Tamás és Felföldi Imre asszisztensek, Meltsok József fővilágosító, Utasi László, Török László és Eisenbacher Antal világosítók, Karner Károlyné sminkmester, Nagy Dezső trükkmester és Kardos József felvételvezető. Említsük meg továbbá, ez idő tájt már a Budapesti Nagyáruházban (a jelenlegi Corvin Áruházban – a szerk. megj.) is bemutatkozott a televízió – készülékestől, műsorostól…
Innen kezdve fölgyorsultak az események. 1955. január 13-án a minisztertanács hozzájárult, hogy az NDK-ból (Német Demokratikus Köztársaság – a szerk. megj.) szerezzünk be egy megfelelő tévénagyadót. Februárban a Széchenyi-hegyen elkészült az első antennatorony, miközben már alapozták a tévéadó épületét. Április 7-én a Magyar Televízió Vállalat illetékesei bejelentették, hogy a volt Tőzsdepalotában helyet foglaló Lenin Intézet kiköltözik az épületből, és a Posta vezérigazgatósága javaslata alapján a minisztertanács eldöntötte, hogy az épület déli szárnyát fokozatosan át lehet venni a televízió céljaira, egyebek mellett stúdiók építésére is.
1955 novemberében a parlamentben – a népgazdasági terv részeként – a televízió fejlesztéséről is beszélt az új miniszterelnök, Hegedűs András, továbbá Berei Andor, a tervhivatal elnöke és maga Gerő Ernő. 1957 közepétől, mondták, rendszeres műsorsugárzásnak kell átvennie a jelenlegi kísérleti tévéadások helyét! Csoda-e hát, hogy 1955 decemberében már televíziós filmfelvétel készült az akkor éppen hetvenhárom éves Kodály Zoltánról? (A riporter Molnár Endre, a rendező László Endre volt.) 
1956 februárjában az Orion készítette az AT 501-es tévékészülék nullszériáját. Áprilisban, amikor nyilvánosságra hozták a második ötéves terv irányelveit, már azt olvashatta a leendő közönség, hogy „biztosítani kell a nemzetközi televíziós hálózathoz való csatlakozást, elő kell készíteni a színes televíziózás bevezetését, öt év alatt mintegy 110 000 darab televíziós vevőkészüléket kell gyártani.” Júniusban az UVATERV (Út- és Vasútépítő Intézet – a szerk. megj.) bemutatta a Széchenyi-hegyi tévéállomás makettjét. Arra számítottak, hogy a 23-as Építőipari Tröszt az év végérre szerelésre készen át is adja az új épületet.  A Széchenyi-hegyi 1 kW-os tévéadó megkezdte rendes üzemét. (Néhányan az akkori televíziósok közül: Bednai Nándor, Katkics Ilona, Kende Márta, Kézdi Lóránt, Mezei István, Szőnyi G. Sándor.) Júliusban a budapesti Lenin korúti Ravill-boltban kilenc nap alatt 150 tévékészüléket adtak el! (Az áruk 5500 forint volt…) Augusztusban azt ígérte a Mechanikai Laboratórium, hogy november 7-én már ki lehet próbálni az általa épülő televíziós stúdió-berendezést. A Posta Kísérleti Állomás az év végére várta az első, külföldről vásárolt televíziós közvetítőkocsit… A televíziós főosztály munkatársai az őszre az eddigi heti kettő helyett három kísérleti adást ígértek, a rádióújság pedig az augusztus 12-től 18-ig terjedő hét műsorában közölte először a keddi és csütörtöki kísérleti adások, valamint az ipari és kereskedelmi monoszkópadások menetrendjét.
1956 októberében még elkészült – Szemes Mihály és László Endre rendezésében – az első televíziós esztrádműsor. (Barcs Sándor és Hajdú Ferenc működött közre operatőrként, szereplőként pedig – mások mellett – Gencsy Sári, Havas Ferenc, Kazal László, Lakatos Gabriella, Lehocky Éva, Rátonyi Róbert, Petress Zsuzsa, Rodolfó és Záray Márta.)
Csak hát akkor… kitört a forradalom.
Február lett, mire magukhoz tértek a tévések… A rádióújság is ekkor kezdte közölni a televízió keddtől szombatig háromszor két órában jelentkező ipari és kereskedelmi adásának időpontjait, valamint. a keddi és pénteki, 18.30-tól 20.30-ig tartó kísérleti műsor táblázatát.
Márciustól Mr. B. K. Sipahimalaninak, a cambridge-i PYE cég hindu televíziós mérnökének segítségével már különböző helyszíneken próbálgatták az időközben megérkezett közvetítőkocsit, áprilisban például a Népstadion labdarúgó-mérkőzésén, a Húsvéti Tornán. (Hosszabb idő után Szepesi György újra részt vett sportközvetítésben, a társa Szűcs Ferenc volt.)
Aztán 1957. április 30-án a Tőzsdepalota három-négy televíziós munkaszobája egyikébe kerek asztalt tettek be öt fotellal, majd Randé Jenő négy veteránnal beszélgetett egykori május elsejékről. Az volt az első, hivatalos tévéműsor. A másnapi, amikor a Magyar Televízió egyetlen közvetítőkocsijával, négy kamerával, a Magyar Rádiótól kölcsönkért három riporterrel a május 1-jei nagygyűlést és Kádár János beszédét közvetítette a Hősök teréről, csak a második.
És nem sokkal később, 1957. július 2-án jelentkezett először a Képes Híradó, a mai Híradó őse.

Hogyan került a képbe Rózsika?

Hallgassuk őt magát.
„1957 tavaszán a Szabadság téren bóklásztam, és találkoztam egy régi kollégával, Mátay Lászlóval, aki akkor már a televíziónál dolgozott. Azt mondta nekem, hogy a Corvin Áruház kirakatában van egy televíziókészülék, nézzem meg. 
Sok örömöm nem tellett benne, mert nem volt szinkronban a kép, de néztem, néztem, és aztán arra gondoltam, hogy ezt még meg lehet tanulni. Az volt a szerencsém, hogy a kezdet kezdetén ráéreztem arra, hogy a televízióban lehet és kell is követni az eseményeket, és híradót kell csinálni! 
A hírösszefoglaló címét én adtam: Képes Híradónak neveztem el. Azért Képes Híradónak, mert azt gondoltam, hogy a televízióban a kép a legfontosabb, és ez a magyar múltban gyökerező cím nagyon tetszett nekem.
Eleinte hetente tíz percet adtunk. Hozzátenném, hogy 1957-ben még nem is volt felmérés arról, hogy hány televízió van az országban. Öt-tízezerre kalkulálták, és a Magyar Televízió hetente háromszor háromórányi adásidőben szolgáltatott műsort.”

Néhány közbevetőleges adat

„1957 második felében, amikor bevezetik a heti harmadik napon is a kísérleti műsorszórást, már kb. 5000 vevőkészülék van forgalomban”, írta Szücs Andor 1964-ben A Magyar Televízió rövid története c. tanulmányában.
Ugyancsak ő tette közzé az alábbi táblázatot.

A televízió-előfizetők számának alakulása
1958  16 038
1959  52 572
1960 103 658
1961 205 803
1963. IX. 425 634

A terv és a valóság

Megint Rózsika.
„Együtt kidolgoztunk egy tervet (ti. Karsai Nándorral, a Tv-híradó akkori főgyártásvezetőjével – a szerk. megj.), hogy hogyan lehet minden adásnapon tévét csinálni. Akármennyire szép is volt a terv, természetesen azonnal visszautasították, mert akkor még úgy nézett ki a dolog, hogy a rádió vezetői – hiszen a televízió a rádió egyik főosztálya volt – azt gondolták, hogy ez egy drága dolog, fölösleges az induló televíziónak híradó, hozzuk át a filmhíradó kópiáját, és azt vetítse a televízió.
Eleinte Karsai Nándinak kellett minden riporthoz igényelni operatőröket, rendezőt, világosítót, gépkocsit meg amire még szükség volt. Igazán kitűnő erőket kaptunk, nagy operatőröket: Sík Igort, Kocsis Sándort, Mezei Istvánt és sorolhatnám. A rendezők: Katkics Ilona, Zsurzs Éva, még azt hiszem, a Mihályfi is rendezett egy-egy Híradó-riportot, de ennek ellenére én úgy láttam, hogy ez nem fog menni. Tehát az lehetetlenség, hogy minden egyes alkalommal újra kezdjem. Elmondjam, hogy mit akarok, mikorra kell megjönni, hogyan kell olyan tömören fogalmazni, hogy abból híradós riport legyen. Elkezdtem a küzdelmet, hogy legyen egy saját csapatunk! Nem tudnám megmondani dátumszerűen, hogy melyik évben kik kerültek a híradóhoz, de ténykérdés, hogy állandóan kerestük a lehetőségeket, a gyengébb ellenállás vonalát. Állandóan magyaráztuk, érveltünk, hogy aki a teljes munkaidejét a híradónál tölti, annak a híradóhoz is kell tartoznia. Mert híradózni csak úgy lehet, ha mindenki tudja, hogy mi a feladata, megtanulja a pontosságot, a nagy-nagy fegyelmet, mert az idő a híradónál nem egyszerűen pénz, hanem adásbiztonság.
Annak ellenére, hogy semmink nem volt, tehát nem volt önálló szerkesztőségünk, nem volt filmlaborunk, mégis a tévé lehetőségei nagyobb gyorsaságot biztosítottak, mint ami a filmhíradónak rendelkezésére állt. Miért? A filmhíradónál a komplett, kész szalagot sokszorosítják, és küldik el a mozikba. A televízióban ezt nem így kellett csinálni. A filmszalagot előkészítettük a dokumentumfilmgyárban, de a hangot élőben tudtuk alátenni! Tehát a kezdet kezdetén egy vidám csapat fölszállt a fogaskerekűre: Takács Mari, Tamási Eszti, Bán János, Bán György, Fábry Évi, Palásthy Pali, aki a zenei szerkesztő volt, jómagam, és mentünk fel a fogaskerekűvel a Széchenyi-hegyi adóhoz. Itt azután levetítettük a néma filmszalagot, miközben én ütögettem a vállát a bemondónak, hogy most szólalj meg, intettem a zenei szerkesztőnek, hogy ez a zene ide jön. Gyakorlatilag egyszerre jutott el az egész nézőközönséghez az adás.”

Előlegzés 1985-ből

„…Kérem szépen, Tv-híradó mindig volt – legalábbis 1957 óta – mindig van és mindig lesz”, írta Práger György egy jóval későbbi cikkében. „E műfaj egyik kiemelkedő képviselője, mi több, immáron klasszikusa mondta – nevét, mivel Ausztráliában tartózkodik, külszolgálaton van, nem akaródzik elmondani –: fölismerhető másfél infarktusáról, öles termetéről, valamint általában jól szabott ruhájáról és pipájáról, szóval az Ipper Pali egyenesen azt tartotta: a tévében a többi műsort csupán azért sugározzák, hogy kitöltsék a két tévéhíradó között keletkező, napjainkra már-már minimális időt.”

Az ötvenkilences fordulat

„Egy darabig úgy nézett ki, hogy a napi adásra vonatkozó terveinkből nem lesz semmi, és akkor, ötvennyolc elején elneveztem a műsort „Keddtől keddig”-nek, kifejezve, hogy egyszer egy héten van adás. De aztán mégiscsak csoda történt: ötvennyolc nyarán a tervből elfogadtatott annyi, hogy ötvenkilencben indulhat a heti két adás! Ez gyökeres fordulat volt, heti két adás, és akkor, felbátorodva, a Tv-híradó címet adtam a műsornak… A Tv-híradó kifejezte azt, hogy ez a televízió műsora, és híreket kell adnia. Ez volt az ötvenkilences év, és hatvanban, hatvanegyben három, illetve három híradó és egy világhíradó ment adásba, és hatvankettőben értük el, hogy naponta egyszer jelentkezett a híradó, öt híradó egy héten. (Akkor még hétfőn és pénteken adásszüneti nap volt Magyarországon – a szerk. megj.)
1958. április 29-én, ha jól emlékszem, Nasszer elnök (Egyiptom akkori első embere – a szerk. megj.) Pestre érkezett. Ez a reggeli órákban volt, és este hangzott el először az a mondat, hogy „Ma reggel Budapestre érkezett…” Ez is fordulat volt, és megmutatta azt, hogy bár koldusszegények voltunk, gyorsaságban már verhetetlenek. Az abszolút váltás akkor volt, amikor 1962-ben naponta adtunk, szemben a filmhíradó heti összefoglalóival, és ennél is nagyobb váltás 1964-ben, amikor elkezdett dolgozni a tévéhíradó hírszerkesztősége. Akkor már az adás nem csak filmriportokból állt, hanem élő részei is voltak, tehát bemondták, elmondták a híreket, és alákerültek a nemzetközi képanyagok, fotók, grafikák. Ez már egy lépés volt afelé, hogy napi adásrendszer alakuljon ki.
Minden egyes munkatársamat személyesen vettem föl. Az őszinteség ezekben a beszélgetésekben nagyon fontos volt. Elmondtam, hogy milyen nehéz feladat híradózni, milyen követelmények vannak, hogy alkalmazkodni kell a nagy egységhez, hogy öt percet sem lehet késni, mert az adásidő az szentség, és azt csak úgy lehet betartani, ha mindenki hajszálpontosan végzi a munkáját. Nem akartam elijeszteni az embereket, de fontosnak tartottam, hogy elmondjam azokat a nehézségeket, amelyet a híradózás jelent. Voltak olyanok is, akik igazi kiválóságai voltak a televíziózásnak, de mégsem jöttek el híradózni… Nem azért persze, mert a rendtől és a fegyelemtől ijedtek meg, hanem mert a stílus nem felelt meg az egyéniségüknek. Az az igazság, hogy az ilyen beszélgetéseknél a megérzésemre hagyatkoztam. Nem állítom azt, hogy ránéztem, és rögtön tudtam, hogy jó lesz, de igyekeztem a jól képzett, a maga szakmájában már valami eredményt elért fiatalembereket a híradóhoz csábítani.”

A híradó az országé

„A kezdet kezdetén is tudtam, hogy a híradónak nemcsak Budapestet kell lefednie, hanem a híradó az országé, és az országot kell tükröznie. Sényi Imre kolléga kapta azt a feladatot, hogy vegye föl a kapcsolatot az amatőr filmes társasággal, és kérdezze meg tőlük, volna-e kedvük a Tv-híradónak dolgozni. Egész szép számmal gyűltek össze azok, akiket a dolog érdekelt, és nagyon izgalmas periódus kezdődött el. Megállapodtunk a MÁV-val, a Mávaúttal, így a mozdonyvezetőnek vagy a sofőrnek kellett odaadni a mi amatőr filmesünknek a lefotografált tekercset, és ők hozták el a szerkesztőségbe, ahol ezért honoráriumot fizettünk.
Az is kalandos vállalkozás volt, amikor megtudtuk, hogy a Földművelésügyi Minisztériumnak van egy vetítőkocsija. Kálvin Sándor volt a sofőr és a vetítőgépész egy személyben. Azt találtuk ki, hogy csatlakozhatna hozzá egy híradós operatőr, és bejárva az országot, készíthetne riportokat. Szitányi Lászlónak, becenevén Szitányi Pipinek hívták az operatőrt, aki beült Kálvin János kocsijába, és mentek egyik helyről a másikra, és a Szitányinak az volt a feladata, hogy nézzen körül, és próbáljon eseményeket keresni.”

Amatőrökből profik

Egy kicsit álmos miskolci fiatalember Kovács György 1961 tavaszának egyik borús reggelén a Keleti pályaudvarról a Szabadság térre tartott a Bajcsy -Zsilinszky úton akkor még közlekedő villamossal. A Magyar Televízió portájáról telefonon felhívta a Híradó szerkesztőségét. Izgatottan elmondta a felelős szerkesztőnek, hogy otthon náluk kiöntött a Szinva patak, és ő mint amatőr filmes felvételeket készített, ha látszik valami a felvételeken - amiben nem volt teljesen biztos - átadná a Híradónak, hogy az eseményt az egész ország láthassa.
Így emlékeztek az 1970-es évek elején a Híradósok az eseményre, ami a tudósító hálózat ötletét adta a szerkesztőségének. 
Az előhívás sikerült és a képek jól exponáltak voltak. A riportot a Tv-híradó adásában, az ekkor nyilvántartott 105 ezer előfizető láthatta. A hír gyorsan terjedt, hamarosan jelentkeztek Komló, Kecskemét, Keszthely majd más városok amatőr-filmesei. 
Matúz Józsefné főszerkesztő rögtön elhatározta, hogy a lehetőséget kihasználva kialakítja a Tv-híradó tudósítói hálózatát, a szerkesztőség létszáma ugyanis nem tette lehetővé saját belsős munkatársakból álló hálózat létrehozását. Megbízta Sényi Imrét, hogy mérje fel hol, és hány amatőr filmes csatlakozna kezdeményezéshez. Sokan jelentkeztek az első, MTV által szervezett híradó tudósító-operatőri tanfolyamra, ahol operatőri és szerkesztési ismereteket sajátíthattak el. Rövidesen az ország sok településéről érkeztek tudósítói anyagok a Tv-híradó szerkesztőségébe.
Az Országos Levéltárban őrzött dokumentum szerint az 1965. október 19- én kelt, az 1966-os évre vonatkozó tervében javasolja a következőket a Tv-híradó vezetősége az elnökségnek:
" Hosszú évek után megértek a feltételei, hogy a vidéken részünkre dolgozó külsősöket szorosabban kapcsoljuk az intézményhez... a legjobbakat, akik már bőségesen bebizonyították rátermettségüket, az osztály 02-es költségvetésének terhére másodállásban vagy szerződésben kapcsoljuk a Tv-híradóhoz."
A Tv-híradó fenti előterjesztését támogatta Dr. Randé Jenő, az MTV politikai adások főszerkesztője, Kerpel Róbert, a műszaki igazgató, Fazekas László, a gazdasági és gyártási igazgató.
Négy év múlva 1970-ben a legjobb amatőr-filmes tudósítók közül Kovács György Miskolcon, Katona Miklós Győrben, Kovács Sándor Pécsen az MTV állományába kerültek, ezzel megalapították a Tv-híradó tudósítói irodáit. Nem sokkal később tudósítói iroda nyílt Debrecenben és Szegeden is. 

Lexikonszócikk 1964-ből

Tv-híradó – Három jelentésben is használjuk: 
1. Olyan televíziós műfaj, amely rövid, pergő filmtudósítások formájában számol be a nézőnek a legfrissebb kül- és belpolitikai eseményekről, a gazdasági és kulturális élet legfontosabb megnyilvánulásairól; tartalmaz riportokat, esetleg interjúkat is; szükség esetén filmre vett állóképekkel pótolja a friss filmtudósítást. Funkciójában a rádióhíradóhoz hasonlít, formailag sok közös vonása van a mozihíradóval. Ez utóbbitól azonban lényegesen különbözik is, elsősorban frissesség tekintetében. A mozihíradóban – minthogy kb. 6 hétig játsszák az országban – sok az időtálló, tehát nem a legaktuálisabb anyag; ezért több idő jut az egyes riportok alaposabb művészi kidolgozására; kevesebb anyag van egy-egy számában, tehát ritmusa lassúbb. A „Tv-híradó” fő szempontja: a napi időszerűség, frissesség, minél több fontos eseményről tudósítani. Ennek érdekében a néző is megbocsátja a művészi kidolgozottság apró fogyatékosságait. Különbözik persze a mozihíradótól a televíziószerűség követelményei miatt is. 
2. A magyar tv egyik legnépszerűbb műsora, amelyet a műfaj követelményei, az előbb elmondottak szerint szerkesztenek. Minden adásnapon jelentkezik, a legtöbbször 19.30 órakor; a napi műsor végén és a délelőtti ismétlés során újra vetítik. Anyagát részben külföldi hírügynökségektől és televízióktól kapja, részben (a hazai anyagokat) saját szerkesztői és operatőrei készítik; időnként amatőr filmesek tudósításait is felhasználja. Jellegét tekintve az egyik leghatékonyabb politikai-agitációs műsor.
3. A magyar tv-nek az az osztálya, amely a „Tv-híradó”-t szerkeszti, előállítja. Saját rovatai, szerkesztői, operatőrei, vágói, gyártás- és felvételvezetői, adásrendezői, saját felvevőgépei, lámpái, vágóasztalai, autói vannak, technikai téren (laboratórium, szinkronstúdió stb.) elsőbbséget élvez minden más műsorral szemben, hogy minél frissebb lehessen!

Lexikonszócikk 2002-ből

Hírműsor: az információs műsorhalmaz legfontosabb alcsoportja. Elsősorban napi híradók, ill. heti hírösszefoglalók formájában tájékoztatja nézőit a világ eseményeiről. 
A televíziós híradók számára az egyes műsorokat alkotó híranyagokat az adott csatorna híradó szerkesztősége válogatja a várható eseményekről szóló előzetes információk, a friss hazai és nemzetközi hírügynökségi jelentések és hírcsere-megállapodások alapján. Noha a televíziós híradók szerkezetében kitüntetetten fontos a logó, a főcím, a főcímzene, a vezető hírek (a „headlines”) és a stúdiókép – hosszabb távon azonban az igazán meghatározó mégis a műsorvezető(k) személyisége, ill. az a mód, ahogyan a közönséget a műsorvezetők közreműködésével az adott híradó megszólítja. 
A hírek megformálását nagymértékben befolyásolja, hogy van-e a szerkesztőség birtokában az adott témáról helyszíni tudósítás, vagy telefonjelentésre, fényképre, esetleg csupán a műsorvezető kommentárjára támaszkodhatnak. A híradónak szigorúan felépített műsorszerkezete van, amelyben a hírértéken a túl a belföldi-külföldi hírek, a kormányzati és parlamenti hírek, a fekete hírek, kis színesek, kulturális hírek és a sport, ill. a meteorológiai információk elosztása mindig hasonló. Az egyes hírblokkok sorrendje és azok hossza sokat elárul az adott csatorna érdekeiről vagy az éppen hatalmon lévő kormányhoz vagy kormányzó párt(ok)hoz való viszonyáról. 
A hírműsorok formáját erősen meghatározza az a műsorsáv (az adott sávhoz kötődő nézőréteg), amelyben a hírműsor sugárzásra kerül: míg a késő éjszaka sugárzott híradók vagy kerekasztal-beszélgetések elsősorban a komolyabb témákra, összetett megközelítésmódra és igényesebb nyelvi megformálásra fogékonyabb értelmiségi nézőknek készülnek, a nagyközönség többségét megcélzó főműsoridőben adásba kerülő híradók közérthetőbbek, színesebbek és rövidebbek.
A hírműsorokat a demokratikus országokban külön etikai kódex vagy tételes médiatörvény szabályozza. Az alapkövetelmények között szerepel a kiegyensúlyozottság, a tényszerűség, a politikai semlegesség, valamint a hír és a hozzá kapcsolódó vélemény egyértelmű elkülönítése. Ennek ellenére lényeges különbség figyelhető meg a közszolgálati televíziók és a kereskedelmi csatornák hírműsorai között, mert míg az előbbit leginkább az éppen aktuális politikai hatalom tart(hat)ja befolyása alatt akár gazdasági vagy személyeken keresztül történő nyomásgyakorlással (propaganda), utóbbi a nézettségnek van kiszolgáltatva, ezért minél több szórakoztató elemmel dúsítja fel információs műsorait.

És megint Rózsika

„A pártvezetők furcsa módon rendkívüli módon bagatellizálták, lenézték a televíziót. Az volt az elképzelés, és ezt minden szónoklat kifejezte, hogy film, színház, sajtó, rádió, televízió. A televízió az utolsóként baktatott. Hetente vagy kéthetente volt főszerkesztői értekezlet a pártközpontban, ahova meghívták a televízió vezetőjét, mert egy lapnak tekintették, holott természetesen sokkal több volt a televízió, mint egy lap. Oda elment a tévé elnöke, aki meghallgatta, amit mondtak neki, aztán továbbadta, én is meghallgattam, én is továbbadtam, és tettük, amit jónak láttunk. Természetesen nem mondtuk soha azt, hogy április 4-én nem csináljuk meg az április 4-i ünnepségeket (az idő tájt –1945. április 4-re emlékezve –  Magyarország felszabadulását ünnepelték e napon – a szerk. megj.). De lényegében a mindennapi dolgokban szabad kezünk volt.”

Egy filozófus megjegyzése 1976-ból

„Ha modern államról beszélünk”, írta a néhai Hermann István, „és fenntartjuk a régi marxi-lenini meghatározást, mely szerint az állam lényegileg erőszakszervezet az uralkodó osztály kezében az elnyomottak fékentartására, hozzáfűzhetjük ehhez, hogy az állam erőszakszervezet és véleménybefolyásoló szervezet az uralkodó osztály kezében az elnyomottak fékentartására. S míg az előbbinek fő eszköze a hadsereg és a rendőrség, az utóbbinak fő eszköze a televízió és a rádió. Ezért van az, hogy egy rádió- vagy egy televízió-stúdió elfoglalása ezerszer nagyobb jelentőségű, mint a régi háborúkban és forradalmakban a zászlónak a kitűzése volt, amely áthatóvá tette a győzelmet ezrek, esetleg tízezrek számára – a televízió viszontláthatóvá teszi milliók számára.”

Nyitás a világra

„Már a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején láttam azt, hogy külföldi tudósítói hálózat nélkül egy komoly televízió nem élhet meg. Az Intervízió és az Eurovízió (a valamikori szocialista, illetve a nem szocialista országok nemzetközi televíziós szervezetei – a szerk. megj.) évente tartott értekezleteket, ahol igen kitűnően beleláthattunk egymás munkájába, láttuk, hogyan dolgoznak másutt. Hát persze hogy szerettem volna egy tudósítói hálózatot kiépíteni! Ennek az első lépése volt a moszkvai tudósító, azzal a kitétellel, hogy ezt majd követik a többiek. Ha jól emlékszem, New Yorkba szerettem volna és Párizsba. Ez lett volna a sorrend. Nem valósult meg. Sajnos, azt kell mondanom, hogy mind a mai napig ez a kívánságok birodalmába tartozik.”

Még néhány adat

„A számadatok azt mutatják”, szögezte le 1973-ban Sándor György, „hogy a tömegkommunikációs eszközök az elmúlt években a lakosság rendkívül széles köreit érték el. Nyilvánvaló, hogy a következő években a villamosítás előrehaladásával, az életszínvonal emelkedésével, a műveltségi igények növekedésével összhangban még inkább kiszélesedik a résztvevők köre. Az adatok arra is utalnak, hogy ezek az eszközök a rendelkezésre álló szabad idő jelentős részét lekötik, és ilyen értelemben nagy a felelősségük.”
És jöttek az európai adatok.

1000 lakosra jutó tévé-előfizetők száma 1970-ben
1. Svédország 312
2. Egyesült Királyság 293
3. NDK 282
4. NSZK 272
11. Csehszlovákia 214
16. Magyarország 171
17. Szovjetunió 143
18. Lengyelország 129
19. Bulgária 121
20. Jugoszlávia  88
21. Románia  73
22. Portugália  40

Hiányok áthidalása

Rózsika szavai.
„Miután nekem mindig az volt az elvem, hogy a nézőknek nincs ahhoz közük, hogy nekünk milyen nehézségeink vannak, úgy hidaltuk át ezt a külfölditudósító-hiányunkat, hogy a távirati iroda, a rádió és az újságok tudósítóval felvettük a kapcsolatot. Mindenütt hozzájárultak ahhoz, hogy használhatjuk a tudósítóikat, csak be kellett mondanunk azt, hogy a kiküldő ki volt. Borzasztó nehéz, de mégiscsak hatásos megoldást választottunk. 
A világ televíziózásában már a hetvenes években megtörténtek az első lépések az egész Földet behálózó hírcsere kialakítására. Az első ilyen megbeszélés Kölnben volt, majd 1977-ben Kairó következett, és 1981-ben Jakartában folytattuk a munkát. Én akkor huszonnégy éve voltam a Tv-híradó főszerkesztője. Az értekezlet vezetője, ha jól emlékszem, az ausztrál tévé elnöke, megfogta a kezemet, és odavitt egy fiatal amerikaihoz. Ő Ted Turnerként mutatkozott be. Abban az időben alakult ugyanis a CNN. Az ausztrál tévéelnök akkor azt mondta Turnernek, hogy azt kívánja, őneki is ilyen sokáig menjen a boltja, mint ennek a magyar asszonykának…”

Egy  csaknem harmincéves beszélgetés… (Aki kérdez: Galsai Pongrác, aki válaszol: Matúz Józsefné.)

„A híradó a tévéműsorban az államhatalom legfontosabb tájékoztatási és közvélemény-irányító eszköze. Látóközelbe hozza a világ eseményeit, bombát robbant a lakásunkban, képekkel rohamoz meg – s ezenfelül véleményalkotásra is serkent. Izgatószert visz a szervezetünkbe. Nemzetközi forgalmat bonyolít le a hétköznapjainkban. Saját vitapartnerünkké tesz bennünket.
Ez a naponta megjelenő élő újság hovatovább zavarba hozta a sajtót is. A reggeli napilapok már csak „másodkiadásban” jelenhetnek meg. Írott szöveggel közvetítve, amit előző este a saját szemünkkel láttunk.
Vajon hogyan készül a tévéhíradó? Kik állítják elő, milyen ütemben, miféle technikával?
E kíváncsiságom nyitott rá Matúz Józsefnére, a híradó főszerkesztőjére. Matúzné ott volt már a Szabadság téri épület rumlikorszakában is. Amikor a költözőfélben levő hivatalok íróasztalain még döngtek-pufogtak a pecsétnyomók. S a televízió műsorát úgyszólván a huzatban állították elő. Az előcsarnokban, a folyosókon, a lépcsőházban. Akkoriban csak hetenként egyszer hangzott fel a tévéhíradó szignálja.
– A híradó a televízió politikai főszerkesztőségéhez tartozik – mondta Matúz Józsefné. – De tulajdonképpen önállóan működő, autonóm egység. Ma már többször jelentkezünk naponta: a hírekkel s a tévéhíradó első, második és harmadik kiadásával. Mi állítjuk elő a tévé próba nélküli, legbonyolultabb élő adásait, ahol az utolsó negyedórában is érhetnek meglepetések, s másodpercekért, filmcentiméterekért folyik a hajrá. Sőt, valójában a meglepetés a mi igazi műfajunk.
– Nem idegesek?
– Éppen ez az. Hogy mindig a váratlanra kell berendezkednünk. Mindennapi, kötelező izgalmunkhoz az összes feltételnek együtt kell lennie: a híradó a szerkesztőkön kívül saját riportergárdával, ipari szakértővel, műszaki vezérkarral, fővilágosítóval, művészettörténésszel, lóti-futi emberrel rendelkezik. Ez a malom akkor is őrölne, ha magára hagynák. Legalábbis mi így érezzük. De a híradó rutingépezetében mindenkinek percre, sőt másodpercre tudnia kell a teendőjét. 
– Hány munkatársuk van?
– Kb. száztíz-százhúsz. A folyton cserélődő, alkalmi személyzettel együtt.
– Elmondaná a híradó életének egy napját? Például a mait…
– Korábban kell kezdenünk. A múlt csütörtöknél. Ezek a kartonok itt a diszpólapok… Csütörtökig a rovatvezetők begyűjtik a jövő heti műsorterveket. A kartonon feltüntetik a tervezett riport címét, témáját és várható időtartamát. Aztán a lapokat szétterítjük, megkavarjuk, összeütjük, mint a kártyákat. Felülre kerülnek az „aduk”, alább az esélyes témák, s legalulra a selejtek. vagyis durván megkomponáljuk a műsort. Ekkor készül el a heti „mesekönyv” is. Az a stencillel sokszorosított füzet, amely napi bontásban a várható programot tartalmazza, s összes munkatársunknak a kezébe jut. Ennek alapján vágunk neki a jövő hétnek…
– Holott addig még sok víz…
– Úgy van. Tématervünket ezért is hívjuk „mesekönyvnek”. Hétfőn aztán, adásszünet lévén, össz-szerkesztőségi értekezletet tartunk. Ilyenkor már az MTI „étlapja” is rendelkezésre áll. Közösen eldöntjük, hogy mi kerüljön a képernyőre, milyen formában, mennyi ideig. Majd a híradó stábja – riporterek, operatőrök, technikusok – elindulnak a négy égtáj felé. S megkezdődnek a szerkesztőség munkás hétköznapjai…
– A nap, azt hiszem, önöknél is az első kávéval kezdődik.
– Úgy van. Az első kávét a soros felelős szerkesztő issza meg, reggel fél kilenckor. Ettől kezdve tizennégy órán át, a második kiadás végéig, ő a műsor vezérkari főnöke. Három felelős szerkesztőnk: Horváth J. Ferenc, Szép Zsigmond és Révész József felváltva viseli ezt a funkciót. De havonta egyszer és is „bedobom” magam a napi szerkesztésbe. Kilenckor már együtt az ügyeletes stáb. A felelős szerkesztő most a maga ízlése szerint stilizálja, módosítja, hangszereli az anyagot. Ahol holt zónát érez, kitölti, sorrendet cserél, megtervezi a műsor tartalmi és hangulati ritmusát. Majd tizenegy órakor a stáb kül- és belpolitikai turnusvezetőkkel bővül. Ezzel egy időben érkezik hozzánk az Intervízió műsorajánlata. A telexgépek papírcsíkjaira ráfutnak a délután közvetítendő híradóműsorok címszavai. Így a szerkesztő mindjárt kiválaszthatja a magyar tévénézőket érdeklő eseményeket. Déli egy óra. Megérkeznek a kommentátorok. Az Eurovízió pedig továbbítani kezdi a nyugati államok telexjavaslatait. Most már nagyjából tudni lehet, hogyan alakul az esti műsor: melyik esemény érdemel több figyelmet, huzamosabb időt s külön széljegyzetet is. A kül- és belpolitikai újságírók megkapják a „leckét”, és félrevonulnak elmélkedni. Aztán délután négykor peregni kezdenek a monitoron az Intervízió, majd az Eurovízió híradókockái. Egész Európa ebből a nyersanyagból dolgozik. Mindenütt a teljes műsorszéria látható. S e nemzetközi „futószalagról” emeljük le, bonyolult technikával, a hazai fogyasztásra alkalmas termékeket.
– Honnan érkeznek a felvételek?
– Közvetlenül Prágából. De úgy, hogy az egész földkerekség tévékörzetekre van fölparcellázva. Észak-Amerikából London sugároz, Afrikából Róma, Dél-Amerikából Madrid. majd a brüsszeli központban összegyűlt felvételeket Bécsen keresztül Prágába irányítják.
– Folytassuk a napirendet.
– Este fél hétkor el lehet kezdeni az „imádkozást”. A híradó egész munkatársi gárdája a hármas stúdióban táborozik. Ez a mi főhadiszállásunk. A riportok már pontosan megvágva, a hírszövegek legépelve, a címfeliratok, fotokópiák, újságkivonatok összegyűjtve. A műszak értesül a felelős szerkesztő „különös óhajairól”. Ezt a felvételt gumioptikával közelítsék meg, erre a szövegre zene jöjjön, itt tartsanak néhány másodperc szünetet. Egy gyors, száraz próba következik. De a három élő kamera már lövésre kész. Aztán… Fölharsan a tévéhíradó közismert szignálja. 
– Ekkor már nincs több meglepetés?
– Általában nincs.
– És ha az utolsó félórában rendkívüli világesemény történik?
– Mire gondol?
– Például merényletet kísérelnének meg az ugandai államfő ellen…
– Attól függ, látta-e az eseményt a televízió kamerája. Ha igen, Dél-Amerika közelebb fekszik hozzánk, mint Rácegres. Percek múlva nálunk a kép. A tévé ilyenkor a rádióhullámok gyorsaságával közvetít. de ha az esemény „sötétben” történt, szöveges hírt adunk róla. Esetleg egy-két telefotót…”

És mit mond Rózsika a pénzről?

„A nyolcvanas években egyébként kinőtt egypár nagyszerű képességű fiatalember a híradóban, akik többre vágytak, mint amire akkor lehetőség volt, és a nyolcvanas években nekem már nem sikerült az elképzeléseimet megvalósítani. Nem tudtam létrehozni például a tudósítói hálózatot. Ez nemcsak annyit jelentett, hogy a nézőket nehezebben tudtuk külföldi tudósításokkal ellátni, hanem azt is jelentette, hogy egy sor jó képességű fiatalnak az előmenetelét nem tudtam biztosítani. Meg szerettem volna csinálni egy teljesen új típusú második kiadást, ami megint csak lehetőséget nyújtott volna egy sor embernek képernyős szereplésre és eredeti megfogalmazásokra, és ehhez nem kaptam pénzt.”

Még néhány mondat 1982-ből egy társadalomtudóstól

„Az amerikai tévé műsorszerkesztése és műsorkezelése” jegyezte meg Hankiss Elemér, „jóval lazább és elegánsabb, mint a magyaré. A műsorszerkesztés lazaságán azt értem, hogy a különböző műsorok nincsenek olyan mereven elválasztva náluk, mint nálunk. Lendületesen, szép ívvel futnak át egymásba a különböző műsorok, gyakran még túlzott eleganciával is. Nem is mindig tudja az ember, hogy mikor végződik az egyik, és mikor kezdődik az új műsor. A műsort kézbentartó kommentátorok és bemondók viselkedése, szövege, megjelenése és egymással való interakciója is sokkal lazább és elegánsabb, mint nálunk. Az esti fő híreknél pl., ami megfelel a magyar televízió esti híradójának, az azt vezető három-négy-öt kommentátor úgy tesz, minthogyha sokat rögtönözne; beszélgetnek egymással, tréfálkoznak, önmagukat is kommentálják. A műsort a hivatalos kommentárokon túl is megjegyzésekkel kísérik; fölállnak, odafordulnak, odamennek egymáshoz, dobálják egymásnak a gondolatok, témák labdáját, az egésszel valami otthonosságot, valami lazaságot, eleganciát sugároznak. Ez megint látszólag jelentéktelen különbség, valójában rendkívül fontos. Egyrészt hitelt ad annak, amit mondanak, másrészt laza, oldott, görcsök nélküli magatartásra tanítják az embereket.”

Kik, milyen műsort preferáltak akkor?

Ugyanabban az esztendőben, amikor Hankiss közzétette amerikai tapasztalatait,  Angelusz Róbert és Révész Klára Magyarországon keresett választ a kérdésre. 
És lám.
Egy néző egyetlen héten 136 percnyi aktuális műsort (vagyis hírműsort – a szerk. megj.) nézett, 33 perc politikai-társadalmi riportot, 34 perc kulturális, 35 perc népszerű ismeretterjesztő, 17 perc intellektuális, 42 perc praktikus, 32 perc könnyűzenei, 86 perc szórakoztató műsort, továbbá 74 perc vetélkedőt és sportot, 117 perc krimit és mozifilmet, 103 perc egyedi tévéfilmet, 107 perc tévéfilmsorozatot.
Akkor, ez, átlagban heti 117 perc tévézést jelentett. Ma, huszonöt esztendő elteltével relatív büszkeséggel tölthet el bennünket, hogy átléptük a napi négy órás bűvös határt.

„Megyek vagy maradok…”

Rózsika érzései.
„A nyolcvanas évek közepére a híradóban meglévő feszültségek különböző vitákat váltottak ki, és egy ponton túl már éreztem, hogy a híradón belül a legnagyobb kérdés, hogy megyek vagy maradok. S azt kell mondani ennyi év távlatából, hogy huszonkilenc év több is, mint elég. De a viták és problémák odáig nem mentek el, hogy a nézettség csökkent volna, vagy a nézők és a híradó viszonya romlott volna.
Amennyit a képességeim engedtek, azt megtettem. Nem éreztem úgy, hogy különleges karriert futottam be. Fölvettek, mint tévéhíradó-szerkesztőt, és mint tévéhíradó-szerkesztő mentem nyugdíjba. Nagy örömöm telt a munkában. Különös kegynek tartom a sorstól, hogy ezt megcsinálhattam.”

Részlet egy 1997-es interjúból 

Megkérdezte egyszer egy fiatal riporter Rózsikát.
„– Ismereteim szerint – tessék kijavítani, ha nem így van – soha egyetlen sort sem írt le a Híradó élén töltött majdnem 30 évről. Mi ennek az oka?
– Amikor felvetődött bennem az írás lehetőségem mindig arra gondoltam, hogy még nem jött el az ideje.
– Eljöhet még?
– Nem tudom. Az biztos, hogy a természetemmel ellenkezik a múlt boncolgatása.”





Források

Lévai Béla: A rádió és a televízió krónikája 1945-1978 (Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1980)
19.30. Fejezetek a Híradó történetéből (dokumentumfilm, MTV, 2005, szerkesztő-rendező Molnár Péter)
Rádió és Televízió Évkönyv 1964 (Magvető, 1964)
Tévékönyv (IPV, é. n.)
Dunavölgyi Péter: A vidéki tudósítók megjelenése a TV Híradóban (www.tvarchivum.hu, é. n.)
Film- és médiafogalmak kisszótára (Korona, 2002)
Hermann István: Televízió, esztétika, kultúra (Kossuth, 1976)
Sándor György: A televízió és a közönség (Gondolat, 1973)
Galsai Pongrác: Nézzük a tévét (Gondolat, 1979)
Hankiss Elemér: A tév hatása a társadalmi tudatra és magatartásra (Kísérlet az amerikai és magyar tévé hatásának összehasonlítására.) (MTV, 1982)
Angelusz Róbert-Révész Klára: Három hét a tévé előtt (Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1985)
MRT-MTV-MTV Rt. 1957-1997 (MTV Rt., é. n.)

Varga Sándor Márton (hozzájárult, hogy ezen az oldalon az írása megjelenjen)