A kétzeres évek elején felkértem Zelei Miklóst, hogy az általam alapított www.tvarchivum.hu oldalra készítsen interjúkat. Több interjún magam is részt vettem Miklós oldalán. Így történt ez, amikor Siófokon meglátogattuk az ismert híradós szerkesztő – riporter és operatőr párost, Vajek Jutkát és Burza Árpádot. Az interjút Zelei Miklós jegyezte le. A www.tvarchívum.hu oldalt azóta megszüntették, így a saját oldalamon adom közre Vajek Jutka és Burza Árpád kérésére a korábbi interjú szövegét.

 

Dunavölgyi Péter

 Zelei Miklós: A Burza - Vajek - páros

 

 

Burza Árpád operatőr harminchárom évig dolgozott a Tv Híradóban, négyezerötszáz-  - ötezer híradóriportot készített és dokumentumfilmet is összeszámolhat vagy tizenöt-húszat. Felesége Vajek Jutka. 2006-ban negyvenkettedik éve, hogy együtt vannak. Riportútjain Burza Árpád 245 óra 25 percet töltött levegőben és 88 alkalommal szállt fel. Ebben nincsenek benne azok a repülőutak, amelyeket fotografálás alkalmával különféle kisgépeken tett az ország fölött. De ez a hatalmas légügyi tapasztalat sem óvta meg attól, hogy el ne üsse egy repülőgép, igaz, nem az égen, hanem „csupán” a földön. Burza Árpád szakmáról, stílusról és tartásról beszél, amibe bekapcsolódik Vajek Jutka is, hiszen ők ketten egyek. Az ország közvéleménye is egynek tartotta őket. A Burza—Vajek-páros a tv-s oknyomozó riport klasszikusai.

             Burza Árpád:

 Amikor a Színház és Filmművészeti Főiskolát kezdtem, akkor a rendezőket és az operatőröket még együtt képezték. Közösen csináltuk végig az első évet, ami nagyon jó volt, mert beletanulhattunk a másik szakmájába  is. A főiskolán akkoriban mindent meg lehetett tanulni,. a színészmesterséget a színészvezetést és a vágást, vagyis a felvett anyag nézhetővé tételét. Ennek különösen  híradós operatőrként vettem hasznát. Ha az események folyamata közben, a két alkotó, a  szerkesztő-riporter és a rendező-operatőr nincs kellőképpen felkészülve a témából, akkor az a néző számára érdektelenné válik. 

            Ötvenegy-ötvenkettőben kezdtem, és 1955-ben végeztem operatőr tanszakon, de a diplomát csak 1958-ben kaptam meg. Azokban a zavaros időkben a diplomaosztás eltolódott egy kicsit. A vizsgafilmemet ugyanis az 56-os események után értékelték. Álmok és fegyverek volt a címe. Meg kellene lennie a főiskolán, de eddig nem tudtam hozzájutni. Ehhez nagyobb rendezettség kellene. Nem ötvenhatról szólt a film, hanem egy háborús történetet dolgozott fel. Trilógia az évfolyamunkról három rendező és operatőr páros vizsga munkája lett volna.. A tervek szerint a mozikban is be akarták mutatni. A forradalmi események meghiúsították ezt a lehetőséget. Nem is tudom, hogy elkészült-e mind a három része… Amit én fotografáltam, az a közepe lett volna. Az eleje a századelőn játszódott, az enyém egy második világháborús történet volt. Mivel fejeződött volna be? Arra már nem emlékszem.

2005-ben aranydiplomát kaptam. Negyven és fél év a munkaviszonyom, illetve ennyi az a munkában eltöltött időm, amelyet elszámoltak, elismertek. Mert volt több is, csak nem jelentettek be. Ezt nem a filmes szakmában töltöttem el. Az ilyesmi régen is megtörtént, nem csak mostanában. A negyven és fél évemből harminchármat a Tv Híradónál dolgoztam. Előtte körülbelül hat évet a Hiradó és dokumentum Filmgyárban.

Akikkel együtt jártam a főiskolára, azok közül többen Amerikában élnek és nagyon sikeresek. Ők jártak jobban.  Nekem is lett volna lehetőségem, de én nem mentem el. Ez a hazám. Apám is korán meghalt. Nem volt szívem a nagyszüleimet és anyámat magukra hagyni. Amikor az események zajlottak, a Híradó és Dokumentumfilmgyárban voltam ösztöndíjas, főiskolásként dolgoztam ott. Nappal munka, este főiskola. Engem a tanulás érdekelt. Ilyen szempontból a HDF szerencsés hely volt, mert dolgozhattam minden osztályon, ami egy dokumentumfilmgyárban létezik, a tudományoson, a kulturálison, a sportosztályon, és természetesen a híradosztályon. Gyűjtöttem a szakmai tapasztalatokat…

Miután az események lezárultak, a HDF-ben mi, riporterek kétnyelvű iratokat kaptunk, hogy ki tudjunk menni dolgozni. Én azzal el tudtam volna távozni az országból. A fiúk, akik forgattak ötvenhatos anyagokat, nagyon okosan tették, hogy elmentek, és méginkább, hogy a forgatott filmeket vitték magukkal. Ha itthon maradnak, lehet, hogy ki is végzik őket. Kemény korszak volt.

Ők kényszerítve voltak arra, hogy elmenjenek.

Én vállaltam, hogy maradok, de az én helyzetem más volt, mert én csak az események kezdetén, a Sztálin-szobor ledöntéséig dolgoztam, s miután leadtuk a felszerelésünket, legközelebb már nem tudtam bejutni a Híradó és Dokumentumfilmgyárba. Nem maradt nálam csak egy kis kézi felhúzós felvevőgép, egy Bell & Hovel……………. . Hát azzal némi felvétel még sikeredett a lakásom környékén.

            Amikor a HDF-be már újra be lehetett járni, azt a feladatot kaptuk, hogy utcai képeket csináljunk – az életről… Nekem mint riporternek az volt a dolgom, legalábbis én azt hittem, hogy tudósítsak mindarról, ami az utcán megjelenik, mint az életünk jelenségéről. Egyik napon, amikor már befejeztük a munkát, jöttünk hazafelé a Hősök terén át. Akkor már volt autónk. Láttuk, hogy a téren valami nagy zűrzavar van. Oroszok vannak ott, tankok mozognak előre-hátra és rengeteg a nő.

            Ez volt a decemberi nőtüntetés.

Mondtam, hogy a kocsi álljon meg a szobor talapzata mögött. Sejtettem, hogy itt még lehet probléma, hát legalább az autónkkal ne történjen baj. Mi pedig be a tömegbe, és elkezdtem forgatni. Az ismeretlen katona sírjához mentek a hölgyek koszorúzni. Oda akartak bejutni. Úgy láttam akkor, és úgy gondolom ma is, hogy szervezetlen dolog volt. Mindazok a nők, akik elvesztették a gyerekeiket, férjüket, bárkit a szeretteik közül, ott akartak demonstrálni. Úgy vélem, hogy nem figyeltek föl akkor egy hihetetlen politikai értékre „az illetékesek”. Nem csak a forradalmárok hozzátartozói voltak a demonstrálók között, hanem ávósfeleség, katonafeleség, mindenki… És nagy egységben voltak ezek az asszonyok. Az egy nagyon nehéz időszak volt, és nagyon jó arra, hogy az emberek megmutatkozzanak egymásnak. Fantasztikus volt az összetartozás érzésének a kifejeződése, egymás segítése, ahogy élt az emberekben és működött a tetteikben a szolidaritás. Amelyet mára már elfelejtettek.  

Ott a téren akkor, csak arról volt szó, hogy emberek meghaltak.

Hogy a hozzátartozóik elvesztették őket.

Ezzel szemben jött egy őrült, egy magas rangú, lebernyeges, hatalmas katonatiszt, aki irányította a páncélkocsikat, amelyek a nők elé próbálták lavírozni magukat, hogy elzárják előlük az utat, és ne jussanak be az ismeretlen katona sírjához.

De bejutottak.

Én megcsináltam a felvételeimet. Egész nap nem lehet forgatni olyankor sem, amikor kellene, mert korlátozott a nyersanyag adott mennyisége. De a lényeget fölvettük, és amikor már mentünk volna el, ez az őrült lebernyeges odajött hozzánk, és elkezdett ordítozni velünk, hogy mit akarunk.

            Mutattuk, hogy van engedélyünk.

Eltépte, és azt mondta, menjünk a térről.

Kizavart.

De akkor már megvoltak a felvételek. Elindultunk. Szerencsére az aznap készült korábbi felvételek már nem nálunk voltak, hanem a kocsiban.

            Elindultunk haza gyalog, és ahogy a Dohány utcai részhez értünk, két fiatalember udvariasan odajött hozzánk, hogy igazoljuk magunkat! Nem az utcán, be kellett menni egy kapu alá. Ezek szerint követtek, és arra számítottak, hogy valamelyik követségre be akarom vinni az anyagot, és még előtte elkapnak.

Nem volt olyan szándékunk, hogy a követségekre vigyük a filmet. Azt mondtam nekik, hogy a Magyar Filmhíradónak dolgozom, és odaviszem a filmet, ahonnan rendelték.

Akkor menjünk be a Deák téri főkapitányságra. A felvételekért én vállaltam a felelősséget ezért a kollégámat elengedték. Az volt az érzésem, nekik sem volt nagyon az ínyükre ez a titkosrendőrösdi. Örültek, hogy valamit könnyíthettek a dolgon.

Villamosra szálltunk, bementünk.

Odakerültem Soós főkapitányhoz, először udvarias volt, azután meg ordítozott, hogy ezt én ki is szolgáltathattam volna a nyugatiaknak!

Táborozni fogok, úgy éreztem.

A KGB is ott volt a környékünkön, de magyarok faggattak.

Összevissza, nagyhangon, aztán újra szépen beszéltek, és újra ordítás. Állandó keresztkérdésekkel bombáztak. Nagyon észnél kellett lennem, hogy mit mondok. Pillanatokon belül bekerülhettem volna a börtönbe.

Lefoglalták az anyagot.

Előtte Soós fölhívta a Filmhíradó igazgatóját. Utána írást adtak arról, hogy náluk maradt az anyag. Egy százhúszas kazetta volt a gépemen, elvették, és hazaengedtek. Majd amint az eseményeket követően jöttek a racionalizálások, rögtön fölösleges lettem a HDF-ben. Kiraciztak. Örülhettem, hogy nem internálás lett a következmény, hanem csak racizás. Viszont ott álltam munka nélkül.

Megfellebbeztem a munkaügyi bíróságon.  A tárgyaláson az úgy mond érdekeimet védő szakszervezetis vezető és a bíró szépen eldöntötte a bűnösségemet és törvényesítették az elbocsátásomat, mivel megsértettem a munkafegyelmet! Mert olyan helyen készítettem felvételt ahol nem lett volna szabad. Alkalmi megbízásokból éltem, és nagyon sok segítőkészséget tapasztaltam a környezetemben. A Vöröskeresztnek csináltam oktatófilmeket, Rajcsányi Ferenc közbenjárására. Hogyan kell sebesültet menteni, mesterséges légzést végezni, gyerekekkel hogy kell bánni, felnőttekkel hogyan, hogy kell a sebesültet hordágyra tenni, hogy kell vinni. Jártuk az országot. A filmjeinkhez izgalmas  helyszíneket kerestünk, feldőlt traktorral, mezőgazdasági gépekkel, tűzesetekkel találkoztunk. A Vöröskeresztnek is voltak saját ünnepei, rendezvényei, közben azokat is dokumentáltuk. Ami kamerával, fotóval vagy bármivel kapcsolatos feladat volt, igyekeztem a képességeim szerint a legjobban elvégezni.. Természetesen nem mindent és nem minden áron. Éltem-haltam az operatőri munkáért. Előttem nem volt akadály, ha bármit meg kellett oldani.

Ebben az időszakban sokat segített Raffay Anna is, aki a Néprajzi Múzeum munkatársa volt. Ő később híradózott is. Néprajzi riportokat forgatottunk együtt, miután később én is a TV Híradóhoz kerültem. Előtte azonban a Néprajzi Múzeumnak készítettünk különféle filmeket. Például a nagyon híres, nagy tradicionális múlttal rendelkező bábművészről, Kemény Henrikről, akinek a figurája, Vitéz László a gyerekek között, azt hiszem, örökre népszerű marad. Amikor mi készítettük a filmet, még élt Kemény Henrik testvére is. Kint a Népligetben volt a bábszínházuk, faépületben. Szerettek odajárni a gyerekek. Pompásan indították az előadásaikat. A színház bejáratánál nagy marionett figurákkal várta a gyerekeket, s csak aztán jött az előadás. Azóta sajnos elbontották ezt a színházat is, de Kemény Henrik és művei élnek.

            A segítők között volt a főiskolai tanárom, Forgách Ottó is. Bevitt az Égi madár című filmhez segédoperatőrnek. Kézi kamerás jeleneteket csináltam abban a filmben, amikor híradószerű megoldások kellettek. Ő is segített, pedig lelkében a rendszer iránt elkötelezett ember volt, de nagyon tisztességesen. Akkoriban az ilyen élmények tartották bennem a lelket. Pártállástól függetlenül is tudtak emberek maradni. Azt nézték mit tudok, milyen vagyok és így ítéltek meg. 

Az Égi madár munkáival is lett egy kis jövedelmem.

Közben jelentkeztem a televíziónál is, ahol elég szemétül viselkedtek a személyzetisek. Később mégis foglalkozni kezdtek a jelentkezéseimmel, és külsősként már dolgozhattam a híradónak. Végül odakerültem a Televízió legfőbb ura elé, aki meghallgatott, és akiről sokáig azt hittem, hogy végül is neki köszönhettem a felvételemet. A nevére szerencsére már nem emlékszem. Ő volt az utolsó állomás. Behívattak hozzá, én elmondtam a magam dolgát, a nézeteimet, ő nyájasan elbeszélgetett velem, barátságban elváltunk, még egy darabig külsőztem, és utána belsős lettem. Fölvettek.

Engedélyezték, hogy a televíziónál dolgozhassak.

            Abban a hitben éltem, hogy milyen rendes, tisztességes ember az az igazgató, aki elbeszélgetett velem, és látta, hogy én alkalmas vagyok arra, hogy a televízió munkatársa lehessek.. 

            Amikor 1992-ben mentünk nyugdíjba Jutkával együtt, a személyzeti osztályról egy kis baráti segítséggel megkaptam az összes papíromat, ami ott rólam összegyűlt. Benne van mindenféle dicséret, jellemzés, minősítés, meg még egy papír, amelyre ceruzával rávezették: ellenforradalmár volt, nem fölveendő! Ezt a mondatot az az igazgató saját kezüleg irta rá a személyi anyagomra, aki olyan kedvesen és barátságosan elbeszélgetett velem. Ez lehetett az oka annak is, hogy kiváló dolgozó lehettem, még szockultot is kaptam, de ha magasabb szakmai díjra fölterjesztettek, mire a lista végigment, addigra mindig lekerült róla a nevem. 

             Tehát a TV Híradóhoz kerültem. Az osztály, akkor volt alakulóban. Matúz Józsefnét bízták meg annak létrehozásával. Ő a korábbi nézeteit korrigálva felvett munkatársának. Annak ellenére, hogy a főnöke ezt nem akarta. Szinte a semmiből szervezett egy új elektronikus médiát. Nagyon tudott bánni a munkatársaival és nagy fegyelmet is tartott.

Ha valaki a riportjai során igazságtalanul bajba került  Ő mindig kiállt az emberei igazságáért. Magyarországon, a tisztelet megnyilvánulása ként kortól függetlenül a felnőtteket vagy bácsizzák vagy nénizik Így lett Matúznéból Rózsika és Ő a mai napig az mindannyiunknak. Rólam tudta, hogy én nem voltam és nem is akartam semmilyen politikai irányzatnak a tagja lenni. Próbálták egyszer másszor javasolni a párttagságot, de nem erőszakolták. Tudta, hogy munkámra maximálisan számíthat.

Lehet, hogy így tudósító lehettem volna külföldön. Mondjuk a Szovjetunióban. Már diákkoromban Székesfehérváron is ösztönösen irtóztam attól, ahogy a felszabadulás után elkezdték szervezni a pártokat.

Végigcsináltam a fordulat évét, a Rákosi-korszakot, a Kádár-korszakot, Németh Miklós időszakát, a változásokat. De ha visszamegyek a gyerekkoromba, akkor a Horthy-korszakot se hagyhatom ki. Aki ennyi mindent látott olyan rövid idő alatt, mint egy emberélet, az  hamar rájöhetett arra, hogy a pártoskodás csak a nemzetet teheti tönkre. Különösen itt nálunk, Magyarországon ahol pártoskodás nélkül is dívik a széthúzás. Igyekeztem becsülettel élni, ez volt a mérték, és emiatt sok mindenbe nem mentem bele.

            Egy hétköznapi példa! Édesapám elég korán meghalt balesetben, ezután édesanyámat végig gondoztam. Miután elköltöztünk a XVII. kerületbe, elintéztem, hogy hozzánk nagyon közel kapjon egy kis tanácsi garzont a XIII.-i lakása helyett. Még tanácsrendszer volt, nem önkormányzati. Akkoriban az volt a divat, hogy ha valaki meghalt a családban, és ennek következtében megüresedett a tanácsi lakása, akkor némi ügyeskedéssel átjátszották másnak, és ebből szereztek egy csomó pénzt.

            Én nem mentem bele ebbe. Amikor édesanyám meghalt, a garzont visszaadtam a kerületnek, mert az ő tulajdonuk volt.

Mondták, hogy marha vagy, legalább egy milliót kaphatnál érte.

De mégse.

Ilyesmire én képtelen voltam. Nem voltam megvehető politikailag se, vallásilag se. Vallásos nevelést kaptam, de ebben is mindig tudtam különbséget tenni, hogy mi a mellébeszélés és mi a valóság.

Isten van, találkozol vele, kapcsolatot teremtesz vele, mert jelez, ez biztos. Nekem jelzett, nagyon sokszor. De más az, amikor belül ezt érzed és tudod, s megint más, amikor esendő emberek nyilatkoznak meg erről, még ha a legnagyobb jó szándékkal is.

A háború alatt a XIII. kerületből, ahol gyerekkoromban laktunk, kiköltöztették a lakosságot, mert az veszélyeztetett katonai, és ipari terület volt, és a bombázások miatt nagyon nagy veszélynek volt kitéve. Nem durva kitelepítés volt az, ki-ki odamehetett, ahol rokona élt, és akinek nem adódott ilyen lehetősége, azt elhelyezte az állam. A nagyszüleim családja Fejér megyében, Szabadegyházán lakott. Akkor még Szolgaegyházának hívták a falut. Ott éltek rokonaink, oda költöztünk, nem a rokonokhoz, de az ő segítségükkel oldottuk meg a szállást. Közvetlenül az ostrom előtt visszajöttünk Budapestre. A nagyszülők lent maradtak. Majd a háború után visszaköltöztünk falura. Továbbra is Székesfehérváron folytattam a gimnáziumi tanulmányaimat. A tanulmányi szabadságok idejére kerékpárral mentem haza.

Ott történt, már a háború után, hogy misére menet, úgy emlékszem, két forint vagy pengő volt a zsebemben. Akkoriban egy fiatal gyereknek az még jó pénz volt.

A templomban következett a perselyezés.

Bedobjam?

Nem dobjam?

Legyőztem magamat, s mondtam, hogy ennivalónk van, bedobom!

Hazakerekeztem. Már el is felejtettem pénzpazarlási működésemet. Valamiért be kellett mennem a faluba, de nem a rendes úton mentem, hanem egy keskeny, domboldali ösvényen, ahol mások is ritkán jártak. Ahogy gurultam lefelé, előttem a fűben ugyanaz a pénzérme csillogott, mint amilyenről lemondtam.  

            Székesfehérvárra egyébként nem háborús, hanem egészségügyi okok miatt kerültem, és ott is érettségiztem. Orvos javasolta, hogy vidékre költözzem. Körbejártuk az országot, és egyik helyet borzasztóbbnak találtam a másiknál.

De Fehérvár?

Gyönyörű!

Fehérvár napsütéses, csodálatos világ, teli szépséggel. Ott olyan fények voltakk, és olyan rend volt! Murvázott, pompás utak, aszfalt, pázsit, barokk épületek, templomtornyok, meg a középkori utcák, csak győzze őket járni és bámulni az ember. Egy olyan város, mint Fehérvár, és főleg Fehérvár fényei, elvarázsolják az olyan embert, aki kamera nélkül is fényképez, és mindent képnek lát. Valószínű ez a csodálatos látvány bontotta ki bennem a képi kifejezés vágyát.  A Szent Imre Konviktusban laktam Fehérváron. Csodálatos volt, ahogy a hajnali miséken az ablakokban beözönlött a fény a kis kápolnánkba.

A mai napig látom magam előtt. Gyönyörű filmjelet volt a számomra

Nagyon szép életet éltünk ott. Sokat sportoltam és fényképeztem, díjakat is nyertem. Ezekből a győzelmekből szereztem magamnak sikerélményt, nem a tanulásból. Újságot is szerkesztettem, egy példányban jelent meg ugyan. Napsugár volt a címe. Az volt a szándékom, hogy csinálunk egy lapot és mindenki ír bele. Hát a mindenki én lettem! A prefektus az egyik intézeti nevelő  írt egy előszót, én megírtam az összes többi cikket, címeket adtam, betördeltem, megvágtam, pedig nem tanított rá senki. Ez volt az első újságírói tevékenységem ott a konviktusban.

És amit lehet, nem hagyok ki! Csak egy hónapig azt a rengeteg fotót lehetne nézni, amit itt a Balatonon azóta fényképeztem, amióta itt élünk. Van velük tervem, a későbbiekben.

Fogok még kitérőket csinálni, a visszaemlékezéseimben. Onnan kanyarodtunk el, hogy 1958-ban engedélyezték, hogy az MTV TV Híradójának legyek az operatőre. Úgy dolgoztunk kezdetben, hogy mindenki hozta a témákat: szerkesztő, operatőr, világosító… Illetve szerkesztő még alig volt, főleg operatőrökből állt a híradó. Úgy emlékszem,köztük egyedül én voltam az, aki főiskolát végzett. Úgyis mondhatnám, hogy szakmai képesítésem egyedül nekem volt. Nem irigyelték, hanem tisztelték. Azután később mind többen lettünk diplomás operatőrök. Kiharcoltam, hogy a híradó riportokat is a legmagasabb szakmai követelményeknek megfelelően forgathassuk le. Mi több, azt hiszem, néha egy kicsit túlzásba is vittem a filmes szemléletet. Karsai Nándor volt akkoriban a főgyártásvezető a híradónál, hát a kívánságaimtól néha égnek állt haja. Az ötvenes évek végén még alacsony volt a filmjeink érzékenysége, nem mint ahogy  ma, hogy szinte a sötétben is lehet velük fotografálni. Ebből következően én igen igényesen, teherautónyi lámpával érkeztem riportra, hogy mindenki eltátotta a száját, Karsai Nándi pedig a fejét fogta, de én kiköveteltem. Mint egy stúdióban, úgy dolgoztam a riporthelyszíneken. Lehet, hogy ez egy kicsit túlzás volt. Meglehet, túlzásba vittem a filmes szemléletet, de mégis azt mondom, megérte! Szép anyagok készültek. Igényes voltam, és ebből nem engedtem. Később a technikai fejlődéssel haladva, már elviselhetőbbek voltak az igényeim.

Megdolgoztatott bennünket a technika. Csak az akkumulátor olyan súlyos volt, mint ma egy felvevőgép. Miután az országnak nem volt pénze rá, hogy a felvevőgépekhez a hozzájuk való akkumulátorokat megvegye, a műszakiak csináltak. És fadobozban cipeltük a savas akkumulátort. A sav néha kicsapódott a ruhánkra. A televíziónak külön akkumulátor készítő műhelye volt. Nagy műszaki osztályunk javította a gépeket, megcsinálták a lámpákat, a televízió önellátó volt. Csak arra nem jutott pénz, hogy a drága, kisméretű akkumulátorokat megvegyék, a felvevőgépeink kiválóak voltak. Kivéve a Német Demokratikus Köztársaságból importált kézi kamera. Ennek a keletnémet gépnek egyedül az optikája volt kifogástalan, kiváló Zeiss optikával érkeztek, de az optikához tartozó gép szinte teljesen használhatatlan volt. Életveszély volt velük dolgozni, mert a legfontosabb pillanatban azt mondták, hogy nyekk, és a nyersanyagot szépen begyűrte. Erre mondtuk azt, hogy besalátázott a gépünk..

Később az Arriflexek már kifogástalan gépek voltak! Én tizenegy évig dolgoztam ugyanazzal a kamerával. Tizenegy éven keresztül… Majd leadtuk, mert jöttek a korszerűbb Eclairek,  az elekronikus kamerák. Az Arriflexeket le kellett adni, bár nagyon sírtunk. Mindenki ragaszkodott a kamerájához. És ami nekem tizenegy évig mindent megoldott, akárhol voltam is, hidegben, melegben, hegytetőn, alagútban, északon, délen, az az Arriflex, amint a fiatalok átvették, két héten belül tönkrement!

És nemcsak az enyém.

Az összes leadott Arriflex használhatatlanná vált két hét alatt.

Bekerültek a központi operatőr osztályra, ahol esténként minden gépet le kellett adni a kameratárba, és egyik operatőr se tudta, hogy másnap melyik géppel fog majd dolgozni. Senki sem vigyázott a gépekre. Dobálták, leejtették, nem kezelték, gondatlanul bántak velük. Mi ellenben ugyanazzal a felvevővel indultunk a reggelnek, amelyikkel este befejeztük a munkát. Tudtuk, hogy azzal a géppel nekünk holnap is dolgoznunk kell. És úgy is bántunk vele! Én egyébként is nevezetes voltam arról, hogy nagyon gondos voltam a felszerelésemet illetően. Való igaz, mindig minden volt nálam.  Ahogy kollégáim mondták csak létrám nem volt. Egyszer a világosító munkatársaink, akik a nagyszerű technikai hátteret biztosították születésnapomra egy kis párfokos létrát faragtak, hogy az is legyen nálam. Nálunk a humorban sem volt hiány. Az nem fordulhatott elő, hogy én valamit ne tudjak megcsinálni.

1966-ban megbíztak például a Hat országon át című ismeretterjesztő filmsorozattal, amelyet földközi-tengeri országokban forgattam. Ekkoriban kezdtünk külföldre utazni. Én 1961 júliusában jártam először külföldön, az is Románia volt: Mamaia—Konstanca—Eforia. Egy háromnapos riportút.

Hatvanhatban az volt a feladat, hogy menjek Bulgáriába, mert a bolgárok a Nessebar nevű kereskedelmi hajójukat átalakították álomhajóvá. Akkor nem ezt a szót használtuk. Arról volt szó, hogy a kelet-európai népeknek ez lesz az a hajójuk, amelyen turista utakat tehetnek a Földközi-tengeren. Ennek az első útjára küldtek el. Nagyon jó társaság jött össze, bolgárok, görögök, magyarok. Csupa szegény ember! Huszonötezer forint volt minimum a belépő, és volt, aki a feleségével együtt jött, úgy már ötvenezer. Pokoli nagy pénz a hatvanas évek közepén. De akkor is éltek tehetős emberek, vállalkozók, az akkori szóval maszekok. A magán szektor képviselői. Az én utamat az IBUSZ utazási iroda finanszírozta. Akkoriban a szponzor szót nem használtuk.

Természetesen egyedül küldtek el!

Magam voltam az operatőr, a világosító és a hangmérnök. Ezeket a feladatokat mind egyedül én láttam el. Valamint a szöveget is én írtam, és én is mondtam alá. Az adatokat is én gyűjtöttem össze. Ma már képtelen volnék arra a teljesítményre, amit akkor kicsiholtam magamból. De megmutattam, hogy még erre is képes vagyok.

Tájak, városok, emberek volt ennek a földközi-tengeri filmnek a gyüjtő címe. Az alcíme volt a Hatországon át és két részes lett.Ebből a címből tőlem függetlenül összehoztak aztán egy műsor sorozatot, és azt mondták, hogy ők találták ki!... Megtörténik az ilyesmi más szakmákban is. A lényeg, hogy az út nagyon izgalmas volt, a tempó meg feszes. Hajózni és megérkezni, kiszállni, felvételeket csinálni és figyelni az idegenvezető szövegét. De arra nem volt időm, hogy menetközben jegyzeteljek. Ami elhangzott, azt nekem meg kellett jegyeznem. Este pedig nekiültem és leírtam az aznapi élményeket, a hozzájuk tartozó adatokkal együtt, mind a hat országot érintően. Majd kimostam a holmiimat és felkészítettem a felszerelésemet a másnapi munkára.

Egészen pontosan hatvanöt decemberében Várnából indultunk, és  ezerkiencszázhat január 6.-ig tartott a körutazás. Benne volt a karácsony is, és egy kiadós vihar is, amely szilveszterkor ért bennünket. Jópofa képeket csinálhattam, ahogy az asztalokon csúszkálnak a poharak, a tányérok és a székeken az utasok.

Hazaérkeztem, és jött egy szerkesztő kollégám, hogy majd ő megírja a szöveget.

Miből? Ott sem volt! Útirajz könyvekből? Megmondtam, hogy én voltam ott, én írom meg a szöveget. Én tudom, hogy mi történt.

Megorrolt rám M.Gy... Mert hogy ő a szerkesztője a műsornak.

Én meg rendező-operatőr.

De az nem szerkesztő!

Írtam én lapoknak is.

Végül csak megírtam a filmem szövegét én magam. A legnagyobb mérkőzésem önmagammal és a szakmámmal ez a film volt. Sajnos, még nem volt színes a film..

Nagy élmény volt a Kelet-Afrika közelről című film is. Gosztonyi Jánossal és Patkó Imrével készítettük 1968 decemberében, ’69 januárjában. Gosztonyinak diplomata útlevele volt, mi többiek voltunk a tudósítók. Egy kormányküldöttség részeként utaztunk.                   Gosztonyinak Kádár János kelet-afrikai útját kellett előkészítenie. Egyiptomból indultunk, és huszonöt napon át jártuk Kelet-Afrikát, Tanzánián, Zambián, Szudánon és Etiópián keresztül.

Daar es-Salamban is megfordultunk, ahol akkor ott voltak a szovjetek, tengeralattjárókkal, meg a kiszolgáló egységekkel. Életemben először ott ettem papayát. Az egyik orosz megkínált a hajón papayával. Egy kiszolgáló hajón. A tengeralattjáróba én nem tudtam lemenni, mert kis keskeny lejáróik voltak, és nem fértem át. A főnökök lementek.

Daar es-Salamban volt egy szálloda, egy magyar származású embernek a tulajdonában. Hetente egyszer az afrikaiak ebben a szállodában, annak tető teraszán táncbemutatókat tartottak. Fölmentünk, a világítást megszerveztem, beállítottam a fényeket, egy kis magyar magnóm volt, amit egy kábellel kellett a géppel összekötni.. Csak így lehetet  a kamerával szinkronban működtetni . A magnót letettem egy asztalra, és úgy álltam be, hogy közönséget is, a táncosokat is egyaránt fotografálhassam. Szépen elindultam, nagyon jó kis muzsikát csináltak, nagyon kifejezően táncoltak. Én is nagyon belelkesedtem, és elfeledkeztem arról, hogy ki vagyok kötve a magnóhoz. Egy olyan képet akartam, hogy amikor a táncosok befejezik, hirtelen átrántom a kamerát, és a közönség tombolását mutatom.

A magnót a nagy lendületemmel lerántottam. Addig a pillanatig minden hang megvolt, de ahogy este akartam visszahallgatni – néma csönd. És még az elején voltunk az útnak! Megkértem az ott kiküldetésben élő magyarokat, hogy szerezzenek forrasztópákát meg anyagot. Szereztek. De hogy vizsgáljam meg a gépet? Műszerem nem volt. Végül is este teljesen elsötétítettem a szobát. Az az ötletem támadt, hogy kibontottam a gépem, és nézem, hogy hol szikrázik még a vezeték. Ahol megszakadt a szikra, ott volt a baj. Szerencsére nem volt komolyabb a hiba! Azt ilyen primitív módon nem lehetett volna megtalálni, csak az elemtartó részen történt egy szakadás, megforrasztottam, és máris működött. Ettől kezdve a későbbi útjaimon vittem magammal mérőműszert is, hogy tudjak vonalat vizsgálni.

Az is előfordult, hogy megjavították a gépem a karbantartóban, bementem a protokollra, és az volt az első, hogy leesett a fedél, amit rátettem. A protokoll meg két percen belül indult. Kézzel szorítottam rá a fedelet és úgy készült el a felvételt, de meglett. Leleményesnek kellett lenni, és nem hiányozhatott az emberből egy kis lélekjelenlét se. 

Egyszer a Műegyetem közelében egy benzinkutat akartak építeni. Nagy volt a közfelháborodás. De az építkezést a benzinkutasok körülvették, nem lehetett látni, hogy belül mi történik. Ekkor már Jutkával dolgoztam együtt. Ott az volt a célunk, hogy megmutassuk, mennyire lehetetlen, mennyire veszélyes helyen akarják megépíteni azt a benzinkutat.

De hogy mutassam meg, hisz be van kerítve?!

Nem volt más választás, ki kellett másszak az egyetem második emeleti ablakán, elég széles volt a párkány, a kamerát tartva azon végigmentem az épület sarkáig, ahonnan már be lehetett látni az építkezésre, és meg tudtuk mutatni, hogy mi folyik belül. Sosem voltam légtornász, de egész életemben sportoltam, és még ma se vagyok gyenge gyerek, a mozgásom is mindig összehangolt volt, meg tudtam ezt csinálni. De ilyenkor azért nagyon észnél kell lenni, miközben gondolkodni is kell tudni.

Mit? Hogyan?

Optikát váltani, komponálni… Ezzel van elfoglalva az ember, miközben leesnie sem szabad, például erről a harminc centiméter széles párkányról. Ha valaki a magasban állva belenéz egy nagy látószögű optikába, érteni fogja, hogy miről beszélek. Egészen más térbe kerül úgy az ember. Minden távolibbnak, mélyebbnek és magasabbnak látszik. Ijesztő! Mert eltűnik annak az érzete, hogy te hol vagy. Lebegsz jóformán. Becsapja a térérzetet. És munka közben még azt a zavart, azt a rossz érzést is ki kell küszöbölni, hogy elveszett a térérzet biztonsága.

Úgy gondolom, lényeges, hogy egy operatőr ilyesmire is bátran vállalkozzon, ha megköveteli a feladat. A művészethez fizikum is, állóképesség is, bátorság is kell. Vállalkozni, kitartani – e nélkül nem megy.

 

Jutkával az első közös feladatunk egy lóversenytéri riportkészítése volt egy nemzetközi postagalamb-röptetésről. Ő lett volna a riporter, én az operatőr. Jutkának azt mondták, hogy a ház előtt várják, és onnan indulunk.

A ház neki a saját lakása volt, a tizennegyedik kerületben.

Ott várt.

Én meg dühöngtem a Szabadság téren a ház előtt. Hogy már megint kiket szednek össze!

Nem volt mit tenni, beültem a kocsiba, és elmentünk, ki a lóversenytérre, ahol a kaputól jó pár száz méterre állt egy nagy autó a rekeszekkel, s bennük a galambok. Egyszer csak jön valaki a portáról, hogy menjek oda, mert valami riporternő keres.

Egy riporternő?!

Csak nem képzeli, hogy én most kimegyek, hogy amíg vele beszélgetek, elröpüljenek a galambok?

Dühös voltam. Elkészítettem a riportot. Hazamentünk, és ahogy szoktam, meg is mondtam, hogy mennyire dühös vagyok, mert én a rendetlenségnek nem nagyon örvendek. Utáltam a fegyelmezetlenséget. A mi stábunkból /forgató csoportot nevezték így/ soha nem lehetett elmenni inni, vagy valami mást csinálni, mint a kapott feladat.

 

Jutkának az elevenségéből, a kellő felkészültségéből és különösen így az elején a szakma elsajátításának akaratából, megéreztem, hogy kiváló riporter lesz belőle. Elkezdtünk együtt dolgozni. Általában hallgattam az ösztöneimre, és nemigen csalatkoztam szakmai megítélésben. Például soha senkinek nem adtam kézbe a kamerát, amikor ilyen gyerekek jöttek, hogy operatőrök, segédoperatőrök szeretnének lenni. Nagyképűnek tartottam, hogy nem csupán belenézni akarnak, hanem mindjárt fölvenni és dolgozni, mert ott csak a gombot kell nyom és kész, mint fényképezőgépnél. Koltai Lajos volt az egyetlen, akivel kivételt tettem. Megéreztem abban az emberben  is a képességet, odaadtam neki a kamerámat, és forgathatott vele. Koltai ma is emlegeti ezt az eseményt, ha néha találkozunk.

Na, elkezdtünk Jutkával együtt dolgozni, és volt olyan riportunk, amely előtt leültettem, és forgatókönyvet írtunk közösen. Akkor még lehetett. Hetente egyszer vagy kétszer volt csak híradó, jutott idő az ilyen szakmai ismerkedésekre. Később már nem lehetett ezt megcsinálni, de addigra Jutka már megtanulta a szakmát: a híradóra fogalmazást, a filmre írást. És azt hiszem, hogy épp a forgatókönyv-íratás közben volt olyan szempárbaj, ami azt jelenthette, hogy egymásra találtunk.

 

Vajek Jutka:

 Kamerában nézve másként látszik a valóság. Ez volt az oka annak is, hogy Árpit egyszer elütötte egy repülőgép. A vitorlázó repülők világbajnokságára készülő csapatról kellett tudósítanunk. A légifelvételek után Árpi a földön volt, azzal a céllal, hogy fölvegye, amint egyre lejjebb ereszkedik, egészen alacsonyan elszáll fölötte és földet ér egy vitorlázógép, amelyet egy műrepülő pilóta vezetett, én pedig mögötte ültem.

Mondom a pilótának, vigyázzon, vigyázzon, elüti Árpádot!

Dehogy ütöm!

Dehogynem! Hát látom, hogy irányban teljesen rajta vagyunk!.

 

Burza Árpád:

Én a kamera mögött álltam, figyeltem hogyan száll le a gép. A mögém állított figyelők, akiknek az lett volna a dolguk, hogy figyelmeztessenek, amikor már túl alacsonyan jön a vitorlázógép, megijedtek és egy szó nélkül elmenekültek. Láttam, hogy lejjebb és lejjebb ereszkedik a gép, ösztönösen leguggoltam, az meg elhúzott fölöttem, és nagy szerencse, hogy nem a szárny éle kapott el, hanem csak a csillapító szárny, amelyik egy puha, vászon bevonatú anyag volt. Fejemhez csapta a kamerát, elkezdtem pörögni a fűben, de csak nyomtam tovább. Nagyon érdekes képek lettek ebből a balesetből.

 Vajek Jutka:

           Jöttek a mentők.

Burza Árpád:

 És a MÁV-kórházban kötöttem ki.

 Burza Árpád:

 Megtörtént, hogy külföldről úgy jöttünk haza, hogy tizenkét riportot hoztunk. És nem tudtak velük mit csinálni, mert sok volt. Jutkával dolgozva párban, mi nem ismertünk lehetetlent.

. Egyszer az történt, hogy egy miniszter valamilyen gépsornak csak az elejét meg a végét vásárolta meg, a közepét nem. Középen kézzel dolgoztak az emberek. Ezzel adtak a halotnak egy csókot.  Kimentünk a gyárba, már elkészítettünk néhány képsort, amikor kisült, hogy mi járatban vagyunk. És nem engedtek tovább dolgozni!

Kizavartak.

Igen ám, de az ablakot nyitva felejtették!

És az utcáról megcsináltuk a riportot.

Minden helyzetben talpra esettnek kellett lenni. Kormányküldöttséggel voltam például hatvanhétben a Szovjetunióban, Budapest—Moszkva, vonattal. Különvonat volt.

            Az operatőrnek egy ilyen úton a megérkezésre kellett odafigyelnie. Mert egyszerre érkezünk meg, nekünk mégis, mintha csak az állomáson várakoztunk volna, már venni kellett a vonatlépcsőről leszálló politikusokat. Engem a különféle őrségek, biztosító legények se tudtak akadályozni soha. Ez fellépés kérdése volt.

Előreugrok az időben!

1989-ben volt az Erdély-tüntetés, a román nagykövetség előtt is demonstráltak. Motoros rendőrök, Már a Keleti pályaudvar előtt szembekerültek a tömeggel.. Négyen mentünk ki. Egy szerkesztő gyakornok, egy szerkesztő, a gyártásvezető meg én. A kollégáimat a rendőrök az első körben fölzavarták a legelső trolibuszra, engem nem tudtak. Én végigdolgoztam. Megkerestem először az illetékes rendőrfőnököt, aki azt mondta, dolgozzál, de én nem vállalok a fiaimért felelősséget. A Keletinél küzdöttem, ott kezdték a rendőrök visszaszorítani a tömeget. És volt, amikor a tömegből kiabáltak, hogy ne fényképezz!

            A rendőr is megfenyegetett és a tüntetők is.

            Mégis mindent fölvettem. A többieket meg nagyrészt elzavarták. Megérzik a rendőrök is, hogy mit lehet valakivel megcsinálni és mit nem. Erre egy kicsit születni kell, és az évek során ki kell alakulnia, ki kell csiszolódnia annak, ahogyan az ember küzd azért, hogy elvégezhesse a munkáját.

 Vajek Jutka:

Természetesen van amikor szerencse is kell! Az első iraki utunkon, ami félig-meddig amolyan turistaút volt, Árpi Bagdadban egy hídon többek között egy szamarat is lefilmezett. Amikor itthon adásba került az anyagunk, nem sokára megjelent az iraki követség magyarul is elég jól beszélő munkatársa. Finoman kritizálta, hogy mi az igazi értékeiket és a fejlődésüket nem mutattuk meg. Ne csak a szegénységet mutassuk meg, és ne úgy filmezzünk, mint egy turista. Irak fejlődik, rengeteg az építkezés, folyamatos a gyarapodás. Ezekről is készítsünk riportot.

Burza Árpád:

Ez a kritizált riportunk az első iraki utunkon készült amely 1971. május első felétől június közepéig tartott.

Nem nagyon tudtunk volna másmilyen riportokat csinálni, mert csak oda jutottunk el, ahova a magyar kamionok is. Az ő útjukat jártuk be Jugoszlávián, Bulgárián, Törökországon, Iránon, Irakon át egészen Kuvaitig. Az időnk is kevés volt. De mégis megmutattuk valamennyire Irakot is, így néznek ki az emberek, ilyenek az épületek, a folyók… De ez úgy látszott mégsem volt elég.

 

Vajek Jutka::

 Ennek a kamionos útnak lett az eredménye, hogy 1972-ben az Iraki Tájékoztatási Minisztériumtól meghívást kaptunk, és május közepétől egy huszonnyolc napos iraki-kuvaiti utazást tettünk.

Nem mondták meg, mi a szándékuk.

A világ összes jelentős médiumának a képviselőjét Bagdadba hívták. Úgy folyt le a dolog, hogy az ottani MTI-ben be voltunk bezárva egy nagy helyiségbe és várakoztunk azon a bizonyos napon. Tudtuk, hogy valami történni fog, de hogy mi, arról fogalmunk sem volt. Kettőnket Árpival végig a kormány emberei kísértek, hisz kormánymeghívottak voltunk, és egyre csak azt hajtogatták, hogy nyugalom, nyugalom. Több órás várakozás után, este volt már, de még világos, megjelent a képernyőn Al-Bakr iraki elnök, és bejelentette, hogy államosították az olajipart, a francia tulajdonok kivételével az amerikaitól kezdve az összes külföldi vállalatot.

 Ekkor elszabadult a pokol, az utcákon, a tereken. A győzelem mámorában úszott egész Bagdad

 Azon az estén kizárólag minket, kettőnket vittek ki az utcára forgatni.

Fegyverek, emberek, üdvlövések és olyan embertömeg, hogy mozdulni sem lehetett.

 Burza Árpád:

 Amit mostanában is láttunk az iraki riportokban. Teherautók platóin, személyautók tetején, mindenütt emberek, puskaropogás, ordítozás

 Vajek Jutka:

 Meg sem tudom mondani, hogy miért bennünket választottak? Hogy mi, magyarok legyünk azok a televíziósok, akik Bagdad utcáin erről a világnak hírt adjanak..

 Burza Árpád:

 Egyedül nekem volt akkumulátoros lámpám, amelyet lépten-nyomon meg akartak tőlem venni. És akkumulátoros lámpa nélkül erről a bagdadi estéről senki nem tudott tudósítani, csak mi, magyarok.

Vajek Jutka:

 Két autóval, külön vittek. Árpi kiszállt, és abban a tömegben eltűnt a szemem elöl. Én a másik kocsival a hangot csináltam. Miután az irakiak látták, hogy szőke vagyok, valószínű angolszász riporternek néztek. Nekiestek az autónak, amivel vittek. Elkezdték fölborogatni, püfölték, be akarták törni az ablakait, és követelték, hogy engem adjanak ki! A biztonságiak mentettek ki ebből a helyzetből. Miközben én nem is magammal foglalkoztam, hanem azzal, hogy úristen, mi lesz Árpival?! Hiszen ő a kocsiból rég kiszállt, és gyalog dolgozik a tömegben. Kétségbe voltam esve, hogy mi lehet vele.

  Burza Árpád:

 Én azonban nem voltam egyedül, hanem egy Carlo nevű, Magyarországon tanult szerkesztő-rendező jött mellettem, ő volt a kalauzom. Jutkát vitték a biztonságiak, engem meg rábíztak erre a fiúra. Nem éreztem magamat biztonságban. Hihetetlen ellenszenvvel méregettek nagyon nyugatinak néztek. Sokszor olyan tömegbe keveredtem, hogy nem is talajon, hanem ember lábakon araszoltam távolabb.

 Vajek Jutka:

Voltunk veszélyes helyzetekben is. Még így a „vendégül” látás közben is.

 Burza Árpád:

Egy hajszálon múlott az életünk.

Vajek Judit:

Az irakiak hagyták is, akarták is, hogy ez a riport elkészüljön.. Elvittek az ottani MTI-be. Akkor még telex volt, nem fax. De Bagdad—Budapest között az se, azt is el kellett intézni, hogy egy külön telexvonalat adjanak. Leírtam, hogy mi mit csináltunk, és elküldtem Budapestre a TV Híradóba.

 Burza Árpád:

 Matúz Rózsikának.

 Vajek Jutka:

Az irakiak adtak repülőgépet…

 

Vajek Jutka:

Igen, , hogy ez az anyag soron kívül elmenjen Budapestre. Hatalmas lehetőséget kaptunk! És hihetetlenül boldogok voltunk. Elmúlt lassan az izgalom, az események kezdtek leülepedni bennünk, és mi úgy éreztük, hogy véghez vittünk valami nagy dolgot.

Telik-múlik az idő, az anyagunk után lassan mi is hazaérkeztünk. Beosztottak műsorvezetőnek. A külpolitikai  műsorvezető akkor Gedeon Pál volt. Mikor meglátott örömmel mesélte, Ő lehetett a bagdadi riportjainknak a kommentátora. Ekkor derült ki, hogy a rendkívüli gyorsasággal feladott anyagainkat  több hét késéssel sugározták. Lesújtott a hír. Kelet-európai tudósítónak nem nagyon nyílt lehetősége, hogy világ nagy médiái előtt tudjon ilyen fontos eseményről tudósítani. Ettől a büszke tudattól megfosztottak bennünket

Nem merték elhinni a szerkesztőségben a hírt, mert akkor A Szovjetunióból semmiféle jelzés nem jött. Amit azok nem közöltek az nem lehetett.

Nem merték leadni. De nívódíjat adtak érte.

 

Vajek Jutka:

Na mindegy! Több szót nem érdemel. Ebből annyi fontos, hogy riportot készítettünk egy világeseményről, ha késve is, de leadták.

Burza Árpád:

A szocialista országok között volt egy megállapodás, hogy ha a hírt a saját ország nem adja ki, akkor a többi se. Akkor az a hír nincs.[1] Harmadik országokat illetően pedig úgy működött ez a szabály, hogyha a Szovjetunió nem adja ki a hírt, akkor a többi szocialista ország se. Ezért nem mehetett le az anyagunk az eseményekkel egy időben.

 

Vajek Jutka:

 Akik csinálják a híradót, azok imádják. De nem sokan bírják a napi stresszt. Egy példa:  Poór Klári munka nélkül volt. Nagyon sajnáltam, mert tudtam, hogy egy rendkívül okos, értelmes nő, több nyelvet beszél, tudja a szakmát… Én méltánytalannak éreztem, hogy nem kap feladatot. Szóltam Klárinak, gyere át a híradóba, már Rózsikával is megbeszéltem. Műsorvezető lehetsz, képernyőre kerülsz. Elmondtam mindazt a szépet és jót, amit én a híradózásban láttam. És azt válaszolta, hogy nem, mert nem bírná a napi megterhelést.

 

[1] Matúz Józsefné ennek egy kiváló példáját mondta el több interjúban. 1968-ban a prágai tavasz idején a csehszlovák hírügynökség nem adott ki egy hírt:  Novotny és Cernik  megbukott . Kukk György a Tv Híradóban leadta a Tanjug híre alapján. Matúzné három két hétig jelentéseket írt és járt emiatt raportra a

fehérházba, a Tájékoztatási Hivatalba, hogy  - hogy merte megtenni a Magyar Televízió, annak a megállapodásnak ellenére, hogy amit az érintett szocialista ország nem ad ki, az a hír nincs.

Vajek Jutka:

 A híradós operatőrök a szakmáról mindent tudtak, mert rákényszeríti őket a munkájuk sokfélesége, hogy a legkülönlegesebb helyzetekre is megoldásokat találjanak.

 Burza Árpád:

Az is gyönyörű volt ebben a híradós munkában, hogy a társadalmi hovatartozástól függetlenül mindenféle rendű és rangú személlyel találkozhattunk. Például olyan nagy sztárokkal is, mint Barbra Streisand. Budapestre jött. Egy filmjéhez keresett magának helyszínt, amelyet végül Csehszlovákiában talált meg, de itt is volt, és valamelyik szállodában interjút adott. Bennünkett küldtek ki, és megsúgták, hogy Barbra Streisand nagyon kényes arra, hogy milyen a kép készül róla, és majd Ő fogja megmondani, hova tegyem a kamerát.

Vajek Jutka:

 És hogy Barbara Streisand azt is meg fogja mondani, hogy mit kell tőle kérdezni. Na, mondom magamban, akkor nagyon nehéz lesz összehozni a riportot. De azért győzködöm Árpit, hogy legyen óvatos, mert mégiscsak egy világsztár, nem beszélve arról, hogy imádom, mert tényleg nagyszerű énekesnő.

 

Burza Árpád:

Barbara ragyogó érzékkel úgy ült le, hogy kamerakész volt. Világosító kollégáim segítségével pillanatok alatt beállíthattam a művésznő karakteréhez legmefelelőbb fényeket, Jutka mellé pattant és már készült is a riport. Elmesélte itt létének az okát.

Édesapja emlékére akart filmet forgatni és ahhoz keresett helyszíneket. Ez a film a Yentl címet kapta.  Kellemes volt vele. Semmi sztár alűr nem volt a viselkedésében. Forgatás végén megkértem, hogy dedikálja egy nálam lévő régi lemezét. A borítót kedvesen alá is írta. Csak annyit jegyzett meg ki volt az aki ezt a szörnyű képet csinálta róla. Ő erről a lemezről nem is tudott. Visszatérve a körülötte legyeskedők fontoskodására. Barbara Streisand nagyon jól tudta, hogy dirigálhat amit csak akar, ha egyszer én rossz operatőr vagyok a Jutka rossz riporter, akkor Ő akármit követelhet, attól a vele való beszélgetés sem szebb, sem jobb nem lesz.   

 

Visszatérve arra, hogy mi mennyire ösztönösen tudtunk együtt dolgozni! Egy időben a TV Híradó magazin jellegű szórakoztató műsorokat is készíthetett.t. Amikor észrevették, hogy a  Híradó osztálynak sikerei vannak a nézők között,  akkor a Szórakoztató osztály elintézte, hogy ez nem a mi feladatunk, hanem az övék, és elvették tőlünk. Még a Hiradóé volt a műsor, és mi Ózdon készítettünk egy filmet az olvasztárokról, Tűzből jött emberek címmel. De nagyon rövid időnk volt rá. Nálunk nem úgy volt, mint a többi osztályon, hogy két nagy kocsival nyolc-tíz ember lement, két-három napig szállodázott, és három ha dolgozott közülük. Nálunk  maximum ötszemélyes stábnak kellett mindent elvégeznie. Jutkának a szöveget kellett írnia, emberekkel kellett beszélgetnie, nekem meg a képeket készíteni hozzá, a tájat, a várost, a környezetet, amelyben az emberek ténykednek. Vagyis külön-külön dolgoztunk, és amikor hazamentünk, az volt az első kérdésünk önmagunkhoz, hogy na, hogy fogunk ebből filmet csinálni?! És kiderült, hogy akikkel ő szöveget készített, én azokat fotografáltam, kiemeltebben. Ugyanazokra az emberekre, ugyanazokra a dolgokra éreztünk rá.

Vajek Jutka:

 A híradós munkában az is izgalmas volt, amikor, ügyeletesnek osztottak be, olyankor csak reggel lehetett megtudni, hogy aznap mit kell csinálni. De az előkészítés nagyon átgondolt volt akkor is, amikor már felgyorsult a híradózás és naponta hangzott fel a híradó szignálja.

 Nagyon szerettük zenével aláfesteni a riportjainkat természetesen csak azokat, amelyeket érdemes volt zenével színesebbé tenni. mert úgy lettek kerekek és szépek. És ahogy reggel indultunk, szóltunk, hogy mire megjövünk, milyen zenét szerezzen meg a gyártás, mert alá fogjuk montírozni a filmünknek. Volt olyan riportunk, amelyet zenére vágtunk meg, a zene ritmusa adta meg a képi ritmust. Ilyen felpörgetett helyzetben rengeteget számít, hogy olyan emberrel dolgozol együtt, akivel ismeritek egymás gondolatát is.

 

Burza Árpád:

 A mi párosunkat szét is akarták választani.

 

Vajek Jutka::

A páros rendszert nem akarták elfogadni, és egy időben mindent megtettek azért, hogy szűnjön is meg. Hogy összefonódás lesz, nem tesz jót a híradónak… Bizony küzdelemmel járt a páros rendszer létjogosultságának az elfogadtatása. Mikor látták az eredményt, hogy a Bokodi Béla és a Vecsei  Mari, a Terlandai Mari-Baranyi István ,a Bogyay Kati és Baranyi István, a Práger György és Fülöp Tibor, a Menczel János – Fülöp Tibor,  a Piller  Sándor és Szurok János, a Pálfy István - Jávorszky  László, a Bayer Ilona és  Erős Péter. Később már mindenki kereste magának a párt, a főnökség is látta, hogy így jobban megy a munka, és hagyták. Specializálódni is tudtak ezek a párok. Az ipar a kül- és a belkereskedelem, az ezzel kapcsolatos külföldi események és természetesen a kritikai riportok elkészítése is a mi feladatunk volt. Ezeken kívül még készítettünk dokumentum és útirajz filmet is. Volt olyan is, hogy más szomszédos osztály is megbízott bennünket feladatokkal.    

 

            Burza Árpád:

 Egyik ilyen munkánk Szeged mellett, …………………-n készült a Rózsák és tövisek című dokumentumfilmünk. Kaptunk egy hírt arról, hogy egy nagyon rendes tanácselnöknőt, akkor még nem polgármesterek voltak, megvádoltak azzal, hogy az árvízkárosultak segélyeivel nem tisztességesen gazdálkodott, és ki akarták tenni a helyéről. Holott gyönyörűen rendbe hozta a falut, rózsákat ültettek ki az utcákra, egyszóval nagyon szépen élt a falu a vezetése alatt.

 Vajek Jutka:

Döbbenten értesültünk arról, milyen elképesztő, mára már régen felejthető módszert alkalmazott a helyi hatalom. Váratlanul bementek az irodájába, és közölték vele, szedje össze a holmiját, álljon fel és menjen haza!

 

Burza Árpád:

 Az idők változnak, a módszerek nem mindig.

 Vajek Jutka:

  A munkánk eredménye lett, hogy a tanácselnöknőnek sikerült megcáfolnia a vádakat, elhárítania a rágalmakat, és visszahelyezték a funkciójába.

Burza Árpád:

Azzal ért véget a filmünk, hogy a faluban megint rózsákat ültetnek.

Nagyon szerettük a Kihez lehetsz őszinte? című dokumentumfilmet, ami a fiatalok világáról szólva azt mondta el, hogy kihez lehetnek őszinték a gyerekek. Az őszinteség lett a témája az 1979-ben készült Színészosztály című filmünknek is. Sajnos az őszinteséget itt, voltak akik félre értették.

. Ránk  nagyon megharagudtak, és a második részt már nem is engedték leforgatni. A második résznek az lett volna a témája, hogy a Színészosztály szereplői bizonyos dolgokat szürkének láttak és keményen ítéltek meg, de ebben a második részben derült volna ki, hogy fiatalos hevességgel ítélték meg a dolgokat. Az életük a tehetségüknek köszönhetően szerencsésebben alakult, mint ahogy főiskolásként várták, és jó eredményeket értek el.

Nagyon tragikus történet volt a Zsófika című filmünk.

Megsúgták nekünk vidéken, hogy egy családnál borzalmas állapotban tartják Zsófikát, egy öregasszonyt. Tipikus falusi ügy. Akinek már nincs munkaereje, az már nem ér semmit, és kiselejtezik, hogy ne pusztítsa tovább a kenyeret. Szerencsétlen öregasszonyt egy olyan ólszerű , rothadó, fűtésnélküli helyiségben tartották, ahol a patkányok ették vele együtt a penészes kenyérdarabokat.

Elkészítettük a filmet, az illetékesek felfigyeltek az ügyre. Zsófikát kiszabadították és elvitték egy olyan otthonba, ahol ápolást is kapott, mert mindebbe a száműzetésbe addigra már bele is zavarodott.

Nagy port vert fel a cipőipari riportunk, a Mino cipőgyárról. A gyár elkényelmesedett azzal, hogy a Szovjetunió mindent átvett. Akármit csináltak, akármilyen rosszat, az mind oda ment el, azt a hiányokban dúskáló szovjet vásárlóközönség mind fölvásárolta.

Igen ám, de egyszer a Szovjetunió meggondolta ezt és vettek Japánból egy minőségellenőrző berendezést. Huszonötezer pár cipő úgy jött vissza, mint a szélvész. Ebben az időszakban készültek a cipővezérnek Állami díjat adni nagyszerű termékeiért. De lement a riportunk, és a díjazás elmaradt.

A riportok készítésekor nagy hasznát vettem mindannak, amit még  fiatal Főiskolás koromban tanultam a Híradó és Dokumentumfilmgyárban. Nagyon sokat jártam ki onnan sportra. Az angol­—magyar 6:3 magyarországi visszavágóján például nekem adták feladatot, hogy gyorsítóval vegyem a gólokat. Egy dög nagy szerkezet, ami tízszeresére fölvitte a gép sebességét, és azon a háromszáz méter nyersanyagra, amellyel rendelkezhettem , minden olyan gólt, amelyet az én oldalamon rúgtak, rögzíteni tudtam. Az idősebb Török Vidor volt annak az időnek a nagy sportoperatőre, tőle tanultam meg a koncentrálást, és a ráérzés képességét.. Észre lehetett venni a játékosnak a mozgásából, hogy mikor fog gólt rúgni, és pontosan akkor ráközelíteni a kamerával. Attól fogva, hogy megkezdődött a televíziózás, már nem okoztak gondot a gólok, mert a tv mindent vett, mindent közvetített, így amikor gólt rúgtak, azt is. Míg filmnyersanyagot kellett használni, addig bizony kötve voltunk a felhasználás mértékében.

. Azt tartja a mondás: a szem a lélek tükre. Ennek a tükörnek a tartója az arc. A kamera meg az a nagyító, amelyik ezt a kettőt bemutatja nekünk. Itt a nagyító mögött van megint szükség ráérzésre. Szerettem megmutatni egy arcon, hogy mikor őszinte a beszélgetés, vagy mikor mond az illető mást mint, amit gondol vagy mikor gondol mást, mint amit mond..

Nem értem miért éri meg ma egy vállalatnak, vagy fontos kérdésben bárkinek is azt mondani a felkérésre, hogy nem nyilatkozom. Illetve a közelembe sem engedem a riportereket.

Ilyenkor, általában  a nyilvánosságot érdeklő témákról van szó. Tehát a riporternek a közösség kívánságát kellene teljesíteni. Erre szól kimondatlanul is a megbízatása minden médiának. Nálunk annak idején többet ártott magának az ilyen választ tagadó, mintha esetleg egy kicsit ködösített volna. Aki ilyen durván magabiztosan nemet mond, az ezzel bevallja kimondatlanul is, hogy vaj van a fején. Ennek kifejtése okosan, felkészülten már a riporter dolga. A közvélemény pedig több, mint tizenkét dühös ember az ítélőszékben.

Sajnos ma ebben a jobb és baloldali testvérháborúban, már ilyen finomságokra senki nem ügyel. Az emberek meg dühösek.

Az idősebb korosztály máig emlékszik ezekre a filmekre. Jutka hangját mai napig is megismerik telefonon, vagy a boltban, ha éppen vásárolni megy. Holott már rég nem riporter. A múltkor fölhívott valahol egy igazgatót, és bemutatkozott, hogy Vajek Judit. A vonal túlsó végén váratlanul hosszú csönd. És igen megkönnyebbülten sóhajtott, amikor kiderült, privát ügyben keresik..

 

Vajek Jutka:

 

Természetesen a mi időnkben is voltak szent tehenek, de azok voltak kevesebben. Elég jó kapcsolatban voltunk annak idején Bíró József-el, az egykori külkereskedelmi miniszterrel. Gyakran beszélgettünk, hogy informálódjunk, milyen témák közül lehetne választani. És Bíró az egyik kanadai útja után egy háttérbeszélgetésen elmondta nekünk, hogy milyen fényes ajánlattal kínálták meg Magyarországot a kanadaiak.

Most már lehet erről beszélni, akkor nem lehetett. A kanadaiak fölajánlották, hogy néhány éven belül hihetetlenül jó feltételekkel megépítenék Magyarország összes autópályáját. De fölülről azt mondták, hogy stop! Kapitalistákkal nem kezdünk. Hol tartana ma ez az ország, ha már akkor elkészültek volna az autópályák!

Vajek Jutka:

 

. Ma is mérgelődöm, ha látom a mérhetetlen pazarlást és tehetetlenséget. A lehetőségek egy másik részét meg szándékosan mi magunk szalasztjuk el. Nem igazán vagyunk jó természettel megáldva. Kint voltunk például Új-Zélandon. Gyönyörű szép ország.

A Ganz gyár szerelői dolgoztak Wellingtonban, kényelmes, szép villákat kaptak a kint lét idejére.

Ez abban az időszakban volt, amikor egy magyar halandó csak három évenként mehetett nyugatra, ha volt rá pénze.

 Reggel a férfiak munkába mentek, a feleségek meg otthon unatkoztak. Az új-zelandi kormány felajánlotta nekik, hogy minden reggel autóbusz megy értük, és elviszi az otthon maradt felnőtteket nyelvtanfolyamra. Ingyen! Ha mást szeretnének, arra is van lehetőség. Például szakmai tanfolyamokra, hogy tanuljanak valamit, amíg ott vannak. Egyik se kellett.

Azzal küldtek ki minket, hogy többek között készítsünk riportot a szerelőkről. Velünk jött a Ganz szakszervezeti titkára, azzal a céllal, hogy a szívfájdalmakat lajstromba vegye, és ha van valami óhaj, teljesítse.

Megjelentünk az első házaspárnál, hogy a riportban azt is megmutassuk, milyen csodaszép helyen vannak, hogyan élnek.

A feleség lerohant a szakszervezetist, hogy itt halálra unják magukat, nincsen elég könyv és így tovább. Itt képtelenek mihez kezdeni. Olyan panasznap jött össze a szerencsétlennek, hogy már nekem megesett a szívem a rajta, és egyre inkább elment a kedvem a riporttól is.

Megkérdezem az egyik hölgytől, hogy mi a foglalkozása.

Ő varrónő a Madách Színházban, válaszolta. Itt neki nagyon sivár és unalmas az élet.

Mért nem tudsz itt varrni, kérdezem tőle. Vagytok itt néhányan, vennél egy varrógépet, varrnál, pénzt is keresnél, még a nyelvet is megtanulnád.

Hogy képzelem én, hogy ő itt varrni fog?!

Más. Togóban, az Atlanti-óceán partján a tatabányai szénbányáknak egy egész üzemrésze ott dolgozott. A férfiak, le voltak kötve a munkájukkal, nem volt velük feleség.  Nagyszerű munkát végeztek. Bungalórendszerben voltak elszállásolva, ötcsillagos színvonalon. A bungalók között középen állt egy szálloda.  Az ellátás. svédasztal rendszerű volt, és azon minden, mi szem-szájnak ingere.

Ahelyett, hogy örültek volna, panaszkodtak, hogy a menü gyakran ismétlődik, unalmas…

Arról, egy szót nem hallottunk, hogy vágyunk a feleségünk után, a barátnőnk után, hogy hiányzik a hazánk. Ami mind egy reális óhaj lett volna, s ha ettől sérül a lelkük, azt mondom rendben. De ez, el nem hangzott. Az sem, hogy mennyire örülnek a jó fizetésnek, hiszen azért vállalták el ezt a munkát.

Vajek Jutka:

            Abban az időben évente tartották a Miskolci Televíziós Filmfesztivált. Tréfásan szólva, a TV Oscar díj ünnepségét. A tvés munkának minden kategóriája részt vehetett. Több alkalommal, mi is élvezhettük különböző munkáink elismerését.

 

            Burza Árpád:

 Évközben a sikeresebb munkákat nívódíjban részesítették. Ezekből is sikerült néhányat begyűjteni.

 

Vajek Jutka::

 

Nem minden elismeréssel  jártunk sikeresen. Egyik évben nagy izgalommal készült főnökasszonyunk Rózsika, a Híradót nagy elismerés éri, mert SZOT-díjat adnak át.

Erre akkor végül is bennünket jelöltek. Nagy megtiszteltetésnek számított, mint a Hiradó, mint a mi számunkra. Természetesen megosztva kaptuk volna. Ez kivételesen némi kis pénzzel is járt.

 

 

 

Burza Árpád:

 

Ez után jött a feketeleves. Kiderült, hogy az én híradós párom, bizony nem szakszervezeti tag. Kitört a botrány. Rózsikánk rettenetesen lekapta Jutkát, de a tény az tény maradt. Megfosztották a Híradót a SZOT díjtól. Így azután én sem kaptam, pedig ártatlan voltam a dologban. Ez az a bizonyos együtt sírunk együtt nevetünk.

Valójában mi többet nevethettünk, amihez a mi csodálatos együttlétünk  és családi környezetünk is hozzájárult. Van-e annál magasztosabb érzés, mint amikor valahol vagyunk, vásárolunk és akkor valaki odalép Jutkához és kedvesen megkérdezi: „ugye Ön az akire gondolok”. Számtalanszor felismerik ennyi év után is. Telefonon nem egyszer be sem kell mutatkoznia, mert megismerik a hangjáról.

Ez a közönség Oscár díja mindennél értékesebb.

 

Mivel soha nem volt alkalmam, hogy megköszönjem azoknak a munkatársaimnak azt az igazán nemes, emberi magatartásukat, amit akkor tettek önmaguktól, kérés nélkül, amikor korházi kezelésem után lábadoztam. Szó nélkül vitték a felszerelésemet. Nekem csak a felvételt kellett állványról elkészíteni. Nem kellett műtétre mennem. Ennek a kímélő időszaknak köszönhetően a szervezetem regenerálódott. Utána már ismét teljes értékű munkát tudtam végezni.

A köszönetem a világosító és a gyártásvezető volt kollégáimnak szól.

Burza Árpád:

Régi álmom volt, hogy víz fölött lakhassunk egyszer. A sors megadta. Közös munkánk eredményeként itt ez a szép lakás, ha kinézek az ablakán, a Balaton hullámzik alattunk.. Minden nap látni azokat a szinte természetfeletti változásokat ha vihar van, ha süt a nap, hajnalban, éjszaka, fölötte a teliholddal a fantasztikus évszak változások. Csak sajnálni tudom azokat, akiket felültettek, elriasztottak, a sokszor fondorlatos hírekkel a Balatontól  Fényképezem a Balaton változásait, eseményeit.

 A Kék szalag verseny itt vonult el a közelünkben. Jó nagy teleobjektívem van, gyönyörűen tudtam fotografálni. Ha valamit elmulasztok képbe megörökíteni soha többet nem találkozom úgy a jelenséggel. Remélem egyszer majd  még alkalmam lesz ezt a varázslatos világot megmutatni mások örömére.

A fényképezés annyiban tér el az operatőri szakmámtól, bár ebben is a kép készítése a feladat, itt nem a mozgást fotografálom, hanem a pillanatot állítom meg. A fényképen nem mozog semmi, mégis vissza kell jönnie belőle, ahogy egy hatalmas hullám a parthoz csapódva porlik, szóródnak a cseppek. A kép áll, a jelenség mozgása mégis érezhető.     

Végszóként Balaton ihlette verseim közül egyet:

 

       Merengés.

Ülök az erkélyen.

Nézem a „Tengert”.

Nézem a vizet,

Rá látok.

A Balaton zsong lent,

Hallom a hullámok zenélnek.        

 

 

 Lejegyezte: Zelei Miklós